Verebics Ági a Godot-ban

Mielőtt megnéztem volna a kiállitást, azon gondolkodtam, hogy vajon az-e a tétje a tárlatnak, hogy bemozgassa Ágit a szűk klubba, ahol a leginkább ismert nevek tanyáznak. De a kiállitás megnézése után azon merengtem el, hogy nevezzem-e alibitárlatnak az eseményt.

De kezdjük máshonnan. Tulajdonképpen kijelenthető, hogy egy valamirevaló gyűjtemény aligha nélkülözheti a képeit. Egyszerre őrületesen progressziv, őrült, néha extrém, és nagyon pontos festészetet művel Ági. Ez eddig sem volt kérdés. Viszont néha úgy érzem, hogy az úgynevezett válságévek, amiből már mindenkinek nagyon elege van, teljesen bedöntötte a kortárs művészetet, ezek az évek egyszerűen kihullanak majd az évkönyvekből, és aki túléli, az később megerősödve jön ki ebből. Igen ám, de néha meg azt gondolom, hogy anyagi problémák ide vagy oda, azért mellényúl, aki nem fordit figyelmet a fejlődésre. Márpedig a Godot anyagot nézve nemcsak mondjuk az Apacukás tárlathoz képest érzek visszalépést, de még a Várfok utcaihoz képest is. Pedig ott már megjelentek az aluminiumra festett képek, torz figurák,  egy hód* (nem hód volt de hasonló) teljesen extrémen megjelenitve, ja igen, talán cica volt, de nem az a dorombolós forma, és ott is azt gondoltam, hogy jó, jó, az biztos, hogy a festeni tudás nagyon megvan, és rá lehet csodálkozni a felületek kidolgozottságára és szépségére, de valahogy sorozatként nem állt össze az egész. Nem segit az sem, hogy a Godot-ban nagyon kevés kép van, azok pont annyira szellősen, hogy hiányérzetem támadjon. Ami van, azok közül is a szinte egyetlenként vászonra festett creatura figura tetszik a legjobban, az aluminiumra festett képek még kegyetlenebbé teszik a megjelenő figurákat, ami pozitiv dolog a művészi kifejezést illetően, csak épp nem teszik szerethetővé a képeket.

Sajnos épp azt nem tudtam meg, amiért mentem, vagyis hogy merre tart Ági, mi foglalkoztatja, merre akar mozdulni a dolgaival. Azt kell mondjam, ez ma már kevés. Ott a nyelvemen az az a-val kezdődő szó...

3 könyv a könyvtárból

Nincs semmi. A hét végén nyilik a Ludwig Ginsberg kiállitása, a Kogartban már nyár óta megállt az élet, a Műcsarnokban semmi sem történik, az Ernst meg is szűnt, persze azért vannak galériák, majd irok is róluk. Addig azonban a saját kiállitásommal foglalkozom, tehát maximum a nagyszobáig jutok el. Nahát, hogy itt milyen jó könyvek vannak! Ráadásul ki sem kell mozdulnom..Jöjjön egy kis kedvcsináló.

1.       David Meisel – Terminal mirage

David Meisel-t nem sokan ismerik errefelé, pedig nagyon érdekes. Az Amerikában alkotó fotós helikopterről és kisrepülőről fényképez, és szinte első referenciaként szoktam megemliteni, ha azt kérdik, kire hasonlitanak a fotóim. Ma már persze eléggé eltávoldtam stilusban tőle, de azért még mindig az első forrás a „hú-ez-mit-ábrázol” csivitelésekhez.

2.       Fluxus

A Ludwig kiadványanem csak hogy érthető, hanem kifejezetten vicces. A fluxust mint művészeti irányzatot kevesen értik, még kevesebben voltak ott, amikor igazán fontos irányzattá vált. A lemaradóknak, többek közt nekem is két lehetőségem van: Tót Endre könyvét elolvasni a szubjektiv oldalról, vagy a fluxus ciműt, amiben nagyjából mindenki bent van, aki számit, és igazán remek történetek és visszaemlékezések sora árnyalja a jelenséget. Kezdőknek a szinházi előadásokat ajánlom. Vigyázat: a röhögés és jó szórakozás garantált!

3.       Brassai: beszélgetések Picassoval

Csak a 3. helyre raktam? Ez a könyv volt a legsokkolóbb számomra, amióta csak művészettel foglalkozom. Azt talán nem is kell már magyaráznom (dehogynem!), hogy az a művészettörténet, amiről mi tudunk, meg amiről a világ, az teljesen különböző. Mondd csak ki egy francia társaságban a leghiresebb magyar festő nevét (hmm, most veszélyes lenne konkrét nevet irnom), és nem fog történni semmi. Nem ismerik. Ellenben ismerik Riegl Juditot, akinek hál istennek, bár a Modemben Debrecenben, de legalább volt tárlata, Hantai Simonról mostanában irtam, Csernust is ismerik, de mondjuk Márffy-t nem. Namost. Brassai ugyebár Halász Gyula, aki Párizsban lett hires fotós, olyannyira, hogy barátja lett Picasso-nak (na hol olvastunk erről?). Brassai pedig naplószerűen rögzitette a találkozásait Párizsban, Picassoról is elég sokat irt. Ebből a történetből pedig egyrészt Picassóról tudunk meg nagyon sokat, másrészt Brassairól is, aki pedig igyekszik háttérbe húzódni, egyfajta jó értelemben vett szerénységből. Óriási könyv.

Mi a fene – Válogatás a Vajda Lajos Stúdió művészeiből a szentendrei Művészetmalomban

Ez a végletek kiállitása, mást nem mondhatok. Sőt, valahogy minden, ami kapcsolatba hozható ezzel a kiállitással, végletesen csodás vagy szörnyű.

Az például nagyon jó, hogy óriásplakáton hirdetik az eseményt. Az szörnyű, hogy bár ezerszer láttam a plakátokat, nem jöttem rá hogy mit reklámoznak. Az értelmetlenné tördelt betűkupac csak azután vált értelmessé, miután valaki megmutatta, hogy miről szól. Teljesen lehetlen pár másodperc alatt megérteni. Ha amúgy nem tudtam volna a kiállitásról, a plakát miatt biztosan nem megyek el. Az is végletesen borzalmas, hogy 2013-ban nem lehet bankkártyával fizetni a belépőért, ráadásul az automata jó messze, a turista-giccsutca végén van. Az viszont nagyon jó, hogy a belépő jó más múzeumokba is. Nagyon szeretem a Művészetmalom épületét, hihetetlenül jó, hogy nem rontották el valami high-tech borzalommal. Az álbefejezetlenség hitelessé teszi.  Az utóbbi években a kiállitások arról is meggyőztek, hogy értik a dolgukat, a kiállitások szinvonala általában elég magas, legutóbb éppen a test témakörben alkottak nagyot.

Ezzel együtt ismét sikerült egyedüliként megnéznem a tárlatot, pedig semmilyen trükköt nem vetettem be, és ki se béreltem az épületet. Nem, mindössze szombaton ebéd után értem oda az egyébként nagyon kedves teremőrökhöz. Egyikük hitetlenkedve is nézett rám, ez az ember tényleg ide jött? – kérdezhette magától, de aztán felkapcsolta a villanyt.

Ha már zavartalanul nézhettem körbe, jól megvizsgáltam mindent, még jegyzeteket is irtam, teljesen hiába. Akárhogy szépitem, FeLugossy mindent visz. A többi is emészthető, elviselhető, végignézhető, de sehol sincsenek „Az ember olyan könnyen összezavarható” installációjához képest. Igy aztán ha akarom, pompás a tárlat, ha akarom szörnyű, de nézzük inkább máshonnan a dolgokat.

Rendkivül zavaró, hogy úgy tekintenek a látogatóra, mint aki nemcsak hogy teljesen képzett is MINDEN művészettörténeti irányzatban, de egyformán szereti is őket. Rögtön az első teremben nézhetek apró szobrokat, amelyekben a kidolgozottság figyelemre méltó, de nem különleges, balra fordulva egy jó kis szintanulmányt látunk, Erdélyi Mária jutott eszembe ki tudja miért, de jobbra már majdnem art brut témakörébe tartozó festmény látszik, amihez viszont a Tate-ben vett katalógusomból kéne neveket sorolnom. De az szinte lehetetlenség, hogy ha az egyik tetszik, akkor a másikat is megnézem. Nem egy kategória. Ráadásul lehetett volna táblákkal vagy hosszabb leirásokkal segiteni, hogy mégis mi a problémafelvetés, mihez képest kellene most valamit gondolnom, persze gondolok anélkül is, de akkor bocsi, de Varga Ágnes Kabó felé szavazok. Bereznai Péter asztalosmunkája csodás, ugyanakkor ebben a környezetben nem ad mélységet, egy kedves geg, amit a művész a saját szórakoztatására készitett. Fent a videómunkáknál szintén jópofa ötlet Benkovits Bálint villanykörte vetitése, bár többet is ki lehetett volna hozni belőle. De ez még igy is jó.

Nehezen tudom értékelni Aknay János és Bukta Imre munkáját. Úgy értem, hogy nem értem, mit keresnek itt, nem kapcsolódnak semmilyen más munkához, önmagukban nyilván megállják a helyüket, sőt, de akkor most gondoljam azt, hogy minden kiállitott mű olyan jó, mint a Bukta Imréé (és bocsi, de nem), vagy gondoljam azt, hogy nem gondolták át kiket raknak egymás mellé? Egyébként is, mondjuk Buktának semmi szüksége arra, hogy egy ilyen kiállitáson hozzák a nevét, ettől nem lesz népszerűbb..Vagy akkor azt kellett volna mondani, hogy erősebben válogatunk, és nem rakunk ki középszerű dolgokat, aminek viszont sokan nem örültek volna.

De beszéljünk inkább FeLugossy-ról, akit az előbb már mennybe emeltem. Akár a lépcsőfordulóban elhelyezett feliratot tekintem, akár a kiállitás végén lévő „dobozt”, le vagyok nyűgözve. Vagy inkább mosolyra nyilik a szám. Ó, végre egy egyértelmű kiállás valami mellett, végre egy felszabaditó nevetés, könnyedség, ami annyira szokott hiányozni. Végre. Ha ajánlom a kiállitást, akkor semmi mást ne nézzetek meg, csak őt. Akárhogy is, ez a végletek kiállitása..

Kasza Gábor a Müsziben

Épp utolsó nap értem oda, ezért ajánlónak már nem jó ez az irás, de mindenképp irni akarok a kiállitásról. Sőt, duplán irni akarok, először az alkotóról, aztán a Müsziről, vagy forditva..
Kezdjük gyorsan a térrel: teljesen elképesztő, hogy pesten ilyen terek még léteznek, ez a régi Corvin áruházból megmaradt 3. emelet. Aki járt már a Corvintetőn, az pontosan tudja, mekkora hangulata van a helynek, aki még nem, az most azonnal menjen el. A Müszi egy új kulturális tér, majd elolvassátok a honlapon miket tud, ami szerintem fontos, az a hangulat, ami tényleg utánozhatatlan. Persze teljesen lepukkant, mint mondjuk a Tűzraktér volt, de ez benne a hitelesség. Igen, ilyenek vagyunk mi itt, bezáró galériákkal, soha el nem induló projektekkel, lakásgalériákkal...Aki könyvet is szeretne erről olvasni, ott a "Nem kacsák vagyunk egy tavon..." kiadvány, nagyon ajánlom. Szóval ott ez a tér, már a lépcső eleve, aztán fent a bárpult, a kis udvar a vicces tábláival, mit ne mondjak, lehetne egy Van Damme film diszlete is, vagy a Feláldozhatók 3 forgatási helyszine. És ebben az elképesztő térben egy termet kipucoltak, hogy nagyjából fel lehessen rakni képeket oda. És az igazi vicc az, hogy felrakhattak volna bármilyen szomszéd/haver/tesó szedett-vedett képeit, és ehelyett egy igazi nagyágyú került ide.
Merthogy Kasza Gábor megkockáztathatóan az egyik legfontosabb név manapság. A képein néha Kudász Gáboros hatások jelennek meg, néha Szabó Dezsős, néha egy kicsit szociós, ami lehet mondjuk az ózdi sorozatáról hires Benkő Imre, de én még Korniss Pétert is belelátom a gyerekek megrendezett jeleneteibe. Akkor tehát egy összevissza lenyúlt képi világot látunk? Nem, mindezek ellenére, bár kétségtelenül néha változó szinvonalon, de nagyon is erős és egyéni anyag ez. Nem mellesleg szinte az első olyan fotós szöveg a kortársak közül, ahol a szavak nagyon erősen megtámogatják a képi világot és felkészitenek arra, amit látni fogunk. A témafelvetés pazar, és az ötletek is zömmel hatásosak. A fény viszont egyszerűen zseniális. Úgy vannak bevilágitva a helyszinek, amik mellesleg sokszor igen nagyok, hogy nem ugrik azonnal a szemünkbe a melyik lámpát hova rakta kérdéskör. Nem, a képek egyszerűen szépen be vannak világitva anélkül, hogy nagyon kontrasztossá tennék a képet. Gratulálok.
Mivel a fotós szakma kicsi, néha találkozunk mondjuk a Fotóportán, ahova neki már úgymond eleve nem kellene mennie, úgy értem, már kinőtt belőle, mégis ott van, és ez az alázat nagyon jó. Szintén ne felejtsük el az aktivitását az FFS-ben, egy időben minden rendezvényen ott volt (és sajnos mostanában én nem vagyok eleget).
Most pedig egyetértésem jeléül, és mintegy elismerve, hogy nemigen tudok mit hozzátenni, bemásolom az új sorozatról irt két mondatát:
"A kiállítás címe a latin ábécé utolsó előtti betűje ősi jelkép – az elágazás, a válaszút szimbóluma. A megrendezett, ún. staged fotókon szereplő figurák egyfajta válaszút előtt állnak, a krízis, a válság döntő pillanatában, mely hasonló erejű, mint a színházból ismert katarzis, a megvilágosodás vagy a felismeréshez vezető “ráeszmélés” momentuma."

Feminizmus, személyesen

No igen, sosem tagadtam, hogy nagy rajongója vagyok a csajsziknak, igy aztán amikor Bécsben a Wiennafair-en találkoztam egy kedves hölgyismerősömmel (egy olasz szépséggel), kedvesen megkért, hogy álljak modellt ehhez a feminista képhez/installációhoz. Örömmel tettem, sőt még egy feminista matricát is a kezembe fogtam. Hogy miért? Lássuk csak:
1. A feminista plakáton valójában egy pucér nőcit látunk, tehát szexista ábrázolással a feminizmusért jelszót is ráirhatták volna. Külön pluszpont jár a ciciért.. 2. Nem tudom, kinek kell megköszönnöm, de az egész vásár hemzsegett a fekete miniszoknyás tüneményektől...3. Talán ezt kellett volna elsőnek irnom, de aki megkért, nagyon kedves barátom, és a kedvéért sok mindenre képes lennék. 4. A feminizmus valójában nekünk pasiknak a legjobb. Komolyan, én annyi - egyébként jóravaló - önbizalomhiányos nővel máshol még nem találkoztam, mint a művészeti életben. Ha ők mind a sarkukra állnának, a művészeti élet nagyon más lenne. 5. Persze bizonyára a pénz is jó dolog, de én szivesen töltöm az időmet szép lányok társaságában, és akkor az esetleges művekről még nem is beszéltem...

Szóval hajrá csajok! Apropó, miért van az, hogy a művészet iránt érdeklődő barátaim százalékos aránya erősen a rózsaszin oldal felé billen?

Könyvajánló: Dan Brown Inferno

Tudom, se nem művészeti album, se nem szakkönyv, ráadásul regényként természetesen fikció is. De mégis, az Angyalok és Démonok és a Da Vinci kód valahogy mégis egy nagyon jó próbálkozás volt arra, hogy a művészettörténetről érdekesen és könnyedén szóljon. Ezen az sem csorbit, hogy természetesen a professzor tárgyi tudása épp azokon a területeken aktiv, ahol kell, és persze nem egy Mondrian képet kell elemeznie vagy megszámlálnia a vonalait.
Az a legjobb, ha egyfajta Indiana Jones-nak vesszük a történetet, és egyszerűen belefeledkezünk a látványba, a cselekménybe, és nem kezdünk el azon gondolkodni, hogy mondjuk a Da Vinci kódban mi lett volna, ha nem találják meg a kulcsot a kép hátulján, vagy eleve leülnek egy picit a rejtvénydobozzal, és elgondolkodnak 5 betűs szavakon...De persze pont az a lényeg, hogy valaki üldözze őket, legyen egy kicsit reménytelen a helyzet, de éppen mindig menjen tovább a történet.
Én benne vagyok a játékban, és nem az az első dolgom, hogy leleplezzem az irót, amikor nyilvánvalóan értelmetlenségeket beszél, de azért ez az új könyv próbára teszi a türelmemet.
Firenzében kezdjük a történetet, egy pici ampullával, ami mellesleg alig jut szerephez a történet során. Természetesen ezúttal is menekülni kell és művészeti kódokat megfejteni, ezúttal az Isteni szinjátékból. Eközben szintén természetesen csupa olyan látványosságot kell érinteni, ami az útikönyvek első lapjain szerepel, véletlenül sem kevésbé ismert vagy netán a köz számára ismeretlen templomokat, amikből mellesleg jópár akadna arrafelé. Az is zavaró, hogy sokszor logikai bukfenceken és teljesen hihetetlen jelenetek során jutunk tovább (mondjuk amikor egy teljes kommandós osztagot megtéveszt egy csaj egy zakóval, hát nem tudom...), és aztán újra és újra, csak azért, hogy fenntartsa azt, hogy itt most nagy veszély van. A professzor persze ennek ellenére leáll művészettörténetet mesélni...
Sajnos a történet hiteltelensége (komplett rendőrőrsök és kommandósok próbálják elfogni hősünket aki persze átsiklik mindenhol) és a művészettörténeti utalások abszolút zavara (mondjuk a Palazzo Vecchio-ban) nem segit a könyvön, ami igy egy felületes Romana füzetet idéz. És ennek ellenére mégis szeretném, ha többet foglalkoznánk művészettörténeti rejtélyekkel - van belőlük éppen elég..Tényleg, nincs kedve valakinek megirni?

Válogatás Howard Greenberg gyűjteményéből a Mai Manóban (frissitve)

Előre kell bocsátanom, hogy nem lesztek okosabbak ha arra vártok, hogy megmondjam, el kell-e menni erre a kiállitásra. Biztos ami biztos, jobb ha elmentek, már csak azért is, mert van olyan szemszög, amiből ez a tárlat igencsak megéri a figyelmet. Abszurd módon azonban a legkevésbé sem a képek miatt mondom ezt. Nem, a képek természetesen szépen nagyitottak, restaurálásra sem szorulnak, nem is szakadtak, mindössze nem szépek. Mármint nem különlegesebbek, részletgazdagabbak, kontrasztosabbak vagy általános esztétikai értelemben véve szebbek, mintha ugyanezeket a képeket egy könyvben látnánk (sőt már láttuk is garantáltan ezeket a képeket).
Ez van. Viszont a képaláirásokért nagyon megéri elmenni. Kár, hogy nem minden kép alá került, pedig ezek a szövegek izgalmasak, hosszúak, és betekintést mutatnak a fotóséletbe. Mivel a legtöbb kép valóban ismerős lehet innen-onnan, ezek a szövegek azért is üditőek, mert a kép készitéséhez visznek közelebb.
Számomra hihetetlenül furcsa, hogy az összes kép a ház olcsó fakereteiben mutatkozik. Bár teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a képek egyébként sötétitett kamrában, por és nedvességtől védve, állandó páratartalomban laknak, ezért nincs is keretük, valahogy ezek a keretek nem segitik elő azt az érzést, hogy itt most egy kivételes, amúgy nem látható gyűjteménybe nyerünk betekintést.
A kiválasztott képekkel is vannak problémáim. Ott van pl. a milicista halála, ezerszer látott kép, ezúttal egészen nagyban. A felirat nem mondja meg, hogy mikori a nagyitás, én meg nem tudom kitalálni - a kép méretéből és a tökéletes állapotból arra következtetek, hogy nem vintage nagyitás, nem a kép készitése után kicsivel keletkezett. Ez persze nem biztos. De mivel Capa nem művész hanem fotóriporter volt, aki a lapnak adta el a képet, ezért nehezen hihető, hogy az újság készitett a gyűjtő kedvéért egy nagyitást. Persze ez egyáltalán nem lényeges pont, csak annyit akarok vele mondani, hogy ha korabeli, akkor ezt jelezni kellene, s akkor rögtön két fegyveres őrt is melléállitani, az értéke ugyanis több millió lehet, dollárban vagy bármilyen pénzben. Ha viszont Cornell Capa és az Icp nagyitása, mondjuk a 80-as évekből, akkor már közel sem ér annyit, viszont akkor kb. annyi értelme van kiállitani, mintha én csinálnék egy nagyitást most.
A válogatás persze erősen szubjektiv, nyilván nem láttam az eredeti, teljes gyűjteményt, számomra egyfajta keverék: nagyot is akar mondani (nekem van egy Dianne Arbus-om), meg közben azért szép képeket is akar láttatni.
Összességében a tárlat megnézése mégis hozott pár kellemes percet, csak koncentráljunk a képaláirásokra, a szövegre, egy fotókiállitáson.