Városliget újra

Amig el nem felejtem: a Ludwigban épp nagy akciók vannak könyvekre, elég olcsón lehet meglehetősen jó könyveket venni, akit érdekel nézzen szét amig még van kinálat. Én is elhoztam egy Nádler kötetet, meg még mást is..
Node érdekes pletykák és hirek szálingóznak a Városligetről. Az elmúlt években nem is volt valamirevaló politikus, aki meg ne igérte volna, hogy a teljes területet lefedik múzeumokkal, de úgy, hogy egy fát se vágnak ki és minden zöld felület megmarad. Elhittük? Én sem. Most viszont arról van már szó, hogy beérkeztek a tervek a nemzetközi tervpályázatra, ami -és most jön a lényeg- magában foglalja a Petőfi Csarnok, Pecsa helyén az új Nemzeti Galériát, a Dózsa György út felől az új épitészeti központot, fotóközpontot, Ludwigot, amit áthelyeznek, szóval nem kismiska kutyaólakat terveznek. Már azt is elmesélte valaki, hogy potom 75 milliárdba fog kerülni ez a kis játék. De persze a zöldfelület megmarad, mi?
Nos, azért valóban lelkesedni lehetne, ha az épitészeti központ végre elkészülne, és nem a Ferenciek terén lenne egy apró lyuk, a többi épülettel viszont fenntartásaim vannak. Egyrészt évekre lezárják, eltorlaszolják, megszüntetik a városligetet, ami azért annyire nem lesz jó, másrészt ne mondják, hogy nem fogják megszüntetni a zöldet, mert nem igaz. A Dózsa György úti, most épp parkoló terület szélességben kicsi, és hopp, hova is kerül az a sok autó? Gondolom nem lesz ingyenes a parkolás sem, ha lesz egyáltalán parkoló, a másik pedig az, hogy egy kicsit lehetett lélegezni eddig azon a bizonyos parkolón, amit most beépitenek. Vagyis lesz egy sokemeletes fényelvevő épülettömb, ami belelóg a városligetbe, és ettől kéne nekünk jól érezni magunkat. A Nemzeti Galéria miért nem jó a várban? És nem is lesz neki elég a Pecsa helye, ha az állandó kiállitás anyaga is költözik. A Ludwig is jó ott ahol van, sőt még a Müpával harmonikus párost is alkotnak. Akkor oda mi kerül majd? Iroda? Én azt javasolnám, hogy merjünk kicsit álmodni. Valahogy őrizzük már meg a városligetet, amúgy is annyira kevés park van a városban...

Múzeumok digitalizációja

Egyszerre meghatóan nagyszerű és ijesztő folyamatnak lehetünk tanúi. A gyerekeinknek talán már fel sem tűnik majd, nekünk viszont furcsa. De miért is beszélek úgy, mint egy 100 éves öregember? Hiszen szép lassan úgyis minden felkerül a netre, akár fontos, akár nem, az újságok és a könyvek eltűnnek, és a következő generációnak már az is furcsa lesz, hogy mi még ósdi módon telefonálásra használjuk a telefonjainkat. De.

Ez idáig közhely, csakhogy az emberek nem változnak ennyire gyorsan. Hiába lehetséges technikailag, hogy mondjuk megfessek egy képet, és két perc múlva már az egész világ csodálja, azért ez nem igy működik. A képeket nagyrészt nem érdemes kijelzőn nézni, mert nem ugyanaz, persze kivétel a kifejezetten erre a médiumra készitett kép. De mondjuk képzeljük el, hmm, mondjuk Pollock Nr. 5 képét, ami a new york-i Momában van, és egyébként kb. 4 *5 méteres, amint megpróbáljod megérteni egy 50 centis kijelzőn. Nem fog menni, arról már nem is beszélve, hogy mennyivel több élményt ad az, amikor odautazol, beszivod az ottani hangulatot, körbesétálsz a városban, könyvesboltokban, akárhol, és mondjuk ebéd után, tele hassal, kicsit várakozva a bejáratnál, mert ott általában várakozni kell, bejutsz végül, és akkor ráébredsz, hogy a Moma egy hatemeletes, óriási épület, sok időszakos tárlattal, eleve reggel kellett volna érkezni, és akkor is elmegy rá az egész nap, de ha már igy alakult, gyorsan végigjárom, gondolod te naivan, aztán a 3. Emeleten szembejön néhány Dali meg Picasso, és aztán kicsit később Pollock, és nem véletlenül raktak jó sok ülőkét elé, mert itt bizony minden terv felborul, és jó sok idő elmegy, na nem azzal, hogy felfedezed a képet, mert nagyjából már láttad, csakhogy ott előtte az élmény egészen más. De ha nem is Pollock-nál, valaki másnál biztosan ugyanez az élmény vár, ha pedig mégsem, egyik képnél sem, akkor nem érdemes képtárba menni, annyi más érdekes van a világban.

Ehhez képest a new york-i Metropolitan szépen felrakja a képeit a webre, nagy felbontásban, jó minőségben. Ez valami új. A Google próbálkozott eddig is, de szerintem nem igazán sikerült neki. Viszont a Metropolitan más súlycsoport. Ez ugyanis az egyik legnagyobb, legsatöbbi múzeum, egy nap alatt szinte bejárhatatlan óriás, és azon kívül, hogy kortársra egyáltalán nem specializálódott, a nagyjából minden másra igen nem áll messze a valóságtól. Vagyis van súlya, ha ők ezt teszik.

Azért a miért ne csináljunk ilyet érvek is erősek. A legkézenfekvőbb egy hamisitó dolga, aki igy otthon letölti Degas képét, szépen újrafesti, majd kimegy a bolhapiacra és eladja. Mondjuk az is megérdemli a sorsát, aki igy vásárol, de miért könnyitsük meg a csalók dolgát?

Hosszú távon persze nincs igazán jelentősége a dolognak. Meglátjuk hányan kezdik el töltögetni a képeket, és főleg milyen képeket..Tényleg, miért is ne nézzünk szét a Metropolitan gyűjteményében?

Havadtői Sámuel a Makláry galériában

Azok a meg nem irt bejegyzések, amiket nem olvashattál az elmúlt időben, alkotói szabadság és némi egyéb program eredménye, elnézést. Amennyire ismerem magam, amúgy sem birok folyamatosan ugyanolyan intenzitással foglalkozni a dolgokkal. Közben megnyilt a Derkovits kiállitás a várban, ami korrekt munka, de nemigen hoz lázba, viszont a Ludwigba kétszer is visszamentem Riegl Judit és a másik franciás magyar miatt. Szerencsének tekintem, hogy ma már nem foglalkoznak annyian művészettel, igy mindkét kiállitáson egyedül tudtam műélvezni, mégpedig vasárnap fényes nappal. Amúgy egy barátom kedvesen megjegyezte, hogy Hantai képeiről az jut eszébe, hogy a művészet nem mindenható, nem fontos, és a maga részéről itt be is fejezi az ismerkedést vele. Hiszen láthatóan bántóak a korai figurális képei, sokszor a sok ismétlés is fárasztó, és az egész amúgy sem szól semmiről. Ám legyen. A korai figurális dolgait tényleg el kellett volna ásni, és ami a kiforrott képeit illeti, nos ott is párszor szinte a diszitő festészethez áll nagyon közel. Máskor viszont lenyűgözőek a nagy méretekben is működő minták, a felület tökéletessége.
Nagy közhely, hogy mindenki mást vár a festészettől. Aki cuki kiskutyákat képzel el csúcspontként, azt hiába is győzködöm, hogy Hantai jó. De legyünk őszinték. Sokszor én is inkább elfordulok, akár a hőn szeretett Riegl Juditnál is, hogy értem én, de ez már sok nekem is. Azonban a játékosság és a nagy felületeken is spontánnak tűnő, legapróbb részletekig kidolgozott felület magával ragad. Miközben ha akarom megnézhetem, hogy Judit mesternő mennyire spontán dolgozott a festékkel, a valóságban azt látom, hogy a képek nagyon is kidolgozottak, ezek szerint csak tudat alatt. De ettől lesz lenyűgöző az egész.
Havadtői Sámuel már legutóbbi kiállitásán is bizonyitotta, hogy képes a legapróbb részletekig aprólékos lenni, nála szóba sem jöhet semmi meg nem tervezett, ennek megfelelően képei, hmm, de azért Riegl Judithoz mérten azért! -unalmasabbak, mesterkéltebbek. Nem érzem benne a tétet, a mindent elsöprő alkotói vágyat. De azért azok az ajtók eléggé jól néznek ki ahhoz, hogy Sámuelnek is javasoljak egy helyet a Ludwigban, majd 20 év múlva, szóval jól teszi, aki ellátogat az ürügyén a Falk Miksa utcába. Persze ettől még ez csak művészet, Spengler egy másik műfajban találta fel magát...

Gábriel Ajna a Falk Art Fórumon

Ezt most egy kicsit tágabbról inditom. Ajna régóta az ismerősöm, sőt van is egy képem tőle. A festők között majdnem mindenki ismerte, mert az előző életében a barátok mellett nem vetette meg az éjszakázást és az italokat sem. Saját testére sem hallgatott, amikor az jelzett, hogy most már elég lesz ebből az életformából, persze melyikünk szent? Az eredmény pedig egy csúnya agyvérzés lett. Mindez persze tulajdonképpen érdektelen lenne a személyes tragédián túl, ha nem jött volna a Missionart galéria vezetője, és nem támogatja egészen elképesztő vehemenciával. Szinte a műtét után rögtön kiállitást szervezett neki, amelynek bevételével a kezelését támogatta, és utána is folyamatosan segitett neki. Ennek egyfajta csúcspontja ez a kiállitás, amely számomra a galériavezető egyfajta kiállása, hogy tessék, újra itt van, újra alkot, visszatért.

Persze azért akadnak nehézségek. Ajna saját elmondása szerint még nem tud sokáig koncentrálni, és mondataival folyamatosan vissza-vissza kanyarodik a műtéthez és következményeihez. Fizikailag sincs teljesen rendben. Ezzel együtt megdöbbentően jól van ahhoz képest, hogy egy éve még beszélni sem tudott és szinte semmire sem emlékezett.

Nem lenne illendő, ha most a kiállitott képeket kezdeném elemezni, egyrészt sok a régi kép, bár a válogatás nyilvánvalóan ügyes, másrészt Ajna sosem tartozott az igazán progressziv alkotók közé, amit úgy értek, hogy az igazi stilusát érzésem szerint még nem találta meg. Objektiven nézve a képek sokszinűek, inkább egy útkeresést mutatnak mint beérkezést. De ez nem is baj.

Ha kontextusba helyezzük a Falk Art Fórumon a tárlatot, akkor ez egy egyedi szin, egy egyedi történet, amely most talán sokak számára válik átélhetővé. Sajnos ezt a rendezvényt is elsöpörte a válság, úgyhogy most ennek újra örülnünk kell, mert az átlagember, aki esetleg máskor nem szivesen kezdi magyarázni egy marcona biztonsági őrnek, hogy ő Márffy Ödön képeit nézné meg, most a fesztiválon lazán besétálhat, és akár egészen közelről is elemezheti a felületet. A pénztárca azért még vékonyka maradt, ezért sokszor olyan művek kerültek ki akár jól ismert festőktől is, amikért én nem kapkodnék, semmiképpen sem főművek. Az sem teljesen kiforrott, hogy melyik galéria képviseli a klasszikusokat, a kortársat, illetve a nem-is-tudom-minek-nevezzem dolgokat, de ezek még alakulnak. A sokszinűség jó, és remélhetőleg a látogatók is egyre műveltebbek lesznek. Ez már csak azért is kivánatos lenne, mert ezúttal nem rohangáltak bankókkal tömött szatyrokkal az érdeklődők, node ennél nagyobb bajunk sose legyen.

Simon Hantai a Ludwigban

Félreértés ne essék, itt most inkább lesz szó Fabényi Júliáról, legalábbis az első bekezdésben. Hogy ki ő? A Ludwig múzeum botrányosan kinevezett vezetője. Pontosabban az volt botrányos, hogy Bencsik Barnabást nem hosszabbitották meg, mikor pedig az ő idejében egymást érték a jobbnál jobb kiállitások. Aztán a tüntetéssorozat, ami szintén Fabényi ellen irányult, nem volt véletlen. Aztán igazgatóként azt is nehezen nyeltem le, hogy meg is szüntette a kiállitásokat, tavaly alig történt valami, és ha mégis, az kb. két hétig tartott. Most viszont Riegl Judit és Hantai, ez már a visszavágás, és jobb lesz ha abbahagyom a kritikát?
Az attól függ. Ha fellapozzuk az életrajzát, Fabényi szintén párizsi kötődést tud felmutatni, és bizonyos helyeken elismeréssel is szóltak már szakmai munkájáról. Valójában ő egy kurátor, akit most megszéditettek ezzel az igazgatói kinevezéssel, ez a helyzet. FAbényi ugyanis még mindig csapnivaló igazgató, de remek kurátor. Legalábbis van elképzelése arról, hogy mit akar megmutatni az életműből- amit most nem fogok részletezni, mert már a párizsi kiállitás kapcsán irtam róla..De a kiállitásnak van ive, koncepciója, és érződik, hogy nagyon ismeri az életművet. Ami nem is olyan egyszerű, vagy magától értetődő, ugyanis Simon Hantai nevét sem igen hallottuk az elmúlt 20 évben, vagy ha igen, akkor a Kálmán Makláry galériában, ami azért nem a Ludwig..
Amit nem érdemes, az az összehasonlitás a Centre Pompidou-val. Ott azért sokkal jobbak a feltételek, és több a pénz. Itt viszont olyan képeket láthatunk amit ott nem. Ezért inkább ez a tárlat egy kicsit kiegészitése annak, vagyis az életmű mély ismeretével új kapcsolódásokat találhatunk, akinek viszont az egész életmű új, az Párizsban járt volna jobban..
Mindennel együtt: ez most egy kihagyhatatlan kiállitás. Mégpedig a Simon Hantai életműnek köszönhetően. A következő bejegyzésben képeket elemzek.

a szembenállás

Elterjedt az a nézet, hogy a művész kizárólag a társadalom szélén álló, arról kritikát megfogalmazó személy lehet, akinek a kritika gyakorlása nemcsak kötelesség, de első számú feladat is, a művészete csak ebben a keretben fogadható el. A műértő májusi számában is hasonlót olvashatunk a Dokumenta Szent Pétervárra utaztatása cimén. Röviden a konfliktus annyi, hogy az oroszok szeretnék egy mini fesztivállal elhivni a Dokumentát, a helyi művészek viszont bojkottra szólitanak fel az ukrajnai helyzet miatt.
A probléma egészen általános, és nem árt, ha felidézzük. A művész azért dolgozik, hogy a képe vagy bármilyen alkotása a lehető leghűebb lenyomata legyen annak, amit el akar mondani. A művészt foglalkoztató témák sokrétűek lehetnek, de egyfajta lelkiismeret gyakorlása igencsak kivánatos. Mondjuk a fogyasztói társadalom hóditása ellen lehet nagyszabású képet festeni amiből a néző majd jól rájön, hogy itt most neki azt kell gondolnia. Persze nem szájbarágósan, és a művészi technikák kifinomult használatával. Ez idáig rendben van. A gond ott kezdődik, amikor egy művész rájön arra, hogy attól, mert ő elkésziti művét, még semmi sem fog változni. Vagyis vagy el kell fogadnia pl. műgyűjtők pénzét, akik ki tudja hogyan szerezték azt, vagy más módon, de ki kell lépni a nyilvánosságra. A Sydney biennálé főtámogatója pl. egy olyan cég volt egészen idénig, amelyik nem zavartatta magát, ha illegális bevándorlóktól szedett pénzt. Namost, a konfliktus ott van, hogy elfogadjuk-e ennek a cégnek a pénzét, amivel "azokat" támogatjuk, vagy mondjuk azt, hogy nem? Csak ha nemet mondunk, akkor nem lesz pénz, a műveink porosodni fognak otthon. És hol a határ? Olajcég pénzét el lehet fogadni? És egy , mittudomén, kerékcsapágyakat készitőét?
A fő lelkiismereti kérdés megintcsak ott van, hogy ha egyszer azt mondtuk, hogy jöhet bárhonnan a pénz, akkor mi különböztet meg minket a többi korrumpálódott embertől? És arról még nem is beszéltem, hogy aki a pénzt adja, esetleg azt fogja mondani, hogy most kiscicákat kéne festeni, mert én azt szeretném. És én adom a pénzt. Egy igazi művész ilyet nem fogad el, hőböröghetünk, de pl. Picassonak ez nem volt probléma.
Mi legyen? Van nekünk egy Ai Wei Wei-ünk, egy Marina Abramovicsunk, vannak mások is, akik nem alkusznak. VAn még 2 millió másik művész, akiknek a műveit nem ismerjük, mert nem kötnek kompromisszumot, tehát nem láthatjuk őket. És vannak a piacból élő, a festészetet rendes szakmának tekintők is, akik kérésre kiscicát festenek, de megélnek, és néha nem rosszul.
Szerintem lassan tudomásul kell venni, hogy teljesen tiszta ügylet nincs. Ha valaki bojkottálja az oroszokat, mert ukrajnában ez és az történik, akkor legközelebb utasitsa el a gyűjtőt is, aki egy olyan cégnél van, ahol esetleg üzletelnek velük.
Tehát üzleti vállalkozás a művészet? Nem, de nagyon oda kell figyelni.

Elizabeth Lunday: hires művészek titkos élete

A könyvfesztivál idén számomra nem a legérdekesebb könyvekről lesz emlékezetes, szinte alig találtam olyan darabot, ami felkeltette volna az érdeklődésemet. Jobb hiján elkezdtem nézegetni a művészkönyveket, de abból se volt most sok. Viszont megtaláltam ezt az erősen bulvárizű könyvet, ami elől mindig elmenekültem, most azonban nem volt hová, igy elhoztam. Ez van, nem lehet mindig nagyszerű dolgokat elemezni, a művészet nem csak játék és mese.
A hátszöveg alapján amúgy úgy tűnt, hogy laza pár órának nézek elébe, hiszen vannak, akik titokban elolvasnák a story magazint is, hogy megtudják, mi van a nemtudomkivel, mégha amúgy nem is vallanák be. Festőkre leforditva ezt, kinek ne lenne érdekes Picasso hölgykoszorúja, Dali exhibicionizmusa, Van Gogh füle... De azért ne essünk túlzásokba sem. Van Gogh élete senkit sem érdekelne, ha nem festett volna úgy, Picasso a háttérben egy magabiztos, de kiegyensúlyozott figura volt, a legtöbb festő pedig..hát festett..Ebből nemigen jön ki egy könyv, ezért néhány közhelyszerű történettel is ki kellett egésziteni a könyvet, például az éjszakai őrjárat történetével, hiszen az nem is éjszakai őrjáratot ábrázol, csak a festék sötétedett be..Meg persze a Mona Lisa.
Nem, a könyv semmiképpen nem lép túl a blikk szinvonalán, és ez egy művészekről szóló könyv esetén kicsit kevés. No de ebben az esetben is működik a marketing: aki ránéz a boritóra, és nem dobja el azonnal a könyvet az magára vessen..