Gilbert Garcin

Olvasom a Réponses Photo magazint, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy a specializálódás megállithatatlan. Egyre szűkebb és szűkebb területhez van közünk, és valójában amikor azt mondom, hogy fotózom, az már nem jelent semmit, vagyis annyira tág jelentése van, hogy ez a szó már alig jelent valamit. Lehet telefonnal fotózni a nyaraláson. Lehet hónapokig szöszmötölni a műteremben. Lehet Irakban katonákra vadászni, és ez még csak a kezdet. A művészeti fotóban hasonló megy végbe. Vannak a "jó poén" fotósok, illendőbb lenne őket pop art-osoknak hivni, vagyis megrendez egy mókás jelenetet, vagy csak meglátja, vagy végigmegy a nyugdijasotthonban az öregeken egy nagyfelbontású géppel, hogy minden ránc látszódjon. Vannak a tájfotósok, örömlányokat lekapók, afrikai törzsekbe beszivárgók, és ezek mind fotósnak mondják magukat, ki tudja miért. Mi köze van egy Moholy-Nagy követőnek, aki mondjuk fel nem ismerhető fényeket fotóz, egy másikhoz, aki mondjuk konténereket fotóz?
Mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy a művészi fotóiba beszivárogtathat egy-egy jól sikerült csendéletet vagy portrét, ajánlom Gilbert Garcin-t tanulmányozásra. A fickó 20 éve ugyanazt fotózza, egy embert, aki szerintem egy bábu, amit különféle helyzetekbe rak. Nagyon fontos, hogy a fények nagyon kemények,túljátszottak, dramatizáltak, és mindenekelőtt hatásosak. Az ember önkéntelenül is arra gondol, hogy Photoshoppal készültek, aztán rájön hogy nem. Annál sokkal jobbak. Viszonylag keveseknek adatik meg, hogy a képeit azonnal felismerjék, és ő olyan. Ez pedig újabb kérdéseket vet fel..