Könyvajánló: Takács Gábor: Műgyűjtők Magyarországon

A Kieselbach egy egészen váratlan szakkönyvet dobott a hozzánk hasonlóan érdemtelenek elé: egy szakkönyvet, amiből a műgyűjtőkről lehet informálódni. Persze csak történelmi távlatban, hiszen Gerendás Károlyon kivül ki dicsekedne a sokszáz millió ft-os gyűjteményével, ha abból gondjai támadhatnak? Márpedig támadhatnak, pedig a műgyűjtés nem feltételnül a kőgazdagságot jelenti - persze sokszor igen. De azért van, aki izléssel tud úgy válogatni az olcsó darabok közül, hogy az akár múzeumi minőségű is legyen. Persze ők aztán végképp nem kapnak szót általában a Kovács Gáborok között, akik tizesével veszik a Paál Lászlókat, és ily módon mellesleg meg is térül rögtön a befektetésük, hiszen nem mindenki tud hirtelen pár száz milliót előhúzni, hogy később, majd valamikor ezt a pénzt visszakapja egy aukción mondjuk. Ez a könyv a teljességre törekszik, ily módon akár értelmetlenül aprólékos is lehetne és tényleg.
Annyit illik tudni a műgyűjtés történelméről, hogy a szocializmusban kevés képnek volt igazi értéke, és pláne nem húszmilliókig mentek fel a licitek, mint manapság, vagyis kevesebb pénzből is be lehetett szépen vásárolni, persze érteni már akkor is kellett hozzá. Ezzel együtt irigykedve olvasom, amikor mondjuk 50000-ért Paál Lászlót lehetett venni.
Arról is kellene egyszer irnia valakinek, hogy mennyi a hamisitvány a piacon. Egyszerűen nem lehet elégszer mondani, hogy a régi képek, az áruk miatt igen vonzó hamisitási prédának számitanak, s noha sok hamisitvány gyenge minőségű, azért nem hinném hogy mind az.
Ezt a könyvet csak azoknak ajánlom, akiknek az itt leirtak a kisujjukban vannak, ők örülni fognak ennek a tartalmas könyvnek.

Reigl Judit a Ludwigban

Jó hirek. Reigl Judit kilépett a legszélesebb nyilvánosságra, mikoris a művészeti elit alig leplezetlen ámuldozása mellett kiállitása nyilt a Ludwig második emeletén. Korábban is lehetett látni a képeit, mondjuk a János Gát galériában, New Yorkban, Párizsban, és büszkén tehetjük hozzá, a Makláry galériában is, de ez most más. Itt most az derült ki mindenki számára nyilvánvalóan, hogy bármilyen mércével mérve Reigl Judit egy szupersztár. És pont ebben az országban született, és ez nagyszerű. Befutni persze nem tudott volna itthon, de hát ezért van nekünk Párizs: szinte nincs is olyan festőnk, aki rövidebb-hosszabb ideig ne vendégeskedett volna ott.
No de honnan derül ki ez a párizsiasság? Először is a vásznak méretében: két méter felettiek a képek, ami itthon kevés kivételtől eltekintve elképzelhetetlen, pedig ezek a képek nem mutatnának jól 20*30 centin. Aztán ott van a képek furcsa letisztultsága, miközben épp hogy az ősrobbanást ábrázolják, ezt úgy hivják, képi intelligencia. Arányérzék. Szinérzék. Minden érzék, és ez egyértelműen mutatja a szintet, ami mellett lehet beszélgetni más képekről. Ehhez persze oda kell menni, közelről nézni, nézőpontot változtatni, visszamenni. Ez kötelező.
Egy megnyitó persze nem erről szól, hanem a büszkeségről. Most van miért büszkének lennünk, ragadjuk is meg ezt a lehetőséget.

Újranyilt a Vigadó

Jó pár év után, nem véletlenül épp a választások előtt újranyilt a Vigadó, ami most már mint az mma (mármint magyar művészeti akadémia) főhadiszállásaként fog működni. Egy remek épület remek helyen a kiváló szervezet fellegváraként hasznosul, ennek csak örülni lehet. Ez egy egyik lehetséges mondat. A másik talán az, hogy az amúgy is, hmm, ilyen-olyan szervezet satöbbi. De ez nem vezet sehova. A valóság az, hogy az épület tényleg nagyon szépre sikeredett, azonnal látható, hogy markolóval hozták a milliárdokat, a falak burkolása gyönyörű, a terek pazarok, a lépcsőház bármelyik palotában elmenne. Kicsit érdekes ugyan, hogy a bejárati csarnok terét rondán elparavánozták, hogy rögtön két biztositó embert is odategyenek, nehogy a nézelődő csak úgy besétáljon a belsőbb részekre, de ez nyilvánvalóan azért kell, hogy ne zavarják a fontos urakat a fontos munkájukban.
Szintén szimbolikusnak tekinthető, hogy bár egy Makovecz kiállitással nyilt meg a Vigadó, az 2000 ft-ba kerül, és az épület adottságai miatt az 5. emeleten nézhető meg. Úgy gondolom, hogy az épület nem igazán alkalmas komolyabb tárlatok befogadására, egyszerűen nem úgy tervezték annak idején. Ez nem probléma, mivel nagyon sok más kiállitóhely van a városban. Inkább az az érdekes, hogy miért volt szüksége az mma-nak erre az épületre. Ez egy XIX. századi palota, nyilvánvalóan nem kortárs hely, kicsit számomra úgy tetszik, mint a múlt egy nagyon szépen felújitott szelete. Ez nyilvánvalóan összhangban van a szervezet külvilág felé mutatott képével, ugyanakkor számomra egyáltalán nem szimpatikus. Sokkal jobb lenne egy élhető, zöld terület, tágas kiállitóhellyel, könyvtárral, mindenki által megközelithető és használható funkciókkal, programokkal, mint mondjuk a Miró múzeum Barcelonában, a Pompidou Központ Párizsban, a Tate Londonban, az SSL Bécsben, satöbbi satöbbi.
Az is kérdéses, hogy mi lesz ezzel a nagyon mutatós épitménnyel, amit most mma-nak hivnak. Ha a jelenlegi rendszer marad, úgy jó. Ha nem, akkor szerintem hiába az alaptörvénybe betonozott működés, csak egy kirakatszerv lesz, egy elefántcsonttorony palota, aminek semmi köze nem lesz a valósághoz. Drukkolok hogy ne igy legyen.
Az előbbi sorok kapcsán most belegondoltam, hogy én milyen épületet szerettem volna a szervezetnek, ha én vagyok az elnöke. Talán a lágymányosi öbölben funkciókat kereső épületekben? Vagy a régi gázgyár területén Óbudán? Hmm, mennyi lehetőség...

Birkás Ákos a Knoll galériában

Birkás Ákosról elég sokat lehetett olvasni a különféle magazinokban, először is azért, mert azon kevesek egyike, akinek jól menő német galériása volt, aztán azért is, mert ki mert lépni a már bejáratott világból, és hirtelen elkezdett figurativ festészetet művelni, ettől aztán új galériása lett és sok-sok kérdése. Ez azzal van összefüggésben, hogy a művészvilágban, ha nem Gerhard Richternek hivnak, és már valamennyire befutottál, akkor nemigen változtathatsz kedvedre stilust. Ez Birkás Ákosra is vonatkozik, ezért aztán annyit biztosan elmondhatunk, hogy ez egy érdekes kisérlet volt, érdekes de talán nem eredményes..Mindegy, ez már a múlt. Az új kiállitás meglehetősen kevés képet tartalmaz, mindössze két főművet, amik elég hasonlók, a többi kép kicsit a futottak még kategóriába tartozik, mégha ez eléggé sértésnek is hangzik most, de a képméret, a képtéma és kidolgozás is jóval erősebb a nagy méretű két képnél.
Mit is látunk ezeken? A cim szerint szent Jeromost és a festőt, szent Jeromos képében egy suhanccal, aminek a jelentését most nem fejtem ki. A másik szereplő maga a festő, aki térden állva könyörög Jeromos-suhancnak. Amikor először láttam a képet, még a cim nélkül, arra gondoltam, hogy milyen vicces, hogy az öreg fickó könyörög a fiatalnak, mondjuk azért hogy olvasson vagy ilyesmi, aztán kiderült, hogy a suhanc szent Jeromos, vagyis ez is egy csavar, és a kép ettől sem lett rosszabb.
Magát a kiállitást nem igazán ajánlom, túl kevés kép van és azok egy része sem túl érdekes, de ezt a két képet javaslom megtekintésre.

Könyvajánló: beszélgetések El Kazovszkij-al

A cimben emlitett hölgyeménnyel (igen, bár az el himnemű, a művészt Elenának hivták, a nemiség kérdése erőteljesen foglalkoztatta) jó régóta nem lehet találkozni, úgy értem a műveivel, mert ő maga pár éve nem él már. Sétáltam a városban, és egyszercsak eszembe villant, hogy de hisz ő annyira felkapott volt -bizonyos körökben persze - és azok a bizonyos körök most épp nem annyira meghatározók, de még ezzel együtt is össze lehetett volna hozni egy retrospektivet vagy valamit, főleg ha már alapitvány is működik, ami vele foglalkozik. Meg is jelent egy verseskötete, ez a beszélgetéskönyv, vagy nevezzük nevén: interjúkötet is akkoriban jött ki.
Én mindig nagyon örülök, ha egy művész saját szavaival beszél, legyen az interjú vagy vallomás vagy bármi, mert a katalógusok kötelező felmagasztalásai nem annyira jók arra, hogy közel hozzák a személyiséget, viszont mondjuk a beszélgetések Vasarely-vel kötet igen. A Rozsda katalógus elején is van interjú és a Simon Hantai kötetben is és most nem sorolom fel az összes hasonló kiadványt szerencsére. Szóval El Kazovszkij. Ma reggel a buszon azon tanakodtam, vajon sértő-e, ha Tereskovához, egy másik nőművészhez hasonlitom, de a párhuzam annyira erős, hogy megkockáztatom. Emlékeztek a Godot galériabeli Basquiat ihlette tárlatra? Legkésőbb ott elmondhattuk, hogy a képi látvány néha nem dekódolható a szerző szándékai szerint a háttérinfók nélkül. Kazovszkijnál a kutyamotivum szorul magyarázatra, és a könyv nagy érdeme, hogy nemcsak elmagyarázza, hanem a történetét is elmeséli a motivumoknak. Igy számomra egy jól olvasható használati utasitássá is szelidül a könyv: az csak ráadás, hogy mind a kérdések, mind a válaszok igen jók.

Henri Cartier-Bresson a Pompidou központban

Miután épp az előbb panaszkodtam arról, hogy milyen gyorsan elfelejtődnek az életművek, és ki tudja mikor lehet majd újra látni mondjuk egy Vajda Lajos kiállitást, vagy akár a Nyolcak kiállitást, vagy kis túlzással bármi mást, Párizsban máshogy mennek a dolgok. Ha jól tudom, épp semmi aktualitása nincs pont Henri barátunkat kihúzni a kalapból, de annál örömtelibb, hogy mégis megtették. Persze a magyarázat egyszerű: ott van az alapitvány, amelyik aktiv, nyomul, tárgyal, elérhetővé teszi az életművet, és igen, felhivja a figyelmet arra is, hogy ez egy kvázi befektetés nélküli siker, hiszen ők mindent megadnak ami kell.
Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy hasonló tárlatot láttam már a new york-i Momában, igy akár össze is hasonlithatom a két kiállitást. A Momában a legfelső emeleten  terjeszkedett az anyag, amolyan semmi extra körülmények között, de szinvonalas kommentárokkal, amik szerencsére nem a képeken megjelenő eseményeket próbálták követni, ami amúgy is lehetetlen és fárasztó lett volna, hanem a fotós korszakaira, utazásaira koncentrált. Párizsban kicsit jobban fókuszáltak az egyes képekre, minden egyes képben megkeresve az esztétikai mondanivalót is.
Amúgy persze mindenki látta már a képek mondjuk 10 %-át, igy vagy úgy, neten vagy könyvben, valahogy, de azért igy egyben más. Már csak azért is, mert csak Párizsba jöttek el a videók, amik még közelebb hozzák a kort.
Nincs mese, Párizsba kell menni művelődni, csak tessék, csak tessék...

ki a szabadba

Ez a bejegyzés csupa ismert dologból fog állni, ezért aki valami újra vágyik, várnia kell pár napot egy londoni beszámolóra. Arra gondoltam, hogy elismétlem pár mantrámat, mert most épp ilyen kedvemben vagyok. Szóval újra: miért nem történik semmi a Műcsarnokban? Nincs kiállitás, nincs semmi, csak a tavasz jött el, ezek szerint a természetbe kell mennünk, nem kiállitásokra. Aztán mi történt a Ludwiggal? Óriásit esett a szinvonal, emellett nincsenek kiállitások sem. A Szépművészeti bár működik és még kiállitás is van, viszonylag langyosan muzsikál, habár még mindig ez az egyetlen valóban működő intézmény. A Várban a Galéria hektikus, furcsa hogy nincs koncepció, teljes összevisszaságban van valami, ami éppen. Petrányinak egyébként örülök, mármint Petrányi Zsolt, a korábbi Műcsarnok vezetőjének, aki karakteres kiállitásokat szervez, de más nincs, aki kiállna, hogy kérem szépen, most ez van, ezt találtuk ki. A Capa központ a sajtófotó kiállitásával kiesik az értelmezhető kategóriából, amúgy is ugyanolyan, mint a Mai Manó Ház, az Ernst pedig bezárt. A Bálnában a Budapest Galéria kapott egy gyönyörű helyet, amit viszont egy jókora blöfftárlattal töltöttek meg - ja és azóta sincs új rendezés. Szóval akkor miről is beszélünk? A legrosszabb, hogy éppen senkinek sincs elképzelése arról, hogy minek is kéne működnie épp. Fekete Györgyöt visszahúzták, és ma már nem nyilatkozik, csak stikában szórja a pénzt, más pedig művészeti kérdésekben aligha szólal meg. Akkor talán foglalkozzunk mással? Jó, foglalkozzunk, csak akkor nehogy úgy maradjunk a következő időszakra...