A műgyűjtés nehézségei

Néha hajlamos vagyok én is elkövetni azt a hibát, hogy kiszalad a számon, hogy régen minden könnyebb volt, hiszen az ember megvett egy Csontváry-t mondjuk félmillióért, aztán 20 évvel később bekasszirozta érte a 20 millát. De persze ez egy gyenge párhuzam, hiszen akkor éppenhogy őrültség volt Csontváry-t venni, aki kivülálló volt, nem méltatta a szocializmust satöbbi. De tényleg, elképesztő, hogy bizonyos ma már befutott nevek mennyire nem hozták lázba az embereket annó.. Sőt, tegyük hozzá rögtön, hogy az egész műgyűjtés dolog alig pár ember szórakozása volt, s bizonyos értelemben ez nem is változott..
A szinte örök kérdés ugyanaz: jó befektetés lesz ez a kép? De rögtön hozzá is teszik, hogy a képnek magának is tetszenie kell, különben nincs értelme az egésznek. Ami jogos, de a kettő néha nem esik egybe. Egy egyszerű példával élve nekem nem tetszenek Basquiat képei, de ez nem akadályozza meg a művészvilágot abban, hogy rekordokat döntsenek az árai.
A másik kérdés természetesen a ki marad  ismert 10 év múlva játék. Vegyünk akárkit, aki ma ismert. Hol lesz ő 10 év múlva? Ilyen szempontból elég hálátlan amúgy az újságirás is, mert pl. Kondor Béláról vagy Gross Arnoldról ritkán hallok, noha a kánon szerint mindketten fontosak (meg sokan mások). Mégis, Kondort utoljára a Kogartban állitottak ki, Gross Arnoldot meg talán még soha, legalábbis nagynevű helyen talán nem. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az egyes életművek sem összevethetők. Erdély Miklóstól pl. nincs semmi a piacon, Vető Jánostól sincs, de mondjuk Fehér Lászlóval sok helyen lehet összefutni. Értékitélet ez? Dehogy, egyszerűen az önmenedzselésben rejlik a különbség.
És mi következik mindebből? Talán csak az, hogy műgyűjteni ma még nagyobb lutri, mint valaha. Még egy Kondort is el lehet felejteni, noha biztosan lehetne ellenpéldát is hozni, de a fiatalok közül végképp nem tudni, hogy ki lesz a befutó. Viszont az is nyilvánvaló, hogy ha ma veszek egy ifjú titántól egy képet mondjuk százezerért, akkor ha bejön, az a kép később milliókat fog érni.
Másfelől meg most megint csak a pénzről beszélünk. Pedig a műgyűjtés nem csak a pénzről szól, ó de nem ám..

Artplacc Tihanyban

Van ám jó hirem: az Art Bázel idén nem egy szokványos katalógust ad ki, hanem a vásár 44-ik évfordulója alkalmából inkább egy visszatekintő, amolyan ki a fontos a művészetben katalógussal jött ki. Megpróbálom megszerezni, remélem hamarosan sikerül is, és akkor be tudok számolni róla.
Amúgy igen kellemesen csalódtam a Veszprémfeszt-ben, remek koncertek, profi szervezés, jó hangulat, és még a vásári hangulatot is sikerült ünnepire cserélni, és a koncertek pazarok voltak. Tényleg gratulálok.
Ja, hogy az Artplaccról kéne irnom. Igen jó, hogy a nagy Budapest központúság helyett megpróbálnak odavinni valamit. Az is jó, hogy kellemesen ellazulva függőágyakban is lehet pihengetni, meg volt koncert is. A marketing is működik, mert az összes művészeti lap beszámol róla, és úgy mutatják, mintha ez egy valódi program lenne. Csak hát nem az: értem én, hogy meleg van, de egy sátorba összedobált képeket nem nevezném kiállitásnak. Felesleges bajlódni a kritikával, mert az egész artplacc annyira miniatűr, hogy kihajtogatva még egy művészeti újság is nagyobb területet foglal el. Ennek ellenére örömmel fogadtam Gábor Áron, a Várfok galéria művészének új képeit, figyelemre méltóak. A Borsos Lőrinc házaspár, mert ugye ez egy kreált név, szintén hozott egy vitatható, de legalább gondolatokból álló művet, mely szerint 75 képzőművész van a világon (és van annyi humorérzékem, hogy abban a kontextusban elhiszem neki). Van még egy kinai vagy koreai festő is, aki a visszakapart felületeivel igencsak mély benyomást tett rám, legalábbis az biztos, hogy dolgozott a képén. Hopp, ez rögtön három mű, ami érdekes volt, remélem mindenki megtalálta a maga három képét.
A szervezőknek már csak azon kell elgondolkodniuk, hogy ha már belépőt szednek azért valamit illene is nyújtani. A magam részéről soha többet Artplacc, akkor már szivesebben égek le a vizben, elvégre nyár van...

merre tovább?

Szivesen élek az önkritika eszközével, és egyáltalán nem bánt, ha átgondolva a dolgokat úgy itélem meg, hogy hibáztam vagy rosszul láttam dolgokat. A Nemzeti Galériás bejegyzésem után egy kicsit elgondolkodtam, hogy van-e értelme folytatni a blogot. Nem azért, mert hibáztam, hanem mert annak a szellemiségnek, amit képviselek, nem sok helye van itt. Egész konkrétan arra gondolok, hogy óriási csalódás, hogy immár nem először megszervezek egy családi programot a Várba, a Nemzeti Galériába, egy olyan helyre, ahol őrzik a magyar festészet kiemelkedő alkotásait a Majálistól Paál Lászlóig, Csontvárytól Kondorig, és nagy-nagy csalódással jövök el. Nem azért, mert megigérték a Dalikat, de csak egy korai zsengéét hozták el, hanem azért, mert a kiállitások szellemi teljesitményt igényelnek, és én ezt elvárom. És mivel nem kapom meg, ezért a szomorúság. Emlékszem, nem is oly régen mennyire meghatódtam a londoni Tate-ben a Richter minitárlaton, órákig jártam körbe a szinte befogadhatatlan látványt, aztán ez a meghatódás szinte mindig elér a Pompidou központban, a new york-i Moméban, a Maeght Alapitványnál és számos más helyen, egyszerűen azért, mert a kirakott művek elképesztően jók és megdolgoztatnak még akkor is, ha már ezerszer láttam Cy Twombly képeit, de mégis, a méretek, az ecsetkezelés, a világitás mégis annyira jó, hogy muszáj megállnom és néznem. És az nem fordulhatna elő, hogy egy dada kiállitásról, ami az egyik kedvenc korszakom, úgy menekülök ki. Hova lett a koncepció? Hova lettek a minőségi művek? Hova lett Kassák, miért kellett a sokadik terembe rakni, és olyan képeket hozni tőle, amik nem elég jók? Miért kellett oda nem illő emberek özönét kirakni? Miért kellett a külföldiket előre rakni, és miért kellett külön rakni a magyarokat, sokkal hátrébb?
De álljunk meg egy percre. Én nem a tipikus látogató vagyok. Nekem már nem újdonság, hogy volt dada, és Max Ernsttől is tudnék idézni képeket, ami biztosan nem tipikus. Ez egyszerűen azért van, mert szenvedélyesen érdekel a téma. Viszont el tudom képzelni, hogy egy átlag látogató azt mondja majd, hű, milyen jó volt ez, őt nem fogja érdekelni semmi, csak az, hogy kipipálhatja ezt a programot is. Ő művelődött kéremszépen. Pedig át lett verve. Mert a dada, de egyáltalán a művészet nem rossz képekről szól, és nem arról, hogy rámondjuk, hogy most ájulj el, mert ez egy Miró.
A gyerekek miatt viszont aggódom. Ha elmennek, és fanyalogva kijönnek, hogy ha ez a művészettörténet, akkor inkább lövöldözős játékot játszunk, akkor senki sem tehet nekik szemrehányást. Ez alapján a tárlat alapján a szürrealizmus egy baromság, fércművek sora, erőlködés. És nagyon kétlem, hogy ha ezt mondják majd, akkor ott lesz valaki, és elmondja nekik, hogy a dada márpedig a játékról szól, márpedig arról, hogy nincsenek szabályok, arról, hogy a művészettörténészek ne mondják meg milyen képet festek. Te jó ég, mennyi őrült jó Duchamp sztori van! És ha már Dali, akkor emlitsük már meg az önéletrajzát, Kassáknál az Egy ember életét, és utána tegyük hozzá, hogy ők éppúgy keresték a kiutat, mint manapság annyian..És Braque annyira jól mesélhető! Meg sem volt emlitve!
Szóval alapvetően én nem szeretek lehordani egy kiállitást. Én azért kezdtem el irni ezt a blogot, hogy megosszam a hűha élményeimet, amit egy-egy Rothko vagy akár Moholy-Nagy kép (tényleg, ő is hiányzott) láttán éreztem. Nem az a célom, hogy minden kiállitást lehordjak, mert az nem visz előre. Ám ez után a csalódás után át kell gondolnom, tudok-e, akarok-e még egyáltalán pesti képekről irni.

Dada és szürrealizmus a Nemzeti Galériában

Először is szögezzük le, hogy ez a tárlat egy rossz vicc, egy óriási tévedés, szakmai hibákkal teli átverés. Ez történik olyankor, amikor kirúgják a szakembereket és nagy nevekkel próbálják mégis behozni a közönséget. Dali, Miró, Duchamp, Max Ernst és a többiek, erre minden művészetkedvelő ugrik. Csakhogy nem ezt kapjuk. Ha már a nagy nevek: aki volt a párizsi Dali kiállitáson a Pompidou-ban, az pontosan tudja, hogy ez a Dali nem az a Dali. A Nemzetiben kirakott képe alapján Dali egy tehetséges Bortnyik Sándor, mondjuk, közben Párizsban meg tele voltak a falak a 4 méteres óriásképeivel, amiknél a legapróbb részlet is tökéletesen kivehető volt, akár egészen közelről is. Bécsben volt tavaly Max Ernst, ott a sötét teremben lévő kollázsokat kellett volna elhozni. És Mirótól meg be nem veszi senki, aki járt Barcelonában, hogy ez Miró. Ez egy korai, apró Miró, amikor még nem tudta, hogy mit akar festeni, benne vannak már a Mirós jegyek, de még messze nem kiforrott művek ezek.Állitólag a Galéria 13 Dali művet kért több helyről, de csak ezeket kapta. Hát igen. Petrányi Zsoltnak is jópár évébe tellett, mire a Műcsarnokban összehozott valamit, aztán pakolhatott is össze, és most csodálkoznak, hogy nem állnak szóba velünk. Igen, a művészeti életben, de pláne a múzeumoknál teljesen természetes, hogy 10 évre vagy akár tovább is terveznek. Komoly emberek nem állnak szóba egy olyan hellyel, mint a mi Nemzetink.

De ez csak a dolgok egyik része. Aki ugyanis egy ici-picit benne van dadában és a szürrealizmusban, az jogosan teheti fel a következő kérdéseket: hol van Picasso? Hol van Braque? Hol vannak a többiek? Dalit is csak egy ideig szokták a szürrealizmushoz sorolni, ha már. Egyszerűen a művészettörténeti besorolás téves. A szürrealizmus egy Párizsban létrejött irányzat, aminek nagyjából tudható az eleje és a vége. De az egészen biztos, hogy az Európai Iskolának 1945-ben már semmi köze hozzá. Ez az 1920-as évek műfaja. Az izmusok ábrája (ja igen, az is külföldi szakirodalomban található meg) pontosan leirja, hogy milyen irányzatok jöttek létre a szürrealizmusból és mikor. Ajánlom tanulmányozásra. Az pedig egyenesen nevetséges, hogy Simon Hantai és mondjuk Csernus Tibor szürrealista lenne. A kiállitás készitői úgy gondolták, hogy minden, ami nem realista, az dada vagy szürrealista. Ez olyan tévedés, mintha azt mondanám, hogy minden ami nem európai, az egyiptomi. Ja hogy van még néhány földrész ami kimaradt? Eleve az izmusokat a 2. világháborúig szokták követni, bár a 30-as évek végén már nem volt igazán jelentős irányzat, tehát Kassák még jó, Riegl Judit már nem. És mit keres itt Vajda? Ja, hogy neki volt egy szürrealista időszaka a pályája elején, a kollázsokra gondolok, de akkor a kiállitáson miért egészen mást látunk? És mit keres itt Rozsda Endre?

Megmondom mi történt. Kiadhatták körlevélben, hogy erre a tárlatra be kell rakni mindenkit, akit a látogató ismerhet. Hogy nem dada és totál más problémák érdekelték, az nem számit. Mint ahogy nem magyarázzák el, Zürich-ben milyen helyen is indult a móka, kár érte, egészen jó történet pedig. Csak hát azt főleg francia forrásokból lehetne megtudni. Az is vicces, hogy a szürrealizmus kiáltványa egyetlen rövid mondatban tűnik fel, pedig ott is lenne miről beszélni.

Még sosem éreztem magam ennyire provinciában. Párizsban a Pompidou központban ott vannak a Braque képek, objektek, ott volt a Dali kiállitás, de jelentős volt pl. a bécsi Max Ernst tárlat, a Moma is tele van ilyen anyagokkal, szintén Bécsben ott a Mumok, Duchamp csodálatos mozgó szoborjával (2 * 4 méteres), lehet a londoni Tate-be is menni, vagy franciául olvasni Braque-ot, Picasso-t, Dali-t. De nem szabad a budai várba menni, mert ez nagyon félrevisz.

Erdély Miklós

Tegnap nyilt a várban egy remek kiállitás a szürrealizmus és a dada itthoni vonatkozásairól, arról is hamrarosan irok, de előtte valami más. Évek óta hallom többfelől, sőt itthonról és külföldről is, hogy Erdély Miklós volt a legérdekesebb, legtartalmasabb performansz művészünk a 20. Században. De amikor szeretnék róla többet olvasni, elmerülni a dolgaiban, azzal találkozom csak, hogy a kortársak emlékeznek, a kortársak elmesélik milyen jó volt, a kortársak hivatkoznak..Ez igy nem az igazi, mert egyfelől vagy elfogadom a véleményüket, de akkor csak gépiesen ismételgetem a mondottakat, vagy azt mondom, hogy jó, akkor ez igy ellenőrizhetetlen, lépjünk tovább, beszéljünk másról.

Namost a probléma persze könnyen orvosolható lenne egy jó kis katalógussal, amiben korabeli fotódokumentációk alapján végig lehet követni, hogy mi is történt. De ilyen katalógus nincs. Annak ellenére sincs, hogy pl. a Centre Pompidou igencsak érdeklődik a művei iránt. A másik fő probléma természetesen az, hogy igy egy hamisitó mondhatja azt, hogy ő ismerte a művészt, ott volt valamelyik akción, csak sajnos nem készült dokumentáció, de isten bizony eredeti ez a kép.. Meg tegyük hozzá, hogy ha valaki egyszerűen csak érdeklődik Erdély Miklós iránt, akkor nincs semmi nyom, amin elindulhatna. Pedig elég csak Tót Endrére gondolni, és az ő „Örülök, ha..” könyvére, hogy lássuk, nagyon máshogy is lehet ezt.  Ott ugyanis maga a művész irta meg, hogy mikor hol volt, miket csinált, miket dobott ki, mire gondolt közben, igy aztán nincs mellébeszélés, vagy csak annyi, amennyit a szerző szándékosan belerakott. Egyébként a két életútban vannak közös pontok. Számomra pl. csak most derült ki, hogy Erdély Miklós egyébként festő is volt , vagyis vannak festményei, méghozzá igen érdekesek önmagukban is, de erről megintcsak nem lehet tudni. Tót Endre pedig maga irja, hogy középszerű festményeket csinált, és a mail art, vagyis a festészettől való elszakadás segitette őt abban, hogy létrehozza a performanszait.

Persze tudjuk jól, hogy nem vigyázunk az értékeinkre, és még a legfontosabb alkotóknak sincs rendesen kutatva az életművük sokszor, de nagyon elkélne egy hasonló könyv, mint a Neoavantgárd tendenciák, cask éppen Erdély Miklósra, vagy akár a balatoni kápolnatárlatokra kihegyezve. Aztán jöhetnének a többiek, mert azért van még néhány név akiről illene többet tudnunk..

Peter Krawagna a bécsi Hilger Brotban

Most jutott eszembe, hogy egyáltalán nem irtam az Artbázelről, pedig az az év legfontosabb eseménye, bizonyos szemszögből. De idén nem jutottam el, mert ugyanakkor Bécsben voltam, azt meg nem lehetett kihagyni. De gondolkodtam az úton, csakhogy a repülőt januárban kell foglalni, hogy még legyen, a szállás iszonyú, az egész út annyiban lett volna, mint egy egzotikus nyaralás, noha ez csak egy álmos kisváros svájcban. Vagy autózzak 14 órát, mondjuk aludtam már a csomagtartóban, elég kényelmes, de idén még ez sem volt opció. Mondjuk a katlógust később is be lehet szerezni Párizsból vagy Londonból.
Kezemben a Műértő legújabb száma, és a szájam tátva maradt. Ez a nyiltan kritikus lap egész oldalas önlengést rendezett a Műcsarnok épitész tárlatának. De hogy kerülnek oda az épitészek - kérdezhetné bárki, de ez csak a legkisebb probléma.
No de térjünk vissza mai témánkra, ami megint azt bizonyitja, hogy nem mindegy, hogy ki hova születik. Peter 4*5 méteres képei ugyanis meglehetősen átlagosak egy nagyon erős mezőnyben, sőt kicsit semmilyenek is akár. De. Ez csak akkor derül ki, ha már sokat láttunk 4*5 méteres vásznakat, mert amúgy leesik az állunk a méretektől, a kidolgozottságtól. Még azt is meg merte tenni, hogy területeken üresen hagyott, és a kép nem romlott ettől, sőt. Mégis második vagy akár harmadik vonalban van most Bécsben, vagyis Mercedessel még nem szaladgál, éppen. Én meg irigy vagyok? Jó, de nézzétek meg a képeket. Habár...Ha csak úgy adna egy képet, én biztosan kiraknám a falamra.

David Lachapelle a bécsi Ostlicht-ben

Igen, ezúttal is Bécsig kell menni egy jó kis kiállitásért, megszoktuk már. Múltkor Párizsban fogtam ki egy akciót az egyik albumára, meg is vettem, és mondhatni meg is tanultam a képeit, mutogattam is mindenkinek akivel akkor találkoztam. David Lachapelle a megbotránkoztatás Messije, ha már foci vb van, a kapusok amcsi példaképe, egyszóval valaki, aki túl van már a megszokott kategóriákon, és egyszerűen csak egy klasszikus. Ötvenezredszerre is megcsodálhatjuk, hogy mennyi pénzt képes összedobni egy képért, és a kellékesei sem olcsójánosok, de ez csak az első szint, mint ahogy a megbotránkoztatás is. Mert ha túllépünk ezeken a hivalkodásokon, akkor ott marad valami igazság. Ez az igazság persze sokszor csak egy hmm, mondjuk úgy, ordas nagy igazságot jelent, meg a férfi-nő kapcsolat végletekig egyszerűsitett sémáit, de amikor egy képét kétszer is elkésziti pontosan ugyanúgy, miközben csak a nemi szervek cserélődnek ki, akkor ott a vulgaritáson kivül is van valami.
Technikailag is végtelenül profin kivitelezett képek ezek.
Persze most könnyű lenne azt mondanom, hogy kötelező tárlat, csak hát ugye a távolság. De tudjátok mit? Van különbség. Tavaly láttam pl. Bryan Adams, igen az énekes képeit, és mondhatom, hogy azok is rendkivüliek. Nem hiszem, hogy mostanában el fogom felejteni őket. És ugyanez a helyzet mondjuk Georg Baselitz-el, aki meg az ESSL-ben volt látható 4 *5 méteres képeivel.
Egyébként az is vicces, hogy annak idején kinevettem a művtöri tanáromat, aki folyton azt mondta, hogy Bécsbe kell menni erre és arra a kiállitásra. Miért nem Párizsba? Vagy Londonba? De a válasz nagyon egyszerű. Némi fanatizmussal Bécsig még el lehet jutni egy kiállitás kedvéért. Egy kicsit őrültnek kell hozzá lenni, de nekem pl. Max Ernst munkássága az Albertinában esett le, addig a könyvekből nem. És tessék nyugodtan Párizsba is menni kiállitásért, meg New York-ba, de ha oda se, akkor itt van most ez a Lachapelle. Nem rajongani érte nehezebb, mint rajongani. Már tényleg csak az ArtBázelt kéne egy kicsit közelebb hozni...

BeCapálva

Apró hirként bejárta a netet, hogy a fotósközpont az önkormányzattól kedvezményesen, havi 1,1 millióért megkapja a földszinti helységet is, tehát ahol eddig semmi sem volt (régen meg szinház). Jó hir és valahol logikus is. Ugyanakkor ha arra gondolok, hogy a Mai Manó ház összesen nem gazdálkodhat havi 1 millióból, akkor azért elgondolkodom egy kicsit. Persze ez az összeg semmi mondjuk az mma-nak, azért jegyezzük meg azt is, hogy pl. a fotóhónapos rendezvények is kb. 0 ft-al futnak, az alkotó fizet mindent, és közben legyen hálás, hogy kiállithat. Hát köszi.
A gond tehát az általános pénzhiány, de ezt már tudjuk. Viszont jó lenne, ha a fotóművészet nem menne el a kinek mire van pénze irányba, de persze kérni lehet..