Ernst múzeum: tükör által homályosan

Észrevettem, hogy az utóbbi időben a kelleténél többet nyafogok.Egy hete arról irtam, hogy nincs egy rendes kiállitás Pesten, aztán találtam egy könyvet amit nem ajánlok, és hét végére eljutottam az Ernst múzeumba, ahol amúgy csütörtökön volt a megnyitó, de akkor egyrészt későn értem oda, másrészt annyira nem volt parkolóhely, hogy kb. a Blahán vagy a Városligetben tudtam volna megállni és nem volt kedvem gyalogolni. Most jöhetne egy újabb bővitett mondat a parkolásról, de inkább koncentráljunk a kiállitásra.
Portrékat látunk, jó nevű művészektől, jó nevű múzeumban, jó nevű gyűjtőktől..Több jót már nem tudok besűriteni egy mondatba..Ezek után talán meglepő lesz a kijelentésem, de nem tudok mit kezdeni ezzel a tárlattal. Igen, portrékat látunk, de ha túljutok azon a sokkon, hogy egy Cindy Sherman portét látok, akkor jobban megnézve nem is olyan jó kép. Rineke Dijkstra szintén elismert, de szintén ezerszer látott klisé. Még Bill Viola a legötletesebb a mozgó fejeivel, legalábbis ebben a mezőnyben. Nagyon sok 70-es évekbeli dolgot láthatunk, ami nem baj, és ebben a kontextusban kicsit úgy tűnik, mintha nem is telt volna el az a pár évtized, mert a képek abszolút illeszkednek a mostaniakhoz. Hopp, ez már lehet, hogy egy kurátori koncepció volt!
Amúgy azon gondolkodtam, hogy 1. milyen szemétség, hogy elhoztak ide jó nevű művészeket, és mégis bele kell kötnöm a képekbe. 2. nem lehet hogy ez volt a cél? 3. ki lehet a célközönsége a képeknek? 4. Miért olyan nehéz megfelelni az én mérhetetlen igényeimnek? Az egész egy nosztalgia osztálytalálkozónak tűnik: oh, emlékszel Erdélyi Miklósra? Mennyire klafa volt amikor magát odamontázsolta a képeire! És képzeld nekem azt mesélte, hogy...Ha igy nézzük, akkor rendben van a dolog, és később majd mi is mesélhetjük büszkén, hogy képzeld, ott áltam egy valódi Thomas Ruff kép előtt! A baj csak az, hogy látva azt a Ruff képet már nem jut eszünkbe dicsekedni..
Azon is gondolkodtam, hogy számomra készitenek-e egyáltalán kiállitásokat. Hiszen az alapneveket ismerem, láttam már Párizsban, New Yorkban, láttam már mondjuk Ruud van Empel képet (ha már porté), persze azért mindig vannak olyanok akiket nem ismerek, meglehetősen konkrét izlésem van, satöbbi. Azért lépjünk tovább rólam, mert szerintem a múzeumok is jócskán változtak: pár éve még voltak olyan nagy, összefoglaló jellegű kiállitások, ahol magyar nagy festőket dolgoztak fel, volt pár külföldi szólókiállitás is, de nagyon kevés volt a tematikus tárlat, amilyen ez is. Porté, és akkor ötleteljünk, ki mit hozna. Tulajdonképpen tetszik az ötlet, már csak valakinek meg kéne csinálnia jól.

Könyvajánló: legújabb kori művészet

Régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, mivel majd mindegyik könyvesboltban főhelyen van, és persze az is csábitó, hogy 16 kötet van, vagyis biztosan egy nagyon komoly sorozat mindent átfogó kötetéről van szó. Felületes belelapozásra máris tetszenek a képek minőségei, a tördelés friss és jó, és külön jópont jár amiért a 2. világháborútól kezdték a könyvet és nem kellett végigjárni a Picasso-Dali-Kandinszky-Klee vonalat.
Könyvtárból kihozva a könyvet rögtön feltűnik, hogy miért az olaszokkal indit a könyv, és miért akkora sztár Lucio Fontana, hogy vagy 8 oldalon kell részletezni a munkásságát, miközben mondjuk Tápies éppenhogy emlitve van. Lapozzunk csak vissza az elejére! Igen, a sejtésünk ezúttal is bejött, vagyis egy olasz irta a könyvet. Egy olyan olasz, aki szerint az olasz művészet a60-as években világuralomra tört. Na itt kell közbeszóljak, hogy erről szó sincs. A valóságban az olasz művészet utolsó 50 éve kb. annyira érdekes, mint a bolgár expresszionalizmus vagy az észt informel, hogy a norvég pop art művekről ne is szóljak. Sajnos ez teljesen olvashatatlanná teszi a szöveget, hiszen elindulunk Párizsból, ami azért elég evidens, aztán rögtön Rómában vagyunk, és hopp: megemliti New York-ot, mert azért mégiscsak volt ott egy Pollock. Ez pedig marhaság, mert pl. sikerül Svájcot teljesen kihagynia, Londont és a németeket en bloc, vagyis az olvasó pont azt nem kapja meg, ami igazán elvárható lenne egy ilyen drága és nagy könyvtől: rálátást arra, hogy mi történt a művészetben.
De van itt más baj is. Nincs gond azzal, ha a szöveg nem a bennfentes és szakértő 10 embernek szól, hanem érthető a szélesebb érdeklődőknek is. Viszont úgy érzem, hogy itt egy kicsit túllőttek a célon, mert az elemzések jó része egyszerűen leirja a képet, és persze ez sem baj, de itt nagyjából meg is állunk. Egy ilyen lexikon jellegű könyvtől azt várnám, hogy ha nem is életrajzokat hoz le, azért legalább pár művet megemlit, a művészek kapcsolatairól szól valamit, vagy egyáltalán, egy kicsit közelebb hozza az embert. Itt semmi ilyesmi nem történik, Warhol megvan 5 mondatból, akit érdekel majd utánaolvas máshol.
Ha mindenképpen ajánlanom kellene a könyvet, akkor az olyan sznob gazdagoknak ajánlanám, akik nem igazán érdeklődnek a művészet iránt, de külöső unszolásra mégis nagy és drága könyvekkel akarják bizonyitani, hogy közük van a kultúrához, azonban nyilvánvalóan sohasem fogják levenni a polcról. Ők maradéktalanul elégedettek lesznek.

Az Iparművészeti hiányzó kupolája

Imádom a szecessziót, igy aztán az Iparművészeti Múzeumot is. Valamelyik nap tavaly épp az Üllői úton mentem el, és láttam, hogy egy daruval szedik le az épület tetejéről a felső kis kilátót - vagy mit. Ahogy véget ér a kupola, tetején még van, illetve volt egy margitszigeti zenélő kúthoz hasonló kis épitmény. Ami most nincs ott. Már el is felejtettem az egészet, de ma megint arra jártam, és a disz továbbra sincs a helyén. Talán fel sem tűnne egyébként, de igy hogy emlékszem rá nagyon zavaró. Kérem vssza a kupolát!

Bognár Benedek, Puklus Péter

Nahát, nahát, a Fotomuseum Winterthur minden évben szervez egy Platform nevű tehetségkutatót, ahová igen jó bekerülni, mert ez egyfajta előszobája a nyugati ismertségnek. Idén két magyar is van, ami nagyon jó hir.
Bognár Benedek az észt művészeti egyetemről került a Momére, ami annyiből jó, hogy biztosan látott már más országot- most nevettek, pedig ez fontos lépés..Az éppen készülő honlapján egyetlen kép sincs, ami nem túl vicces, mivel igy senki sem látja a képeit, én egy másik helyen azért találkoztam néhánnyal, ahol kitömött állatokat helyez vicces vagy szokatlan helyzetbe.A képei egészen jól világitottak, de sajnos nagyon széttartók, sokfélék és nem alkotnak sorozatot. Egy kicsit azért gonosz vagyok, hiszen van még ideje tanulni, ezen a fázison mindenki átesik, mindenesetre kiváncsian várom a honlapot.
Puklus Péter kicsit komolyabb kategória, amit az is jelez, hogy az Inda galériában látható. Két könyve is megjelent. Komoly karrier előtt állhat. Intimitás sorozatán barátai és a családja jelenik meg, a lehető legegyszerűbben, szinte dokumentumszerűen, s noha a fotókban semmi olyat nem látunk, ami újszerű lenne, valahogy mégis megvan az aha érzés. Néha bántóan gyenge, néha viszont egészen hangulatos. Szerintem még kell pár év mire igazán beérik, de miközben ezt irom, beugrik, hogy a képeinek bántó üressége egyáltalán nem véletlen, és igy már egész más.
Annak ellenére, hogy most nem dicsértem őket az egekbe, máris eszembe jutott a képeikről egy ötlet, tehát inspirálnak. Visszatérek még hozzájuk, és meglátjuk..

A január a lustaság hónapja

Lehet irni a hóról, az év várható fordulatairól, sielésről, de nem lehet irni művészeti eseményekről. Ha igy vesszük, a művészetet könnyen egy szubkultúra igazodási pontjaként tálalhatjuk, hiszen a bélyeggyűjtők (ha még vannak) sem mozgatnak meg tömegeket, de nagyon is lehetséges, hogy bizony hosszú évek tanulására lenne szükség a szakértővé váláshoz. A művészet ebben az értelmezésben egy polcra rakható a sieléssel, hiszen ott is egy szűk réteg által művelt tevékenységről van szó, és a kivülálló ugyanúgy nem érti a léchosszúság, anyagválasztás vagy kötéstechnika lényegét, ahogy az ár/cm2 vagy a fedőlakkok fontosságát sem. De elvárhatjuk-e az emberektől, hogy értsenek mondjuk egy vitorlás kötélzetéhez? Nos, Genovában bizonyára...
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy lépjünk egy lépést hátra, és próbáljunk meg elfogulatlanul nézni tárgyunkat. Ott van a kertészet. A lovaglás, a zene, a sport, olvasás, kulinária, az autók, és még ezer más. Ha én egy olyan valaki lennék, aki amúgy nem csöppent volna bele ebbe az egész művészetmizériába, akkor lehetnék akár hifirajongó, és ettől még a polcomon ott lehetne egy Chagall kötet, csakhogy elővenném-e? Elmennék egy Trafó kiállitásra? Dehogy! Még egy Ernst múzeumosra sem.. Hiszen mit tudnék akkor a művészetről? Hogy van egy Cézanne kiállitás, esetleg a Műcsarnokos botrányról is olvastam volna, és ennyi.
Az igazi vicc az, hogy ez a gondolatsor a friss Artforum újság lapozgatása közben támadt bennem, talán a héten bővebben is kifejtem..

Gilbert Garcin

Olvasom a Réponses Photo magazint, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy a specializálódás megállithatatlan. Egyre szűkebb és szűkebb területhez van közünk, és valójában amikor azt mondom, hogy fotózom, az már nem jelent semmit, vagyis annyira tág jelentése van, hogy ez a szó már alig jelent valamit. Lehet telefonnal fotózni a nyaraláson. Lehet hónapokig szöszmötölni a műteremben. Lehet Irakban katonákra vadászni, és ez még csak a kezdet. A művészeti fotóban hasonló megy végbe. Vannak a "jó poén" fotósok, illendőbb lenne őket pop art-osoknak hivni, vagyis megrendez egy mókás jelenetet, vagy csak meglátja, vagy végigmegy a nyugdijasotthonban az öregeken egy nagyfelbontású géppel, hogy minden ránc látszódjon. Vannak a tájfotósok, örömlányokat lekapók, afrikai törzsekbe beszivárgók, és ezek mind fotósnak mondják magukat, ki tudja miért. Mi köze van egy Moholy-Nagy követőnek, aki mondjuk fel nem ismerhető fényeket fotóz, egy másikhoz, aki mondjuk konténereket fotóz?
Mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy a művészi fotóiba beszivárogtathat egy-egy jól sikerült csendéletet vagy portrét, ajánlom Gilbert Garcin-t tanulmányozásra. A fickó 20 éve ugyanazt fotózza, egy embert, aki szerintem egy bábu, amit különféle helyzetekbe rak. Nagyon fontos, hogy a fények nagyon kemények,túljátszottak, dramatizáltak, és mindenekelőtt hatásosak. Az ember önkéntelenül is arra gondol, hogy Photoshoppal készültek, aztán rájön hogy nem. Annál sokkal jobbak. Viszonylag keveseknek adatik meg, hogy a képeit azonnal felismerjék, és ő olyan. Ez pedig újabb kérdéseket vet fel..

A kihivás

Vasárnap délelőttönként, ha épp nincs jobb dolgom, szokásommá vált múzeumokba mászkálni. Ez még akkor alakult ki, amikor akár a nemzetiben is havonta jöttek az új tárlatok, és úgy általában minden rendben volt a művészvilágban. No de ezúttal egy konkrét vasárnapról van szó, lássuk is hol fogom tölteni!
Elsőre a Nemzeti Múzeum jutott eszembe, mert végső esetben a legfelső emeleten elég nagy modern anyag van, ott el lehet tölteni az időt akkor is, ha amúgy semmilyen értelmes kiállitás nincs. De talán van, műtermi kisérletek cimmel, egy ötletnek jó lesz.
A Ludwigról irtam mostanában, hogy kong az ürességtől, még csak elgondolkodni sem vagyok hajlandó, hogy arra forduljak-e. Elképesztően furcsa üres emeletet látni ott, ahol korábban mondjuk Keith Haring lógott a falakon.
A Kogartban sincs semmi, a gyűjteményük ugyan elsőrangú, de csak ezért nem fogok pénz adni, mert persze remek, ha egy Paál László képet nézhetek, de a Kogartban nyilván nem a főművek vannak, és már jópárszor végignéztem a földszinten azt a pár képet, ami mindig ott van.
Szépművészeti: még mindig Cézanne megy, ami nem rossz, de nem érzem úgy, hogy újra akarom látni. Az Uecker anyag - mint egy újabb svájci absztrakt művész még akár érdekes is lehet, bár valószinüleg ismét az alagsor leghátsó szegletébe pakolták be, 3 négyzetméterre.
A Műcsarnok Bukta Imréjét már rég láttam, és vicces módon az Ernstmúzeum programja nincs fent a neten. De lehet, hogy ők is hatszázadszorra hosszabbitották meg az Ai Weiwei-t, mivel nincs más programjuk.
Ezzel tulajdonképpen körbe is értünk. Ebből vagy könyvesbolti nézelődés lesz, ha az Ernstnél tényleg nincs semmi (de autóba üljek-e egy semmire), vagy nemzeti. Ha mást nem, sétálni még mindig lehet a várban, közben pedig lehet beszélgetni is. Ha van miről.

Mi lesz idén?

Ahogy tavaly már látszott, folytatódik a trend, hogy a legnagyobb nevek vonzanak majd igazán sok látogatót a múzeumoknak, hiszen az átlagember még talán Francis Bacont sem ismeri, viszont egy Dalira megmozdul. Régen volt már Picasso tárlat, vagy újra előveszik Monet impresszionistáit, mindenesetre arra számitok, hogy idén is legalább egy igazán nagy kiállitást összehoznak.
Ezzel együtt egyre nagyobb szakadék nyilik a nagy öregek és a feltörekvők előtt. A fiatalok egyre nehezebben jutnak jó kiállitási lehetőségekhez, és a túl sok médiumban elvesznek a túl sok művész között. Az az axióma, hogy az egyre szélesebb közönség érdeklődik a művészet iránt, erősen korlátos kijelentés. Igen, az átlagember szeretne közledni a művészetekhez, de az a fránya képzőművészet nemigen közeledik hozzá. Mindenféle videókat lát rosszul megvilágitott fickókról, akik hadonásznak, aztán egy másfél méteres lila csőfonat várja összegabalyodva, a táblaképeken pedig a direkt rosszul megfestett rosszarcú téglaszinű tájban menetel. Kinek kell ez?
A helyzet az, hogy ma már talán nem lehet teljesen kivülről megérkezni a képzőművészetbe. Akit a gimiből kiraktak azzal, hogy fiam, Michelangelo a művészet, az önerőből nagy valószinűséggel képtelen lesz bekapcsolódni a párbeszédbe. Mert, igen, Cy Twombly úgy fest, mintha kétéves lenne, de közben mégis harmóniákat pakol egymásra és a görög mitológiából veszi a témáit, és ne felejtsük el azt sem, hogy ha meglátunk 6000 hátizsákot egy müncheni múzeum előtt, akkor utána kell olvasnunk, hogy azok egy földrengés áldozataira emlékeznek. Ne feledjük, lassan 100 év telt el Picasso és Moholy-Nagy óta, és a művészet fejlődött, haladt ezalatt az idő alatt.
Az is látszik, hogy tőlünk nyugatabbra egyre nagyobb divat ez bizonyos mélységig művészettel foglalkozni - egyszerűen ciki, ha valaki a több millió dolláros lakását nem ékesiti pár modern festménnyel. És ugyanigy szombat délutánonként jó program múzeumokba járni.
A galériák ettől függetlenül és továbbra is a személyes kapcsolataikra épitenek és ez nem is baj. A jól eleresztett művészetre éhes tömeg ugyanis információ és ismerősök hiján egyenesen a galériákhoz megy, és talán csak a szerencsén múlik, melyik tudja megfogni valamivel. Ez érthető, ezért nem érdemes felkapni a vizet, ha egy újgazdag beszerzési árról, netán trendekről és árfolyamokról beszél, hiszen az ő szakmájában ezek a hivószavak. Ebből viszont egyre inkább az adódik, hogy a műtárgy már jóformán senkit sem érdekel. A műtárgy, igen, festmény, olaj vászon, még egy akril vászon megy, de tempera pl. nem, tehát a műtárgy egy szükséges rossz csupán, nem igazán fontos, hiszen a galériás majd elmagyarázza, hogy a festő korszakai, a négyzetcentiméterre kivetitett ár és a művész stilusának felfelé ivelő trendje fogja meggyőzni az újdonsült festménytulajdonost.
Aki ebbe a körbe nem fér be, és bizony ők vannak többen, azok egyre inkább alternativak lesznek. Ezt itthon undergroundnak mondanánk, a lényeg az, hogy olcsó városrészekben lepusztult gyártelepeken összeverődő, a közönségre teljesen fittyet hányó alkotók hozzák létre életművüket, és néha úgy tűnik nekem, hogy ők is egyre inkább besurrannak magazinok sokadik oldalaira, netán egy ajánló blogba, emiatt már tényleg kezd egy kicsit kicsi lenni a világ, hiszen a youtube-on megnézhetem azt a festőt, akit egyébként egy koszos külváros nyomortanyáján láthatnék, ha lenne hozzá merszem. Igen, ettől függetlenül továbbra is igaz, hogy pusztán netes jelenléttel nem lehet hires valaki, de innen akár Frank Horvát felé is elkanyarodhatnék, akinek immár saját ipad-os alkalmazása van, és ne gondoljuk, hogy ő az egyetlen.
Tehát mi történik idén? Semmi különös, továbbra is New Yorkban vagy Londonban kell élni ahhoz, hogy valaki ismert legyen, és nem hinném, hogy hamarosan megváltozna az a struktúra, ami egyébként tökéletesen átláthatatlan, és a gazdagabb kutya mondja meg mi a művészet elven alapszik.Miért, meglepődtetek?