Mi lesz idén?

Ahogy tavaly már látszott, folytatódik a trend, hogy a legnagyobb nevek vonzanak majd igazán sok látogatót a múzeumoknak, hiszen az átlagember még talán Francis Bacont sem ismeri, viszont egy Dalira megmozdul. Régen volt már Picasso tárlat, vagy újra előveszik Monet impresszionistáit, mindenesetre arra számitok, hogy idén is legalább egy igazán nagy kiállitást összehoznak.
Ezzel együtt egyre nagyobb szakadék nyilik a nagy öregek és a feltörekvők előtt. A fiatalok egyre nehezebben jutnak jó kiállitási lehetőségekhez, és a túl sok médiumban elvesznek a túl sok művész között. Az az axióma, hogy az egyre szélesebb közönség érdeklődik a művészet iránt, erősen korlátos kijelentés. Igen, az átlagember szeretne közledni a művészetekhez, de az a fránya képzőművészet nemigen közeledik hozzá. Mindenféle videókat lát rosszul megvilágitott fickókról, akik hadonásznak, aztán egy másfél méteres lila csőfonat várja összegabalyodva, a táblaképeken pedig a direkt rosszul megfestett rosszarcú téglaszinű tájban menetel. Kinek kell ez?
A helyzet az, hogy ma már talán nem lehet teljesen kivülről megérkezni a képzőművészetbe. Akit a gimiből kiraktak azzal, hogy fiam, Michelangelo a művészet, az önerőből nagy valószinűséggel képtelen lesz bekapcsolódni a párbeszédbe. Mert, igen, Cy Twombly úgy fest, mintha kétéves lenne, de közben mégis harmóniákat pakol egymásra és a görög mitológiából veszi a témáit, és ne felejtsük el azt sem, hogy ha meglátunk 6000 hátizsákot egy müncheni múzeum előtt, akkor utána kell olvasnunk, hogy azok egy földrengés áldozataira emlékeznek. Ne feledjük, lassan 100 év telt el Picasso és Moholy-Nagy óta, és a művészet fejlődött, haladt ezalatt az idő alatt.
Az is látszik, hogy tőlünk nyugatabbra egyre nagyobb divat ez bizonyos mélységig művészettel foglalkozni - egyszerűen ciki, ha valaki a több millió dolláros lakását nem ékesiti pár modern festménnyel. És ugyanigy szombat délutánonként jó program múzeumokba járni.
A galériák ettől függetlenül és továbbra is a személyes kapcsolataikra épitenek és ez nem is baj. A jól eleresztett művészetre éhes tömeg ugyanis információ és ismerősök hiján egyenesen a galériákhoz megy, és talán csak a szerencsén múlik, melyik tudja megfogni valamivel. Ez érthető, ezért nem érdemes felkapni a vizet, ha egy újgazdag beszerzési árról, netán trendekről és árfolyamokról beszél, hiszen az ő szakmájában ezek a hivószavak. Ebből viszont egyre inkább az adódik, hogy a műtárgy már jóformán senkit sem érdekel. A műtárgy, igen, festmény, olaj vászon, még egy akril vászon megy, de tempera pl. nem, tehát a műtárgy egy szükséges rossz csupán, nem igazán fontos, hiszen a galériás majd elmagyarázza, hogy a festő korszakai, a négyzetcentiméterre kivetitett ár és a művész stilusának felfelé ivelő trendje fogja meggyőzni az újdonsült festménytulajdonost.
Aki ebbe a körbe nem fér be, és bizony ők vannak többen, azok egyre inkább alternativak lesznek. Ezt itthon undergroundnak mondanánk, a lényeg az, hogy olcsó városrészekben lepusztult gyártelepeken összeverődő, a közönségre teljesen fittyet hányó alkotók hozzák létre életművüket, és néha úgy tűnik nekem, hogy ők is egyre inkább besurrannak magazinok sokadik oldalaira, netán egy ajánló blogba, emiatt már tényleg kezd egy kicsit kicsi lenni a világ, hiszen a youtube-on megnézhetem azt a festőt, akit egyébként egy koszos külváros nyomortanyáján láthatnék, ha lenne hozzá merszem. Igen, ettől függetlenül továbbra is igaz, hogy pusztán netes jelenléttel nem lehet hires valaki, de innen akár Frank Horvát felé is elkanyarodhatnék, akinek immár saját ipad-os alkalmazása van, és ne gondoljuk, hogy ő az egyetlen.
Tehát mi történik idén? Semmi különös, továbbra is New Yorkban vagy Londonban kell élni ahhoz, hogy valaki ismert legyen, és nem hinném, hogy hamarosan megváltozna az a struktúra, ami egyébként tökéletesen átláthatatlan, és a gazdagabb kutya mondja meg mi a művészet elven alapszik.Miért, meglepődtetek?