merre tovább?

Szivesen élek az önkritika eszközével, és egyáltalán nem bánt, ha átgondolva a dolgokat úgy itélem meg, hogy hibáztam vagy rosszul láttam dolgokat. A Nemzeti Galériás bejegyzésem után egy kicsit elgondolkodtam, hogy van-e értelme folytatni a blogot. Nem azért, mert hibáztam, hanem mert annak a szellemiségnek, amit képviselek, nem sok helye van itt. Egész konkrétan arra gondolok, hogy óriási csalódás, hogy immár nem először megszervezek egy családi programot a Várba, a Nemzeti Galériába, egy olyan helyre, ahol őrzik a magyar festészet kiemelkedő alkotásait a Majálistól Paál Lászlóig, Csontvárytól Kondorig, és nagy-nagy csalódással jövök el. Nem azért, mert megigérték a Dalikat, de csak egy korai zsengéét hozták el, hanem azért, mert a kiállitások szellemi teljesitményt igényelnek, és én ezt elvárom. És mivel nem kapom meg, ezért a szomorúság. Emlékszem, nem is oly régen mennyire meghatódtam a londoni Tate-ben a Richter minitárlaton, órákig jártam körbe a szinte befogadhatatlan látványt, aztán ez a meghatódás szinte mindig elér a Pompidou központban, a new york-i Moméban, a Maeght Alapitványnál és számos más helyen, egyszerűen azért, mert a kirakott művek elképesztően jók és megdolgoztatnak még akkor is, ha már ezerszer láttam Cy Twombly képeit, de mégis, a méretek, az ecsetkezelés, a világitás mégis annyira jó, hogy muszáj megállnom és néznem. És az nem fordulhatna elő, hogy egy dada kiállitásról, ami az egyik kedvenc korszakom, úgy menekülök ki. Hova lett a koncepció? Hova lettek a minőségi művek? Hova lett Kassák, miért kellett a sokadik terembe rakni, és olyan képeket hozni tőle, amik nem elég jók? Miért kellett oda nem illő emberek özönét kirakni? Miért kellett a külföldiket előre rakni, és miért kellett külön rakni a magyarokat, sokkal hátrébb?
De álljunk meg egy percre. Én nem a tipikus látogató vagyok. Nekem már nem újdonság, hogy volt dada, és Max Ernsttől is tudnék idézni képeket, ami biztosan nem tipikus. Ez egyszerűen azért van, mert szenvedélyesen érdekel a téma. Viszont el tudom képzelni, hogy egy átlag látogató azt mondja majd, hű, milyen jó volt ez, őt nem fogja érdekelni semmi, csak az, hogy kipipálhatja ezt a programot is. Ő művelődött kéremszépen. Pedig át lett verve. Mert a dada, de egyáltalán a művészet nem rossz képekről szól, és nem arról, hogy rámondjuk, hogy most ájulj el, mert ez egy Miró.
A gyerekek miatt viszont aggódom. Ha elmennek, és fanyalogva kijönnek, hogy ha ez a művészettörténet, akkor inkább lövöldözős játékot játszunk, akkor senki sem tehet nekik szemrehányást. Ez alapján a tárlat alapján a szürrealizmus egy baromság, fércművek sora, erőlködés. És nagyon kétlem, hogy ha ezt mondják majd, akkor ott lesz valaki, és elmondja nekik, hogy a dada márpedig a játékról szól, márpedig arról, hogy nincsenek szabályok, arról, hogy a művészettörténészek ne mondják meg milyen képet festek. Te jó ég, mennyi őrült jó Duchamp sztori van! És ha már Dali, akkor emlitsük már meg az önéletrajzát, Kassáknál az Egy ember életét, és utána tegyük hozzá, hogy ők éppúgy keresték a kiutat, mint manapság annyian..És Braque annyira jól mesélhető! Meg sem volt emlitve!
Szóval alapvetően én nem szeretek lehordani egy kiállitást. Én azért kezdtem el irni ezt a blogot, hogy megosszam a hűha élményeimet, amit egy-egy Rothko vagy akár Moholy-Nagy kép (tényleg, ő is hiányzott) láttán éreztem. Nem az a célom, hogy minden kiállitást lehordjak, mert az nem visz előre. Ám ez után a csalódás után át kell gondolnom, tudok-e, akarok-e még egyáltalán pesti képekről irni.