Jiri Svestka Galéria Prága

Év végi kiárusitásszagú kiállitással zárja az évet a Jiri Svestka Galéria. Nem kevesebb, mint 38 művész képei kerültek ki a falakra, és a megnyitón úgy tolongtak, hogy alig lehetett látni a képeket. Akiről viszont mesélni akarok, az Dan Perjovschi. A globalizációról készült rajzai nemcsak tele vannak ötletekkel, de egyúttal viccesek is. A figura, aki banánért megy a szupermarketbe, majd tele bevásárlókocsival, de banán nélkül távozik, egyszerre vicces és elgondolkodtató. Rajzai elsőre úgy tűnnek, mintha készitőjük nem tudna igazán rajzolni, később tűnik fel, hogy ez is a koncepció része. Képeit nézve folyamatosan fogom a fejem, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe: egyszerre könnyedek és mélyek, egyszerűek és elgondolkodtatók. Recesszió cimmel jelent meg könyve.
A galéria egyébként azzal keltette fel a figyelmemet, hogy jelentős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik. Biztos, hogy még fogok róla irni...

Leica Galéria Prágában

Még pozsonyi találkozásunkkor figyeltem meg, hogy Jana Bömer, a Leica Galéria vezetője hihetetlenül népszerű, sokan sündörögnek körülötte, igy aztán prágai utam során szerét ejtettem a galéria meglátogatásának. A hely elsőre kávézónak látszik, csak később tűnik fel az egyik falat plafonig elfoglaló könyvespolc. A tulajdonképpeni kiállitótér hátrébb kezdődik, ahol épp előadás zajlik, amiből semmit sem értek, igy aztán a könyvespolcot tanulmányozom.
Azt talán mondanom se kell, hogy magyarok mindenhol vannak, magyar fotós meg aztán pláne, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen abszurd összefüggésben tudom tálalni felfedezésemet! A Leica galéria nyilván nem törekszik teljességre, ez az első pillanatban látszik. Van egy polc cseh fotóskönyv, meg van a nemzetközi, van természet és aktfotó, és nagyjából ennyi. A klasszikusok közül senki, a kortársak közül szinte senki, vagy aki mégis, az cseh. Az egész olyan benyomást kelt, mintha egyetlen furcsa izlésű ember könyvespolcát nézném. És ekkor hirtelen szembenéz velem Jókay Zoltán könyve. Hogy kié? A könyv német kiadás, cime der die das, és egynyelvű (német). Gyerekekről készült portrék vannak benne, beállitott mind, de a háttér más, az előszóból derül ki, hogy a gyerekek kedvenc helyszineit figyelhetjük, ha éppen látszik belőle valami. Mindenhol a gyerekek a főszereplők, és be kell vallanom, hogy nem lapoztam teljesen végig a százvalahány szekond plánt. Ez a könyv reprezentálja hazánkat? Nem. Nem reprezentál semmit. Erich Lessing Revolution in Hungary, 56-ról szóló könyve teszi ezt, sok szeretettel és némi érzelgősséggel, amit könnyű megbocsátani neki.
Érdekes, hogy eddig bárhol jártam, sosem tudtam szerezni egy Fotograf magazint, pedig sokat hivatkoztak már rá. Most végre sikerült, de egyből le is konyult a szám. Sehol egy angol nyelvű forditás, még összefoglaló se. A lap amúgy portfoliókat mutat be, de azt rögtön látom, hogy a szöveg sokszor egyenértékű a képpel, ami élvezhetetlenné teszi a lapot, legalábbis nekem. Maradok inkább a Photoart-nál, ami háromnyelvű, cseh, német és angol. A decemberi számban 8 oldalon mutatkozik be a magyar fotózás, legalábbis a cim szerint. Valójában Korniss Péter válogatott két hazai fotós, Benkő Imre és Stalter György munkáiból, és egy rövid életrajz még éppen belefért a terjedelembe. Nos, ennyire vagyunk jelen most éppen Prága fotós életében.

Kortárs fotó a Wam Design Centerben

Visegrádi országok fotósiskoláinak tanulói állitanak ki a Király utcában, ennek megfelelően az anyagok rettenetesen különbözőek, minden tekintetben. Érdekes megfigyelni, hogy mi foglalkoztatja őket, milyen témákat dolgoznak fel, ebből a szempontból kissé bulvárosra vették. Esztétikai szempontokat kevéssé épitettek bele a művekbe, főként a dokumentarizmus és a minimál hódit. Ettől olyan érzésem van, mintha a fotósok mind depressziósok lennének, mégha kissé túlzok is. A képek sokszor nem érthetők a melléjük rakott szövegek nélkül, igy viszont néha az az érzésem, hogy azok pusztán illusztrációk. Ám a legnagyobb bajom az, hogy csak néhány képen érzem, hogy készitője valóban lelkesedésből, alkotóvágyból fogott kamerát, és nem a házi feladatát pipálta ki.

Vintage galéria a Paris Photon

Szóval a Paris Photo. Ha az előző bejegyzést elolvastad, akkor már tudod, miért fontos esemény ez. Idén, és már nem először egy magyar galéria is részt vett, méghozzá a Vintage galéria. Fogalmam sincs, hogy miért nem irnak róla az újságok, mert ez valóban fontos. Gyakorlatilag ez az egyetlen galéria képviselte Magyarország fotóművészetét ezen a fontos nemzetközi szinten. Igaz, a pavilont eléggé a sarokba rakták, de ez legyen a legnagyobb baj.
Amúgy évek óta feltünő már, de idén különösen jellemző volt az ázsiaiak nyomulása. Idén Japán volt a diszvendég. Nem kevesebb, mint 14 galériával érkeztek, tele az európai fülnek megkülönböztethetetlen nevekkel. Ahogy gazdaságilag emelkednek, úgy árasztják el a piacot műalkotásaikkal is. És nem csak ők. A kinaiak már minden fontosabb vásáron ott vannak, és jönnek fel a koreaiak is. Lehetetlen, hogy előbb-utóbb ne kerüljenek be a lexikonokba, művészeti könyvekbe is. Mindez persze törvényszerű, legfeljebb még nem volt időm megszokni, hogy a gazdasági teljesitmény ennyire átüt a művészeti világon is...

Paris Photo

Most, hogy lezárult a Paris Photo, talán nem érdektelen áttekinteni a fontosabb nemzetközi művészeti vásárokat. Úgy látom, hogy még a fotózással foglalkozók közül sem mindenki ismeri a nemzetközi piacot (tisztelet a kivételeknek), ami pedig elengedhetetlen a kinti sikerhez. A továbbiakban axiómának tekintem, hogy a magyar fotóműtárgy piac annyira pici, hogy egy alkotó pusztán az itthoni kiállitásaiból nem tud megélni, hirnevet szerezni. Ezért muszáj külföld felé nyitni, másrészt az én tapasztalatom az, hogy külföldön szakmailag érdekesebb kritikákat lehet szerezni, valamint az emberek nyitottabbak a fotózás felé. Fontos megjegyeznem, hogy most kizárólag műtárgyként beszélek a fotóról, a sajtó, divat, dokumentumfotót nem számitom ide. Tehát irány külföld, de merre is? Dobálózhatunk városnevekkel, de melyik vásár igazán fontos? Mielőtt belemennénk a részletekbe, fontos megjegyezni, hogy ma már szinte minden fővárosnak van saját művészeti vására, igy pestnek is. Épp e hét pénteken nyilik a Műcsarnokban, és szinte kizárólag magyar galériák vesznek részt rajta. Egy art fair sikerét az is mutatja, hogy hány külföldi galéria jelentkezik kiállitónak, mert ez jelzi, hogy mennyire tekintik fontosnak az adott ország művészeti piacát. Ebből a szempontból a legsikeresebb vásár talán az Art Basel. Nemcsak fotóval, hanem a művészet szinte valamennyi ágával foglalkozik, és ma már fiókvásárai is vannak (Art Basel Miami), valamint tematika szerint is külön csarnokokban, külön névvel várják a látogatókat (pl. Liste a fiatal, még nem befutott művészeknek). Az Art Basel-en kiállitani önmagában siker, ezért akinek ilyen referenciája van, az már komolyan veheti magát (műgyűjtők szemében ez a referencia azt mutatja, hogy a galéria nemzetközi szinten jegyzett). Másodikként a Paris Photo-t fogom emliteni, ami viszont csak fotóval foglalkozik, igy aztán közel sem olyan hatalmas, mint az Art Basel. Jelentősége viszont azért óriási, mert a franciák máig az egyik legnagyobb piacnak, és a legkomolyabb művészetpártolóknak számitanak, mégha az utóbbi időben az ázsiaiak és az amerikaiak is a fejükre nőttek. Művészeti vásárként igen jelentős még a madridi Arco, a berlini ArtForum, a genfi EuropArt. Persze, a sort még lehetne folytatni, de most maradjunk ennyiben. Csak európáról beszélek, egy társalgásban ezeket a neveket illik tudni.
A művészeti vásárok jelentősége egyébként folyamatosan nő, ugyanis a művészeti piac rettenetesen zárt, és a művészetpártoló ezeken a rendezvényeken tudja megitélni, hogy az adott műtárgy nemzetközi környezetben mennyit ér. Igen, ismét a nemzetköziség, nem először...

Vigyázó szemetek Pozsonyra vessétek

Lehet, hogy nem kellemes a kérdés, de megmondaná valaki, hogy a Közép-Európai Fotóház miért Pozsonyban van? Igazán büszkék lehetünk a Mai Manó házra, amely a hazai fotósélet fontos központja, de nemrég Pozsonyban jártam. Portfolio konzultációt tartottak Pesten és Pozsonyban is. Ez azt jelenti, hogy le lehet ülni híres és fontos emberekkel, akik megnézik a fotós anyagokat, és javaslatokat, tanácsokat adnak, néha pedig kiállitási lehetőséget, ha már annyira jó a portfolió. A beszélgetésnek nem csak az a lényege, hogy szakmai visszajelzést ad, hanem azért is fontos, mert meg lehet ismerni a fotózásban ismert embereket, és legtöbbször tényleg használható tanácsokat adnak.
Idén mindkét konzultáción voltam, és már sejtheted is, hogy miről fog szólni ez a bejegyzés. A pesti konzultációra eljöttek az itthoni szakma fontos emberei, a pozsonyira viszont 30 fotóst hivtak meg. Jöttek franciák, olaszok, írek, németek, csehek, görögök, oroszok, a 30 közül 1 magyar volt. Megint csak összehasonlitásként: a csehektől 4 embert hivtak meg. Szintén 1 ember jött Szlovéniából, de a lengyelektől 3. Tetszik vagy nem, én azt a következtetést vontam le, hogy ennyire vagyunk rajta a fotóstérképen. Éppenhogycsak.

Bruno Bourel fotói Budapestről

A fotóhónap keretében a párizsi Photo 4 galériában láthatók az úriember Budapestről készült képei. Bruno amúgy 1993 óta nálunk él, először hírügynökségi fotósként, később a saját megszállottsága és a város iránti szeretete miatt a saját szakállára kezdett fotózni. Képei fekete-fehérek, és dokumentarista jellegűek, mindig az ember áll képei központjában. Pestiként furcsa, hogy mennyire belebolondult a városba, így tényleg csak egy idegen képes észrevenni apróságokat. Az ötös buszon készült képén, melyen a tömeg ellenére mindenki olvas, egy szerethető városi életképet látunk, amiről Brassai Párizsban készült képei jutottak eszembe. Bruno képei is olyanok, mintha a 20-as években készültek volna, ezáltal az időtlenség érzetét keltik. Egy könyv is készült a kiállitáshoz, mely sajnos csak Párizsban kapható, és ha egy francia a kezébe veszi, olyan érzése lesz, mintha Pest egy szerethető, állandóan nyüzsgő város lenne. Végülis igy is van, nemde?

Fotóhónap, juhé!

Állitólag fotóhónap van most minálunk, ezt nagyrészt onnan tudom, hogy több kéretlen e-mail érkezik a postámba, mely valamely kiállitásra próbál elcsábitani. De hisz ez remek, amúgy is szoktam kiállitásra mászkálni, milyen jó hogy most minden a fotóhónapról szól. Hát nem szól. Olyannyira, hogy ugyanazok a galériák, amelyek mindig kiállitanak fotókat, most elkezdték a kiállitások mögé odarakni, hogy fotóhónap, és ezzel le is tudták kötelességüket. Ha a fotóhónap célja az lenne, hogy új érdeklődőket hoznak galériákba, vagy szokatlan kiállitóhelyekre, akkor szerintem ez nem sikerült. Egyetlen nem kifejezetten fotóval foglalkozó újságban, tv-ben, akármiben sem találkoztam a fotóhónappal. Így lesz számomra ez a rendezvény titkos, eldugott, egy félreeső kapualjban szervezkedő titokszó. És ha már folyamatosan külföldről beszélek e helyen: tessék csak elmenni Párizsba, és két sarkot nem lehet elmenni úgy, hogy ne egy fotóhónapos plakát vigyorogjon ránk. Na mindegy, fotóhónap van, örüljünk neki.

Martha Rosler kiállitása a prágai Robert Langhans galériában

Az emlitett hölgy jeles képviselője az amerikai klasszikus feminista mozgalomnak, és igy talán jogosan kérdezhetjük, mit is keres egy prágai galériában. Főleg úgy, hogy a hölgy nem a művészetéről, hanem a mozgalmi aktivitásáról hires. Netán szabadidejében fotózott, és művészi értéke folytán képei külön is kezelhetők az életműtől? Nem. A kiállitott képek rettenetesek, szinhibásak, nincs kompozició, életlen, borzasztó. De talán a hölgy ismert és hires emberekkel találkozott, és ezért figyelemre méltóak a képei? Nem (vagy csak az én műveltségem hiányos). Álltam úgy öt percet a képei előtt, hogy megfejtsem a nagy titkot, mitől olyan érdekesek, vagy legalábbis mitől találta bárki is kiállitásra méltónak a láthatóan szinhibás fotókat. Nem ment. Arra is gondoltam, hogy direkt rontotta el a képeket, de nem. Egyáltalán semmire sem jutottam. Kénytelen voltam belelapozni a katalógusba, és akkor megvilágosodtam. Egy olvasmányos, izgalmas történet kerekedett ki rögtön, tele fordulatokkal, és még csattanó is volt. Végigolvastam egyszuszra az egészet, és elégedetten csettintettem. Majd rögtön utána elfogott a kétely. A történetben egy szó sem esett fotókról.
Lassan tendenciává válik a történetfotózás. Ezt a szót most találtam ki, csupán arra vonatkozik, hogy nem a műtárgy az érdekes, hanem a mögötte lévő történet, ami nemhogy segiti a befogadót, hanem nélküle nincs műtárgy, az egész projekt nem értelmezhető. Ha lefotózok egy villamost, egy automata géppel, automata beállitásokkal, az csupán egy rossz fotó. De ha keritek mögé egy történetet, az mindjárt más!

Látogatás Ludwigéknál

Bizonyára rettentő fontos események történtek szombat délelőtt Pesten, mindenesetre a Ludwig múzeumban be lehetett kukkantani a szinfalak mögé, a raktárakba, a restaurálóműhelybe, amire összesen ketten jelentkeztünk, és a másik a feleségem volt. Pedig hogy izgultunk, hogy nem fogunk helyet kapni háromnegyedkor az egészkor kezdődő bejárásra! A programfüzetben óriásliftes utazást igértek, és azt meg is kaptuk, miután végigbandukoltunk a raktárakon, és kitárgyaltuk a műtárgyak tárolásának elveit. A restaurátor hölgy bemutatta, milyen az, amikor a művész szándékosan azt akarja, hogy műve elpusztuljon az évek alatt, egyfajta tiltakozásul a műtárgyakból meggazdagodóknak, és mit tehet a restaurátor, hogy szembeszálljon a botor művésszel. Aztán itt vannak a modern anyagok használatának kérdései. Mondjuk a művész egy ceruzaelemet épit be a műbe, ami világitást működtet. Tiz év elteltével már se izzót, se elemet nem lehet ugyanolyat kapni, az elemből pedig kifolyik a sav, hogy csak pár apróságot emlitsek. A kedvencem azonban a csokiból készült műtárgy. Igen, nem tévedés, ilyen is van, mivel az anyag jól formázható, és..a mű elkészitése közben is adódhatnak kellemes pillanatok...Igen ám, de hogyan kell restaurálni egy csokiból készült műtárgyat? No de semmi vész, a jelek szerint ez a téma egyelőre nem foglalkoztat tömegeket....

Street and studio kiállitás a Tate Modernben

A Tate Modern nem egy kiállitóhely hanem egy szimbólum. Egy elhagyott erőművet szereztek meg Londonban és alakitottak át művészeti központtá, ami sosem látott lehetőségeket adott a kortárs művészet követésére. Még véletlenül sem szeretném a múzeum szót használni, ugyanis a gyűjtemény abszolút naprakész és túlmutat egy "mezei" múzeumon. Először is az épület adottságai, hümm, finoman szólva is eszményiek. Egy hatemeletes gyárat képzeljetek el, melynek egyharmada egy óriási siló: tulajdonképpen légüres tér. Csakhogy ez a kb. 100 * 30 * 30 méteres tér teret tud adni olyan műalkotásoknak, melyek tudnak mit kezdeni a térrel. Például a szakadék cimű műnek, mely egy kb 100 méter hosszú és 30 cm mély (igen, mély) műalkotás, kizárólag ebben a térben tud létezni és érvényesülni. Vagy az 5 * 5 méteres graffitiknek, amelyet először a Tate nevezett művészetnek. Vagy a 3. emeleten látható installációknak, melyek a 70-es években próbálták bemutatni merre fog tartani a világ 50 év múlva (pl. lakópark). Egyszerűbben fogalmazva a Tate egy olyan gyűjtemény, ahol naprakészen igyekeznek követni a világ művészeti eseményeit, és ez nem kis vállalás. A földszint igen nagy részét a könyvesbolt foglalja el, amelynek méretét bármelyik itthoni megaplázában terpeszkedő könyvesbolt megirigyelhetné, pedig itt csak művészeti témájú könyvek kaphatók.
De térjünk vissza az aktuális kiállitásra. Street and studio, a cimnek megfelelően szembeállitja a műteremben gondosan igazgatott és beállitott esztétikumokat a való világ borzalmaival, gondolnánk naivan, de nem erről van szó. Ehelyett a kiállitás leszámol az esztétika illúziójával. Szembesülünk vele, hogy műteremben is lehet eltorzult, szenvedő alakokat ábrázolni, és az utcán is...A képek többsége dokumentarista, vagyis legtöbbször egy elnyomott és önmagát megvédeni képtelen csoportot követ, akár heteken keresztül, hiszen könnyűnek látszik egy elkapott pillanatképet rögziteni, de az alanyokon látszik, hogy megszokták és elfogadják a kamera jelenlétét, ami azt feltételezi, hogy a fotós sok időt töltött velük. S bár nehéz elfogadni, hogy pl. hajléktalanokat miért cipelt be a művész egy műterembe, hogy aztán túlvilágitsa és magányosnak mutassa őket, a nézőnek nem ezen kell gondolkodnia. A kurátor talán pesszimistább volt ezúttal a kelleténél, de egyúttal alapos is, és a kiállitás mély összefüggéseiben tárja fel nekünk, hogy miért élünk kiszolgáltatottan, és miért lehet akár minden percben rosszkedvünk a világ minden pontján dúló megaláztatottság miatt. Már akkor, ha hagyjuk magunkat, mert ezúttal ez a kiállitás nem egy vasárnap délutánra való könnyed képnézés.

Műtárgy-e a fotó?

Értékes kerekasztalbeszélgetést folytattak szombaton a Mai Manó házban a hazai fotóműtárgy piacról. Arról a piacról, amely elvileg nem is létezik, legalábbis a beszélgetőpartnerek szerint. Szerintük ugyanis nagyjából 10-15 ember van ma Mo-on, aki komolyabb értékben vásárol fotókat, akik a 3-4 kereskedelmi - ezt a szót erősen megnyomták - galériában vásárolnak. Valóban könnyű szidni a hazai közeget, az okokról és lehetőségekről azonban már nehezebb vitatkozni. A konferencián leginkább arra panaszkodtak, hogy kevés az igazán értő közeg, akinek pénz is csörög a zsebében. Valóban könnyű arra fogni, hogy az emberek nem tudják megkülönböztetni a Kis Pista által a digitális kamerájával készült fotókat mondjuk egy André Kertész képtől. Pedig meg tudják. Hogy mennyire egyszerű az egész, azt könnyű bizonyitani. A művészi fotót az alkotó műalkotásnak szánta, korlátozott darabszámban készitette el speciális, általában a szokásosnál nagyobb méretű alapanyagra, azt a művész aláirta. Ennyi.
Tehát Kis Pista és Brassai képei között nem elsősorban -habár dehogynem, az is!- az a különbség, hogy a művészi képen szebbek a szinek, a kompozició, a perspektiva, és más, az átlagembernek nehezen befogadható szakmai szempontok jobban érvényesülnek, tehát a kép "jobb", hiszen például André Kertész utolsó, polaroid technikával készült sorozata technikailag biztosan gyengébb, mint egy mai átlagos mondjuk 8 megapixeles géppel készitett felvétel (és muszáj leirnom, hogy a megapixel szám az egyik legkevésbé fontos mérőszám), hanem az, hogy azokat a képeket a művész elkészitette, kiválogatta, lenagyitotta, és felvállalja, mint műalkotást.
Szükségszerű, hogy egy tetszőleges művész által felvállalt képek darabszáma erősen korlátos. A jelenleg Párizsban kapható gyűjteményes Brassai életrajz nagyjából 1200 képről tud, s talán nem véletlen, hogy ebből ő nagyjából 100 nagyitást készitett el nagyobb méretben, műalkotásként. A többi képről úgy vallott, hogy azok nem érik el a legjobbak szinvonalát. Mivel Brassai már nem nagyithat több képet, ezért az általa nagyitott képek darabszáma állandó, és ugyanennyi lesz 50 év múlva is, ezért is válhatnak a képei műtárggyá. Bárki megveheti az albumát, és abból lenagyithat saját magának bármennyi képet, az sosem lesz igazi műtárgy, mivel nincs rajta a művész aláirása (és most ne beszéljünk a többi azonositóról, amik még bizonyitják a valódiságot).
Ezt a gondolatmenetet kiterjesztve, ha én bemegyek egy galériába, és ott veszek egy élő művésztől egy képet, akkor ugyanezek lesznek az elvárások - és most szándékosan nem beszélek művészeti teljesitményről, ismertségről, mélységélességről vagy bármiről, ami a művészről szól, és feltehetően szubjektiv elemet is tartalmaz.
Beszéljünk előbb arról, hogy fordulhat elő, hogy az egyik galériában egy már meghalt művész újranagyitott képeit árulják, 30 példányos sorozatban? Akik nem borzadtak el elsőre: egy meghalt művész újranagyitott képe sokkal kevesebbet ér, mint egy kortárs, vintage nagyitás, egész pontosan semmit. Az eredeti kép ugyanis elkészült, talán 1, de maximum 10 példányban, azt a művész hitelesitette, és ennyi. A 30 példány amúgy is arcátlanul sok, amikor legtöbbször maximum 10 példányos sorozatokról beszélünk. Másik példa. Egy az 1920-as években feltűnt fotósunk szinte összes hires képe amerikában van. Ez nem is csoda, mivel ott lett igazán ismert, hires, gyakorlatilag az összes ismert képe ott látható, egy-egy képe dollárszázezrekért kel el. Mit csinál az élelmes magyar? Az itthon felkutatható, az életműben jelentéktelen, egyáltalán nem ismert képekből rak össze anyagot, hogy a név úgyis elviszi, veszik majd az ismeretlen képeket is, hisz lám, a név amerikában sok-sok pénzért megy el.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az összes galériás simlis, sőt. Viszont amig nem ugyanarról beszélünk műalkotás cimszó alatt, addig hiába várjuk a vásároló tömegeket.
A fotó igenis lehet műtárgy, mint azt a számtalan külföldi példa bizonyitja. Talán csak itthon nem lehet az.

Ausztrál magyar az Art World-ben

Nagyot röhögtem az Art World, képtelenül vastag angol művészeti lap szeptemberi számának olvasásakor: az újság 4 autentikus ausztrál művészt mutat be, és köztük az egyik Ildiko Kovacs. A tipikus ausztrál nevet viselő hölgy festőművész, és a cikk alapján jobban szeret a műveiről beszélni, mint magáról. Az apropó amúgy a Sydney Biennálé. Meg kell vallanom, a kép amit lehoznak tőle nem tetszik, mindössze két szinből áll, rószaszinből és fehérből, és egyfajta spirált ábrázol, ami viszont lehet keret is, de hiába irják, hogy a Maori kultúra inspirálta a kép szimbólumrendszerét, ebből is látszik, mennyire távol áll tőlünk az az ország, mindenféle értelemben.

Az év kertfotósa

Mint azt már minden újság szétkürtölte, az év kertfotósa egy magyar származású hölgy, Takács Klára lett. Vajon miért nem számolt be róla a honi sajtó? A versenyt amúgy a Garden Photographer Arts szervezte, és persze annyi kép érkezett, hogy több mint 200 oldalas katalógust nyomtattak, volt miből válogatni. Mivel láttam a Kew Gardenben berendezett kiállitást, igy első kézből számolhatok be róla.
A szervezők nem titkolt célja a harmónia bemutatása volt, ami meg is jelent a kiállitott képeken. Nem voltak háborús borzalmak, erdőirtások, csak a természet feltétlen szeretete, ami talán unalmasan hangzik, de nézzetek rá Jerry Harpur liláira: ilyen szinek nincsenek is! A képekből olyan elképesztő nyugalom árad, mintha az elmúlt 100 évben mindenki csak kertépitéssel foglalkozott volna, felhőkarcolók épitése helyett olyan fákat nemesitettek volna, mint ami David Ballantyne képén látható: azt a fát bizonyosan nem szaggatták meg az új idők válságai! Matthew Bullen olyan harmóniát fotózott, amit nekem még elképzelnem is nehéz, nemhogy élnem benne. Csak ajánlani tudom a katalógust, mert egy pillanat alatt kiszakit az itteni valóságból, és olyan tájakra visz, ahol talán még ember se járt, vagy ha igen, csak fényképezővel.
Amúgy Claire Takács Ausztráliában él, és persze 1d-t használ, viszont érdekes, hogy a 70 - 200- asból elég volt neki a 4-es fényerejű. Viszont ami fontosabb: azt irja, hogy pár hónapra kiruccant Japánba kerteket fotózni, csak úgy, a maga kedvéért. Hát ez igazán remek - lelkendezek én is este hatkor, amikor a főnököm még új munkákat oszt nekem.

Sznobizmus

Akár főhir is lehetne bármelyik újságban: Szabó József kiállitás nyilt a Michael Hoppen galériában! Ez már igen! Csak a következő információkat nem tudjuk: ki az a Szabó József, hol van és jelentős-e a Michael Hoppen galéria, és egyáltalán most akkor örülnünk kell-e? Lássuk csak. Szabó József sajnos Joseph Szabo, és Toledo-ban, Ohio-ban született 1944-ben.A Michael Hoppen Gallery Londonban van, az egyik legelőkelőbb környéken, és igen, jelentős és elismert hely. És hogy örülnünk kell-e a kiállitásnak? Szabo fekete-fehér nyersanyagra dolgozott, és tengerpartok boldog arcait fotózta ebben a sorozatban, amelyek a kirobbanó boldogságtól valahogy groteszkek és irónikusak lettek. Szerintem ettől még a képek határán vannak a giccsnek, néha erre, néha arra dőlnek. Az viszont bizonyos, hogy ez a kiállitás nem Magyarország jó hirét viszi, az önéletrajzban még csak meg sem vagyunk emlitve.
Másik példa: 206.594 Euróért kelt el Brassai 1968-as képe, a graffiti egy párizsi árverésen. Erre aztán büszkék lehetünk, nyugtázhatjuk örömmel, mignem kezünkbe nem akad a katalógus, melyben Brassait világhirű francia fotósként jelölik. Hát, végülis ebben is van valami, 1932-ben költözött ki, és tény, hogy fő műveit Párizsban alkotta. Örülhetünk-e hát ennek a hirnek? Feltétlenül. Párizsban ugyanis Brassai kultusz van. Én még nem találkoztam Pesten egyetlen képével sem, a könyvesboltokban néha és talán található könyv róla, de hogy az átlagember nem vele álmodik, az biztos. Párizsban szinte a legutolsó utcasarkon is lehet Brassait nézni, képeslapon, könyvben (jó vaskos, igényes könyvben), mivel képei benne vannak azon kevesek képei között, amikkel a várost reklámozzák. Tény, hogy ő volt az egyik első, aki kamerájával az utca emberét fotózta, és egyike azon keveseknek, akinek fotói ma is frissek, nézzék csak meg a csókolózó hintázó képét pl. (eredetileg Le Baiser, 1936). Könyvei szinte az összes könyvesboltban kaphatók, van ahol kiemelt helyen. Ez alapján csakugyan lehetünk büszkék rá, még ha a képeit nézegetők el sem fogják olvasni az önéletrajzát, tehát soha nem fogják megtudni, hogy ez a kiváló párizsi fotós hol született.
És akkor még nem beszéltem Robert Capáról, Moholy-Nagyról, André Kertészről, Marton Munkácsiról, hogy csak néhány klasszikust emlitsek. De számit ez valójában? Használjuk ezeket a kiemelkedő tehetségeket országunk fényének emelésére? Egyáltalán érdekel itt bárkit is, hogy milyen tehetségeink vannak?
Ja, és még valami. A new yorki fotóközpontot, a méltán hires Center of Photography-t Cornelius Capa, Robert Capa bátyja alapitotta. Akinek valódi neve Friedmann Róbert, mint azt tudjuk. Hálából az intézmény könyvtárában mindig van magyar fotóskönyv. Olyanok is, amiket itthon nem lehet kapni. 2004-ben Moholy-Nagy kiállitást szerveztek, és olyan képeket láttam ott, amiket itthon azóta sem, pedig volt már itthon is kiállitása. Ami ebben végtelenül szomorú, hogy amerikáig kellett menjek hogy eredeti Moholy-Nagy képet lássak, nem utólagos nagyitást. Ja, hogy az életműve legnagyobb része amerikában van? Bocsi, akkor végülis milyen nemzetiségű is ő?

Csakazért

Nem hiszem, hogy hosszúra kellene nyújtanom a bevezetőt. Hiszek abban, hogy a fotózás ugyanolyan kreativ és önálló művészeti kifejezési eszköz lehet, mint a festészet vagy a film. Csupán az eszköztáruk más, ahogy ezt már Moholy-Nagy leirta 83 évvel ezelőtt.
Nem hiszek viszont abban, hogy a technika jelentősen meghatározná a művészi szinvonalat. Csak azért, mert valami lyukkamerával készült még nem lesz művészi, sem attól, hogy akárhány megapixeles érzékelő fogta fel a fényt. A művészet gondolatokból és érzésekből kell hogy felépüljön, nem pedig számitógépes munkából.
A blogban igyekszem majd közelebb hozni a világ érdekesebb kiállitásait, mivel szerintem itthon méltatlanul nem figyelünk fontos eseményekre, trendekre.

blablsa