2009

jó év volt vagy felejtsük el gyorsan? Kinek hogy. Nekem speciel a valaha volt legjobb évem volt. Mások szerint a válság, satöbbi. Az biztos, hogy a kép nem egységes. Itthon szerintem a legnagyobb meglepetés az FFSZ működése volt, ők voltak talán az egyetlenek, akik egész évben, szinte folyamatosan érdekes programokat tudtak felmutatni. Ezek közül is kiemelném a képhiba kiállitást, ami számomra a legfrissebb elképzelést valósitotta meg. Ehhez képest a Mai Manó jóval visszafogottabb volt, persze a célcsoport is más. A Nessimben láttam érdekes képeket, új galéria viszont nem tűnt fel. A Capa kiállitáson mindig tömeg volt és joggal, szivesen látnék folytatást, Brassaival és a többiekkel. A Vintage-ról nem igazán tudok nyilatkozni, rettenetesen belterjes számomra, mondjuk ettől még lehet hogy igazuk van. Továbbra se tudunk itthon semmit külföldi kiállitásokról, alkotókról, semmiről. Hazai újságot sem érdemes olvasni. Na jó, ennyit erről, mielőtt még jobban belemennék. De mi történt külföldön?
Számomra úgy tűnik, hogy a kifejezetten művészi fotóval még mindig New York-ban lehet leginkább érvényesülni. Az egyik kedvencem Hosang Park volt a Jen Bekman galériában. Olivier Meriel olyan világot mutat be, ami utoljára úgy 100 évvel ezelőtt létezett, pedig csak nagy kontraszttal dolgozik, éjszaka. David Lachapelle-nek bizonyára jó éve volt, Párizstól Londonig mindenhol találkoztam vele. Érdekes, hogy az Art Bázelen ezúttal nagyon kevés és nagyon felkapott fotóval találkoztam csak, bár persze ez az év nem a kisérletezésről szólt. Andreas Gursky még mindig a csúcson van, ha valakinek kételyei lennének. Kina jön fel, az M97 galéria már szinte meglepően jó tárlatokkal jelentkezett, mondjuk Han Lei-t emelem most ki. Magyar vonatkozású hir, hogy az ICP-ben New York-ban Munkácsi képeiből mutattak jópár sérülékeny üvegnegativot, miközben a földszinten a tömeg megbabonázva nézte a divatfotókat, köztük a W magazin néhány extrém beállitásával. Párizsban szintén biztosra mehettek Cartier-Bresson visszatekintő tárlatával, mégis egy kicsit l'art pour l'art-nak éreztem a tárlatokat - vagy csak túlságosan is klasszikusok irányába mentek el. Persze ott, ahol 128 millió galéria van a kortársra, ez megbocsátható. Csak hát Annie Leibovitz-nél már vannak progresszivebbek is.
Összességében a fotó szépen nyugodtan bevonult a művészettörténetbe, és köszöni szépen, jól elvan. Megvannak a gyűjtői és értői, és kiváncsian tekint a következő évre, hátha újabb monumentális Kina album jelenik meg...:)

Budapest Art Fair

Igen, kisebb volt, mint tavaly, igen, nem volt annyi látogató se, és még kevésbé voltak vevők. Az egész rendezvény egy abszolút családias házibulira hasonlitott, ahol sajnos épp elromlott a hifi, és ezért mindenki csendben kortyolgatja az olcsó pezsgőt. Konkrétan fotógaléria nem volt kint egyáltalán, ezen is csak azért lepődtem meg, mert azért nem kellene ennyire csak a pénzre menni -ők meg nyilván azt mondják, hogy nem az ő dolguk a fotó, mint műfaj népszerűsitése. Akárhogy is, nem utálkozni akarok, csak jelzem, a rendezvénynek igy semmi értelme, hiszen nagyon kevés galéria állitott ki végül, tehát ha valaki meg szeretné ismerni a kortárs alkotásokat, az rossz helyen jár. Aki programként tekintett rá, az se járt jól, hiszen nem volt semmi, se alkotók bemutatkozása, (jó, persze 1 kerekasztalbeszélgetés volt), se érdekes témákról való csevegés, se semmi. Az átlagember meg nem ment el, mivel kisebb, stb. Ők hiányoztak persze a legkevésbé, csak hát a szakma meg amúgyis ismeri egymást, ezért igazán nem kell art fair. Jobb lett volna, ha olyanok is betévednek, akik most ismerkednének a műtárgyakkal, és körbesétálva lelkes galériásokkal találkoznak, akikkel el lehet beszélgetni. Vagy nemtudom. Azt tudom -és most igazságtalan leszek- hogy Bázelben a vásár fizikai körüljárására kb. 6 óra kellett, úgy hogy nem álltam meg csak ott ahol valami nagyon tetszett. Jegyzeteket készitettem, hogy hova kell visszamenni. Persze nem lehet a két vásárt összehasonlitani, csak muszáj, mert mindkettőt art fair-nek hivják, ez szemét megjegyzés volt. Hát jó. Aki kiváncsi véletlenül (máshogy nemigen) a kortárs művészetre, keressen magának valakit, aki szépen bemutatja neki a művészeket, műveket, máshogy ez nem megy. Csak nehogy valaki azt gondolja, hogy a mostani rendezvény jelenti a kortárs kinálatot.

Portfolio review Pozsonyban

Idén is a megrendezik a fotós seregszemlét, amiről már tavaly is irtam. Idén annyi a változás, hogy a magyar rendezvény már megvolt, csupa magyar résztvevővel, mig a pozsonyi idén is 24 nevet vonultat fel, akiből 3 szlovák. A lemaradásunk egyre nagyobb, talán már-már csillagászati, ami azt eredményezi, hogy itthon igen nehéz valódi kritikát kapni a képekre, mig egy szlovák fotós a világ minden tájáról érkező tanároktól kaphat visszajelzést.

Paul Almássy

nevére se itthon találtam rá, hanem a Photonet galéria próbálja meg aukción eladni egyik képét. Pedig kár, mert ő egyszerre emlékeztet Brassai munkáira, mondjuk a Párizsról készült képeivel, miközben haditudósitó is volt, és mint "rendes" magyar azért körbeutazta a földet is. Végül ő is Párizst választotta, amin most már kicsit sem csodálkozom. A vicces persze az, hogy meg is találtam az egyik albumát, a Párizsról szólót, ami kellemes látnivaló, mégha szerintem néha túlságosan is érzelemmentes is. Ettől függetlenül klasszikus.
A teljesség kedvéért meg kell emlitenem, hogy 1992-ben a kecskeméti fotómúzeumban állitott ki.

Izlandi fotómúzeum

Széles mosolyra nyilt a szám, amikor megláttam, hogy Izlandon André Kertész-el foglalkoznak a fotómúzeumban. Mármint a fotómúzeumban, mert most már olyan is van ott, ami tulajdonképpen közröhej, mivel egyetlen valamirevaló saját albumot láttam, ami helyi nevekkel foglalkozik, és galériából sincs túl sok. Talán még igy is túlzásnak mondható, amit összehoztak. Végülis egy 300000 lakosú nemzetről van szó. Aztán kiderült, hogy a nemzeti öntudat mozgatja őket. Minden országnak van saját fotómúzeumja, akkor nekünk is lesz-mondhatták, amikor egy kávézó felett berendezték a termeket. Igy aztán a mosolyom is átalakult a kissé lenézőből az elismerőbe...Ja, mig el nem felejtem: André Kertész francia, és a tárlat cime is az én Franciaországom volt.

Art Forum Berlin

Idén egy magyar kiállitó volt, a Kisterem, akik viszont nem foglalkoznak fotóval, igy a blog szempontjából akár be is fejezhetném a bejegyzést. Eredetileg arra gondoltam a blog inditásakor, hogy külföldön aktiv magyar fotósokról fogok irni, és induláskor még volt is egy listám, hogy kiket szeretnék bemutatni. Aztán fogyatkoztak az emberek és bár biztosan jó néhány embert kihagytam, valahogy kevés új arcot fedeztem fel magamnak - fenntartom a lehetőségét annak, hogy én nem figyelem eléggé. És persze itt van a szubjektum kérdése is, vagyis csak a nekem tetszőkekl foglalkozom...Idén úgy tűnik, sem új galériák nem tűntek fel tömegesen, sem nemzetközi szinten érdekes emberek. Ám koncentráljunk a pozitiv dolgokra! Itt van pl. a Kisterem, Bázelben meglátogattam a standjukat a Liste fiókrendezvényen, egészen jó helyen volt, a földszinten - mint sokan, én is csak kötelességből sétáltam fel a második emeletre, az ott lévő galériáknak nem lehetett könnyű..És most ott voltak Berlinben is, ami szintén igen jól hangzik. Szintén pozitivum, hogy a Nessim cseh alkotót állit ki, ezzel teremtve meg az esélyét annak, hogy később forditva is működhessen. Régebben az Acb-t hoztam fel pozitiv példának, csak hát ők se foglalkoznak fotóval..Akárhogy is, a nemzetköziesedés megállithatatlan folyamat, mégha ez most innen nem is mindig látszik..

Lőrinczy György

nevével egy 2004-es Arles-i katalógusban (Arles francia fotófesztivál) találkoztam, miközben nézegettem a legkülönfélébb kiállitókat. Aztán kicsit utánanéztem, és kissé meg is lepődtem. 68-ban ment ki New York-ba, és 72-ben meg is jelent egy albuma a városról - sajnos ez az egyetlen könyve, amit felleltem. És Arles-ban is ezeket a képeket láttam, bár Kincses Károly alapján jelentek meg könyvei a budai várról, Szentendréről. Egy újabb név, aki itthon még felfedezésre vár...

Eperjesi Ági

számomra a szintana miatt lett érdekes, viszont idén egyszerre állitott ki a Mai Manóban, a Nessimben és Székesfehérváron is, igy kis túlzással mindeképpen bele kellett futni a képeibe. Rafinált képek. Egyrészt nagyitógép segitségével, sötétkamrában készülnek, másrészt a szintöréssel, komplementerekkel foglalkoznak, amivel most nem untatnék senkit. Illetve mégis: a nagyitólaborban additiv szinkeveréssel jönnek létre a képek, miközben a fotópapir anyaga nem igy működik. Na ezen lehet gondolkodni. Egyébként a fotopost.hu-n van egy érdekes interjú vele. Viszont ami engem érdekel, az a külföldi szereplése. Lássuk csak: 1964-ban született, és 89-ben már Berlinben állit ki. Nem birom ugyanakkor nem megjegyezni, hogy a rendszerváltás környékén hihetetlenül aktiv és sikeres alkotó az évtized közepére igencsak visszafogta magát. Nem értem pl. miért szakadt meg a kapcsolat Lausanne-al, Párizzsal, mi lett a 90-ben megszerzett bécsi kapcsolattal? Na jó, kegyetlen vagyok, de ha 90-ben a Musée de l'Elysée-ben állit ki, akkor mit csinál a külföldi magyar intézetekben? Akárhogy is: nyilvánvalóan sokkal komolyabb referenciái vannak, mint sokaknak, igy mindenképpen érdemes megismerkedni a művészetével - márcsak azért is, mert a szintan itthon eléggé elhanyagolt terület...

Ata Kandó és Besnyő Éva

képei is láthatók az amsterdami Kahmann Galériában. A galéria nagyon tapintatosan magyar-hollandnak irja a nemzetiségüket, de igazából nem sokat éltek Pesten. Ata Kandó 1913-tól 1931-ig, Besnyő Éva 1910-től 1930-ig. Mindketten Pécsi Józsefnél tanultak, Ata Kandó Párizson keresztül jutott Hollandiába, Besnyő Éva Berlinen keresztül. Mindketten elismert és fontos fotósoknak számitanak Hollandiában. Életükön átmasirozott a huszadik század, életrajzukat akár regényként is olvasnám. Személyesen is megtapasztalhattam, hogy ha egy hollanddal a magyar fotózásról beszélgetek, akkor biztosan előkerül a nevük. Szivesen olvasnék többet róluk itthoni újságokban.

photomeetings luxembourg

...egy újabb lehetőség a kapcsolatépitésre, szeptember 9-12 között rendezik. 9 workshop között válogathatunk, és köztük egyikük Szalontai Ábel, a Moholy-Nagy Egyetem tanára. Dicséretes, hogy gondoltak rá és ott van ő is. Mivel a neve abszolút ismeretlen volt számomra, ezért megnéztem a honlapját. Képei sokszor struktúrákat tárnak fel, néha koncept art-nak gondolnám. Nemcsak külön sorozatot szentelt a focikapuknak, de máshol is előbukkannak. Sokszor minimalista képei eléggé távol állnak a kedvenc fotósaim stilusától. Az életrajzából az mindenképpen kiderül, hogy erős érdeklődéssel tekint Románia felé, valamint nem sok kiállitása volt külföldön, persze lehet, hogy neki ez nem fontos.
Egyébként egy ilyen workshopnál nagyon ajánlott elolvasni a tanárok életrajzait, képeit, ugyanis meghatározó jelentőségű, hogy olyan valakivel tudsz beszélgetni, aki a fotózáson belül azt a stilust műveli, amit te is. Ma már a fotózáson belül is külön kategóriák alakultak ki, és egyre kevésbé lehetséges átjárás ezek között...

Berko Ferenc

nevét nem sokszor hallottam itthon. A muncheni városi múzeum fotókiállitást szervezett 150 év meztelen fotói cimmel, és a kiállitók között csodálkozva néztem a nevet. Aztán még nagyobbat néztem amikor elolvastam az életrajzát. 1916-ban született Pesten, de már 21-ben Berlinbe ment, és többek között Moholy Nagy-al is megismerkedett. Aztán 33-ban Londonba tette át székhelyét, hogy 38-ban Indiába menjen. Itt kezdődik a történet, mert először operatőrként dolgozott, aztán fotóstúdiót nyitott. 1947-ben Moholy Nagy hivta Chicagoba az újonnan alakuló egyetemére, ahol két évet töltött, majd Aspenbe ment. Mára klasszikussá vált, aukciókon is feltűnnek képei. Leginkább portréiról ismert, de érdemes végignézni többek között aspeni képeit is...

Kisterem

a Listén, az Art Bázel egyik fiókrendezvényén állitott ki, amit feltétlenül meg kell emliteni, hiszen nem túl gyakran fordul elő, hogy egy magyar galéria ilyen helyeken fordul meg (azért van rá pár példa, csak ne hasonlitsuk össze a környező országokkal). A Kisterem, ha jól tudom, az első magyar galéria Bázelben, és igy feltétlen jár a taps. Azért ne felejtsük el, hogy a Liste nem egyenlő az Art Bázellel, mivel az előbbi hangsúlyozottan induló galériák sokszor igencsak alternativ gyűjtőhelye, ami amúgy jó ötutcányi sétára található egy volt gyáregységben. A kiállitott művek, és a hangulat is ezt idézte: mig a főrendezvényen öltönyös-kosztümös emberkék sétálgattak, a Listén mindenki pólóban volt. Számomra kevésbé tetszett a helyszin adottsága, kissé sokat kellett lépcsőzni, és sok látogató már nem is jutott el a magasabban fekvő termekbe. Ilyen szempontból örvendetes, hogy a Kisterem a földszinten volt.
A kiállitott műveket ezúttal nem fogom elemezni. Én valamennyire a képi világhoz konyitó embernek tartom magam, jópár művészeti korszakot is bebifláztam, ezzel együtt sajnos számomra teljesen érthetetlenek voltak a művek. Sőt, nem csak a Kisterem anyaga, hanem a Liste 90 %-a. Most magamat égetem, de a provokáción kivül csak ritkán fedeztem fel koncepciót. Mondhatnám azt is, hogy le vagyok maradva. Vicces érzés volt megtapasztalni szüleim indoklását: kisfiam, ez már nekem nem művészet, s hiába is próbáltam elmagyarázni Warholt vagy Pollockot, azt mondták, ez már túl sok. S amiért őket ostoroztam, most ugyanazt éltem át: te jó ég, ezt művészetnek nevezik? Rögtön azért hozzáteszem, hogy az Art Bázelen is volt nemegy megkérdőjelezhető munka, csak ott nem tűnt fel..Maradjunk annyiban, hogy miközben örvendezünk a Kisterem sikerének, gyorsan beiratkozunk egy modern művészeti tanfolyamra...

Art Bázel

Kicsit szégyellem, de csak idén jutottam el először az Art Bázelre, amely állitólag a legfontosabb művészeti vásár. Mindenféle lapokban olvastam már történeteket, melyek tényleg elragadóak, itt most csak egy példa: Abramovics állitólag különrepülőjével ruccant át, hogy barátnője számára megvehessen pár művet úgy jónéhány millió euróért...Mondjuk a saját magam védelmében azért elmondhatom, hogy viszont több hasonló vásáron jártam már előtte, sőt Genfben és New Yorkban ki is állitottam...De vissza Bázelre. Nos, ez a vásár valóban az egyik legnagyobb. És most nem csak a méretre gondoltam, bár a kiállitást végigjárni sem kis sportteljesitmény. Eleve két emeletes, a csarnok egyik végéből nem látni át a másikba, sőt úgy tiz perc séta. Felfoghatatlan mennyiségű a műalkotás. Az elején úgy indultam neki, hogy minden műnél megállok, és végigelemzem. Egy óra múlva elhatároztam, hogy minden műre ránézek. Koradélután már úgy voltam vele, hogy a fontosabb vagy nagyobb neveket azért mégis megnézem, még pár óra múlva pedig már csak sétáltam, és ha valami érdekeset láttam, akkor álltam meg. Este hétkor igy sem jutottam a végére, még bőven maradtak részek, ahol nem jártam. Fogalmam sincs, hogy egy átlagember, aki csak nézelődik, mit fog fel ebből az egészből, talán azt, hogy felfoghatatlan mennyiségű műalkotás várja vevőjét, és jobb bele se kezdeni az egészbe. Mert persze azt is tegyük hozzá, hogy egy-egy mű egészen más arcát mutatta a vásáron, mint egy galériában, és sokszor egy kép semmilyen hatást nem tudott kiváltani, mert körülötte már ott "orditottak" a többiek, figyelemért esedezve. Mint mindig, most is festményből volt a legtöbb, szoborból nem kevés volt, csakúgy mint fotóból, és persze az istallációk is felsorakoztak. A fotóvonalon Andreas Gursky-t emelném ki, több műve is kint volt, 2*3 méteresben lenyűgöző látványt nyújtottak. Ha valaki olvassa a külföldi fotós újságokat, akkor nem érhette meglepetés, kizárólag a már jól befutott sztárokat hozták el, és még igy is őrületesen sok képet lehetett nézni. A kinaiak megint előrébb léptek, többek között 2*3 méteres diasec nagyitásokkal riogattak engem, aki ezt a technikát nem birja megfizetni ekkorában. Később, estefelé több klasszikus képet is felfedeztem, többször felkiáltottam, hogy ez a kép nyúlás, aztán közelebb érve rájöttem, hogy nem, az az eredeti. Többször felkiáltottam, hogy ez nem lehet eredeti, hogy hozták volna el, aztán kiderült hogy mégis az. Egyetlen apró André Kertész kép volt kint, de annyira eldugva, hogy nem is találtam volna meg ha nem ismertem volna fel.
Pár szó a közönségről. Amikor beálltam a parkolóházba egy audi és egy porsche közé, akkor még azt gondoltam, hogy az érdeklődők lesznek többen. Amikor prospektusokkal visszatértem nap közben, már Maseratik és Royce-ok is álltak, és akkor már nagyon úgy tűnt, hogy mindenki tárgyalni érkezett. Most, pár nappal az esemény után azt gondolom, hogy ez a rendezvény leginkább a legfelső művészet iránt fogékony rétegnek szól. Nem láttam új, még be nem futtatott embereket, és ha néha belehallgattam egy beszélgetésbe, ott röpködtek a százezer eurók, dollárok és frankok. Én pedig azzal a megnyugtató érzéssel távoztam, hogy kétmillió euróért már válogathattam volna Miró, Warhol, vagy nagyjából bárki más művei között...

Fotofest 2010

Az a helyzet, hogy a portfolio review a legegyszerűbb módja a kapcsolatépitésnek. Úgy működik, hogy összehoznak 5-10-20 hires vagy legalábbis ismert fotóst, és az érdeklődők sorsolás alapján 20-20 percet beszélgethetnek vele kettesben. Életem legjobb két kritikáját kaptam Pozsonyban tavaly novemberben, és mellesleg egy kiállitást is sikerült lekötni, tehát a magam részéről csak ajánlani tudom a rendezvényt. Mivel olyanokkal lehet találkozni ilyenkor, akik a nap 24 órájában képekkel foglalkoznak, igy igen valószinű, hogy épitően hozzá tudnak szólni a portfoliohoz. Mert ugye az alapvető, hogy a jelentkezőnek össze kell állitani legalább két sorozatot, gicléen vagy lambdán lenagyitva, önéletrajzot, és minden mást ami érdekes lehet. Olyan szempontból is fel kell készülni, hogy mit mondok magamról, mi az a néhány mondat, ami feltétlenül kell. Tanusithatom, ez nagyon hasznos, review nélkül is. Azt is hozzá kell tennem, hogy fotós barátokat is lehet szerezni, hiszen sokszor várni kell valamire, és akkor összegyűlik pár ember...
Tavaly Pesten is volt review, de szerintem a pozsonyi nivósabb volt. Mostanában elég sok helyen szervezik, érdemes utánanézni, utazni. Amiért viszont irom ezt a bejegyzést: az egyik legnagyobb ilyen jellegű program a Fotofest, amely eleve egy hónapig tart, nagyon fontos emberek mennek el rá és...Texasban szervezik. Regisztrációval, utazással, szállással nem kifejezetten olcsó, viszont komolyan előremozdithat egy fotós karriert. Kiváncsi vagyok, mennyien leszünk ott...

Fabricius Anna

jó példája annak, hogyan kellene viszonyulni a fotográfiához, mint médiumhoz. Anna projektalapon megtervezett és kivitelezett munkái lehetnek az első tanulási pontok azoknak, akik most ismerkednek a médiummal. Ezek a munkák ugyanis egyszerűen megérthetőek, jól szervezettek, és emellett még képként is megállják a helyüket (eltekintve a magyar szabvány képeitől, ahol a projekt fontosabb volt mint a látvány). Vegyük mondjuk az átmeneti társaság projektet. Rövid távú együttélés, jellemzően albérleti együttlakás közben fotózott lányokat, akik a képek szerint nem túlságosan élvezték az együttlétet. Jellemző a képekre a világitás megtervezettsége és a képen szétszort elemek fontossága. A lányok a képmező kis részét töltik ki, ezért szemünk óhatatlanul körbejár a szobában elszórt tárgyakon. Bármennyire is spontánnak tűnnek a képek, valójában a projektleirásból megtudjuk, hogy nagyon is beállitottak. Nincs ezzel gond, csak sok más fotós "feledkezik meg" e tény közléséről.
Anna abban is kitűnik a fotós mezőnyből, hogy vannak külföldi referenciái (ezért is került be a blogba), mégha néha érezzük is, hogy itthon jobban elismert - ki tud kiállitani a Szigeten? Vagy a Millenárison? Vagy a Fotóművészet megjelenése? Ezzel együtt ez inkább irigység, amit most művelek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Fabricius Annának minden együtt van ahhoz, hogy ismert legyen. Az, hogy ez szélesebb körben még nem történt meg, csupán idő kérdése. Igy aztán jobban tesszük, ha gyorsan megtanuljuk a nevet, fogunk még vele találkozni, méghozzá korántsem érdemtelenül.

A válság

kissé elkoptatott szó lett manapság, mégis szólnom kell róla. Érdekes volt ugyanis látni, hogy pl. a new yorki artexpon, már akinek volt összehasonlitási lehetősége, azt mondta, az idei jóval kisebb rendezvény lett, kevesebb galériával és érdeklődővel. Ezzel együtt ez még mindig szinte felfoghatatlan mennyiséget jelent, de azért állitólag érezhető. A genfi Europart is összezsugorodott, viszont spanyol ismerősöm szerint az Arco nem változott. De akkor mivel magyarázzam azt, hogy barcelonai galériásom pangásról panaszkodik, persze ahhoz képest, és egy párizsi emberke is visszaeső érdeklődőről számolt be. Talán a művészeti piac is ugyanakkora lufivá nőtt az elmúlt években, mint a pénzügyi? Valóban furcsa volt látni, hogy tavaly pl. Damian Hirst 100 millió fontot keresett műtárgyain, miközben -mondjuk- itthon kortársért ennek az összegnek az ezreléke se érhető el... Véleményem szerint az elmúlt években a művészeti piacon is megjelentek a kizárólag pénzügyi szempontokat figyelembe vevő vállalkozások. Nem, nem művészekről van szó: ők kizárólag a tömegizlés figyelembe vételével alkotnak könnyen eladhatónak gondolt műveket. Ami nem is lenne gond, ha a műértők művészeti szempontok szerint válogatnának. Csakhogy az elmúlt években a galériák is kizárólag évenkénti áremelésről, aukciókról, grafikonokról beszéltek, és teljesen háttérbe szorult az, ami az egészet élteti: a művészet. Semmi gondom azzal, ha egy Picasso ára felmegy x millió euróra, vagy akár lemegy, de az már zavar, ha egy kortárs alkotót kizárólag azért vesznek meg, mert két éven belül fel fog menni az ára. Mondja már ki valaki: a művészeti érték nem arányos a vételárral. Ha valaki 1 millió dollárért vesz műalkotást, egyáltalán nem biztos, hogy nagyobb mávészeti értékkel rendelkező tárgyat kap. Persze nem azt mondom, hogy nincs összefüggés, vagy hogy több pénzért nem lehet jobb művet venni. Csakhogy. Egy idióta példával élve, ha bemegyek egy könyvesboltba, senki sem garantálja, hogy az 5000 ft-os könyv jobb, mint a 3000 ft-os. Ilyen alapon mondjuk egy Faludy kötet 1 millió ft-ba is kerülhetne, mig más csak mondjuk 5000-be. Jó, tudom a könyv nem műtárgy, de magyarázza már egyszer valaki a gazdagoknak, hogy a művészet nem a pénzről szól. A múltkor bele tudtam olvasni Csontvári naplójába, és egyetlen sort sem találtam a pénzről, annál inkább művészeti problémákról, kompozicióról, stb. Mi lett volna, ha elkezd azon gondolkodni, hogy majd 100 év múlva a nagyobb kép esetleg többet fog érni, és ezért még nagyobb méretben fest? Mondom, abszurd az egész...

Sokan, sokszor

mondták már, hogy ha legalább három magyar találkozik külföldön, akkor úgyis veszekedés lesz a vége...A széthúzás pedig teljesen általános. Persze ez általánositás, azonban a közelmúltban érdekes jelenségekkel találkoztam. Londonban volt csoportos kiállitásom, amire valamilyen furcsa okból meghivtam a kulturális iroda munkatársait, akik sajnos nem tudtak eljönni. Kevéssel utána New Yorkban állithattam ki, és erről is értesitettem mindenféle kinti személyt, akik persze nem jöttek el. Sőt, hasonló történt Genfben is. Nem baj, nem vagyok én olyan fontos, mondom magamnak, pláne érdekes, hisz annyi más is történik arrafelé. Mielőtt bárki félreértené: nem az elkeseredettség beszél belőlem. Én, köszönöm, remekül megvagyok és egyáltalán nem vagyok rászorulva arra, hogy valami kinti magyar segitsen nekem bármiben is. Csak az a furcsa, és most inkább nem emlitek konkrét neveket, hogy akikkel beszéltem kint, bármelyik helyen, azok egyből elkezdtek panaszkodni. Aztán az is furcsa volt, hogy pl. a lengyelek kint is összetartanak. A csehek is. Már amennyire én látom, legalábbis a művészvilágban. Mi pedig nem. Valamiért zavar ez, bármennyire is elkerülöm az ezzel való foglalkozást...

...mégis mindenhol magyarokba botlom...

A new yorki Artexpo-ról büszkén hirdettem, hogy én vagyok az egyetlen magyar résztvevője. Hát ez nem jött be. Igaz, hogy amerikaiként, pontosabban californiaiként, de osztoznom kell. Megint bejött a régi szabály, miszerint bármerre mész a világban, mindig lesz ott egy magyar. Szabó művész úr szobrász, és igy egészen más művészetben érdekelt, mint amiben én, igy csak a tényt közlöm, részletes elemzésbe nem kezdek...

Szász Lilla

a tavalyi Photoespanán tűnt fel, ami az egyik leghiresebb fotósfesztivál európában, kiállitásokkal, programokkal, workshopokkal és jelentős publicitással. Főleg dokumentarista fotósokat keresnek, akik közül első körben tizenegynéhányat választanak ki, akik Madridban bemutathatják a közönség és a szakma előtt a portfóliójukat. Később közülük kerül ki a győztes, akit aztán galériameghivások, és minden egyéb finomság vár. Tavaly egy svájci fickó nyert, speciel nekem nem tetszettek a képei, alanyait beállitotta egy láthatóan görcsös pózba, persze mindenki nézze meg magának. Ami fontos, hogy Lilla bekerült a szűk körbe, ami nagyon nagy elismerés. Hirtelen kiderült, hogy Kelet-Európa is érdekes hely. Persze emögött rengeteg munka van. Egy interjúban Lilla elmesélte, hogy a sorozatába kb fél év munkát tett bele, ami egyrészt látszik is, másrészt a műfajból adódóan a legtöbb idő arra megy el, hogy az alany közel engedjen magához. Végignézve a képeit a leginkább megragadó jelenség az őszinteség. Most nem a számitógépes utómunka hiányára utalok, ami szakmai minimum, hanem arra, hogy az alanyai teljesen kinyilnak, legbelsőbb titkaikat árulják el a kamerának. Ezt megörökiteni pedig igazi művészet.

Photo magazin

Sok jó fotósújság van, közülük az egyik kedvencem a francia Photo magazin. Ennél a lapnál érzem leginkább azt, hogy nekem irták. Technikával, új fényképezőkkel nem foglalkoznak, ami nem baj, hiszen azzal csak a reklámújságok felé mennének, viszont igy a hirek rovatban kiállitásokat tudnak ajánlani. A könyvajánló legalább három oldalas, és érdekes hogy mindig meg tudják tölteni. Amitől a lap elsőszámú kedvencemmé nőtte ki magát, az a történetszemléletűség. Minden hónapban feldolgoznak egy témát a lehető legrészletesebben. Tavaly, amikor Párizsban elárverezték a Brassai életművet, rengeteg olyan képet mutattak, amit máshol még nem láttam. Belementek olyan részletekbe, hogy az életmű melyik része legjobban eladható, de ugyanúgy felelevenitették a fotós hétköznapjait is. (Mellesleg ők franciának tartják Brassait, mivel Párizsban lett hires. A szövegben egyetlen félmondattal emlékeznek meg arról, hogy hol született.) Egy másik alkalommal egy francia fotósról irtak, aki camera obscurákat, fényképező és objektiv nélküli fényképezőket készit afrikai gyerekeknek, aztán közösen fotóznak a házilag barkácsolt eszközökkel. Persze ne legyenek kétségeink, a lap francia orientált, ám ezzel együtt sem belterjes lap, bizonyságul az aktuális számban bemutatják Stephen Shore könyvét, amit először a new yorki ICP (International Center of Photography) honlapján láttam. És hogy legyen magyar vonatkozás is, az év első kiadásába két magyar fotós képe is bekerült. Kár, hogy a lap ezúttal „amatőrök” képei közül válogatott, igy aztán a többszáz kép közé bekerülni nem akkora eredmény, és az amatőr fotósoknak szóló pályázatokról sem most akarok irni, igy maradjunk annyiban, hogy a Photo-t már láttam itthon is, legutóbb a Váci utcai újságosnál.

Kerekes Gábor

többek szerint a legtöbb képet eladó fotós itthon, ami elég nagy szó akkor, amikor a fotósok szinte alig adnak el fotót itthon. Ráadásul ezt mások mondják róla. Sikerének titka valószinűleg a stilus. Képei kizárólag archaikus technikával készülnek, kis méretűek, de könnyen felismerhetők. Legtöbb képe megdöbbenti a nézőt, szinte ordit a kérdés, hogy készült, és mire a szemlélődő megfejti a képet, már meg is szerette. Mindezt persze régóta tudjuk, az aktualitást ezúttal egy album adja, ami hihetetlenül igényes kivitelben jelent meg, és én még csak a Nessimben láttam. Most következne az a rész, hogy a hazai könyvpiac, stb, de ezúttal arról van szó, hogy kifejezetten gyűjtők részére, korlátozott példányszámban készült el az album. Ami feltétlenül elegánsabb, mint egy bármily igényes albummal kijönni. Ha jól tudom, eddig csak Barta Zsolt készitett ilyet a Codexből, bár az kapható album formában is. A gyűjtői kiadás viszont egy képpel és egy diszdobozzal több, mint a könyv. És persze a korlátozott darabszámmal, amiről remélem, hogy elkapkodják, mert az egyben az érdeklődést is jelezné, ami további hasonló könyveket hozna elő. Nagy bátorság kellene hozzá!

Caro Jost utcanyomatai a Vass László gyűjteményben Veszprémben

Caro Jost a világ legkülönfélébb helyeiről rögzit utcanyomatokat, vagyis keréknyomokat, utcaköveket és bármit, amit az utcán talál. Az eredmény egy térbeli nyomat, persze legtöbbször keréknyom, melyeket a művész még le is fest, így kizárólag a térszerkezet azonositható. Az ötlet igazán elragadó, a megvalósitás azonban kissé egysíkú, legalábbis engem nem győzött meg. Amiért írok róla, pedig nem is fotó, hogy bevezetőnek szánom a monokromatikus, egyszinű műveket tartalmazó Vass László gyűjteményhez. Az emlitett úr kizárólag olyan festményeket gyűjt, amelyek (zömmel) egyszinűek, vagy egy szin árnyalataival dolgoznak. A felvetés azért érdekes, mert ha egy szinre egyszerűsitjük le a képeket, akkor óhatatlanul a kompozícióra fogunk koncentrálni. Már ha nem hagyjuk ott az egészet. Ilyen szempontból a gyűjtemény most látható része elég kemény: egyből fejbecsap olyan képekkel, amelyeknek kompozíciójuk sincs, kizárólag a kivitelezést figyelhetjük meg (pl. ecsetvonások), így aztán erős elhatározásra van szükség a tárlat végignézéséhez. Pedig vannak ott finomságok, mondjuk egy Ernst Rita kép, amely ugyan többszínű, és nem is kapcsolódik a többi képhez, mégis tetszik. Na jó: a legjobban az imponál, hogy egy itthoni gyűjtő egy világos, érthető koncepció mentén kezdett el gyűjteni, aminek kapcsán lehet beszélgetni az egyszínűségről, a gyűjtői elvekről, művészeti kérdésekről.

Balint Zsako

valójában nem is fotós, hanem grafikus, aki kirándulást tett a fotó területére is. A Torontóban élő művészt az Artforumban fedeztem fel, persze grafikáival. Később olvastam csak el, hogy a G13 galériában voltak már kint képei. New Yorkban jelenleg a The Proposition galéria foglalkozik vele, így aztán számos helyen jelentek meg képei manapság (de Európában csak Berlinben. Művei elsőre nem tűntek érdekesnek, míg rá nem találtam a férfi-nő kapcsolatot elemző műveire. Az a képe, melyen a férfi gondolataival behálózza a nőt, igencsak tetszik. Biztos vagyok benne, fogunk még találkozni a nevével.

Barta Zsolt Péter

könyve, a Codex Pozsonyban is díjat kapott, összesen így már 3 „szép könyv” díjjal büszkélkedhet. A könyv ellenpéldája mindannak, amiről itthon szólni szokott a könyvkiadás: igényes, szép és minőségi. Az pedig külön élmény, hogy egy olyan fotós jelent meg reprezentatív kiadvánnyal, aki talán ismertebb külföldön mint itthon. Bár a fotóról, mint műtárgyról vallott elvei tananyagot képeznek (mondjuk a Baki Péter szerkesztette Fotográfia című könyvben, vagy az FFSZ-ben), rendszeresen jelennek meg írásai, és a Nessim Galériában kurátora és kiállitója is volt a tavalyi Aqua kiállitásnak, mégis úgy érzem, sokkal kevesebb figyelmet kap, mint azt megérdemelné. Elvégre a kortársak közül szinte ő az egyetlen, aki pl. New Yorkban állitott ki (és a Sarah Morthland Galéria azóta is árulja műveit), illetve tényleg csak például a párizsi Bibliothéque Nationale-ban is megtalálható fotója. A hazai fotósélet kudarca, hogy ezeket a referenciákat néha nem is ismerik, de legalábbis nem ismerik el megfelelő szinten.
Amúgy ő a legjobb ellenpélda arra is, amit e hasábokon is szoktam szapulni, miszerint nagyon sok művésznek nincs vagy alig van külföldi referenciája. Ez azért baj, mert a hazai állóvíz sokszor még mindig az „urambátyám” elven működik. Tessék csak elolvasni az ő referenciáit: műveit elismerik olyan helyeken is, amikről legtöbben csak álmunkban gondolunk. Én a helyetekben belelapoznék abba a könybe...

Andreas Fogarasi

története olyan jól képezi le a magyar kortárs művészeti szellemiséget, hogy azt sem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk. A történet a mi szempontunkból valahol ott kezdődik, hogy az emlitett művész elnyerte az 52. Velencei Biennálé Arany Oroszlánját Kultúra és Szabadidő című installációjával, melyben művelődési házakról készült videókat mutatott. Az elismerés, amely mindenhol máshol büszkeség tárgya lenne, az itthoni sajtóban erős és rosszindulatú kritikákat kapott. Nem fogom elismételgetni a rágalmakat, de a lényeg, hogy lassúnak és unalmasnak találták az anyagot, és utólag értetlenkedtek, hogy juthatott ki ilyen anyag Velencébe. Ezzel ismét bemutattuk, hogy még véletlenül sem tudunk örülni egy honfitársunk sikerének (ráadásul Bécsben él).
Ezek után kit érdekel, hogy milyen volt az anyag valójában? A művész egy néhány hónapja megjelent interjúban azt nyilatkozta, hogy a nézők mélyebb figyelmére épít, hiszen a művészetet épp az választja el mástól, hogy bonyolult összefüggéseket világít meg. Na ezzel sem lesz népszerű nálunk.
Különben amiről szólni akart az anyag, az valóban nagyon érdekes. Megnézte bárki is, hogy az elmúlt években mi történt a művelődési házakkal? Nem nehéz kitalálni. Az internet korában ki megy le egy házba, ahol ráadásul olyan régies dolgokkal foglalkoznak, mint fazekasság, tánc, csupa csoportos foglalkozás...Persze lehet mondani, hogy miért nem szerveznek a fiatalabb korosztályt is érdeklő programokat, tehát a téma nem egészen fekete-fehér, viszont lehetne róla beszélgetni.
Amiért viszont őszintén lehet csodálni Fogarasit, az a mentalitása. A riporter kérdésére, hogy mit szól az ellene inditott hadjárathoz, csak ennyit mondott: elolvasom a kritikákat, de csak a pozitivat jegyzem meg. Na ja, talán Bécsből könnyebb ezt megtenni...

Miért éppen India? (Tibor Nagy)

Az elmúlt években a mindenre elszánt műgyűjtők felfedezték a kínai piacot. Ma már szinte nincs is olyan nyugat-európai galéria, aki nem tart legalább egy kínai művészt. Szép lassan kezdenek a művészeti kánonba is beszivárogni, hogy csak egy érdekes példát emlitsek: Wang Qingsong bemutatkozása az International Center of Photography-ban. Ezzel párhuzamosan a koreaiakat is kezdték felfedezni, a Europ'Art-on például jelen volt a Gallery Ho és Gallery Young, fejenként 5-5 művésszel. De kit ismerünk Indiából? Mondjuk Subodh Guptát, aki szobraival már Londonban és Moszkvában is bemutatkozott, és nem mellékesen Bázelben is eladott egy művet. Tulajdonképpen jogos a felvetés, hogyha Kína ennyire erősen jelen van a művészeti életben, akkor Indiának sem szabad lemaradnia. Ezzel együtt még akár 5 évvel ezelőtt is mai szemmel jelentéktelen pénzekért lehetett indiai művészetet vásárolni, míg azóta a Christie's 10 millió dolláros forgalommal tud árverést bonyolítani pusztán az emlitett országból származó alkotásokból.
Ebben a sikerben egy magyar, Tibor Nagy is szerepet játszott. Ő már 1993-ban megnyitotta Delhiben galériáját, egyébként New York-ból költözve át. Szerinte India súlyát az adja a művészetben, hogy a növekvő társadalmi igazságtalanságokra reflektálnak a művek, és ezek a világ bármely pontján érvényesek. Hogy mekkora szerepe van India felfuttatásában, azt az is jól jellemzi, hogy legnagyobbrészt ő érte el, hogy 2005-ben India bemutatkozott a Velencei Biennálén. 2007-ben társult a new york-i Bose Pacia galériával, hogy újabb szervezőket vonjon be missziójába. Azóta Calcuttában is nyitottak egy újabb galériát, és ami talán elsőre meglepő: Berlinben 2008 novemberében húzták fel a rólót. Persze Berlin kulturális pezsgését ismerve már nem olyan meglepő az ottani nyitás. Könnyen el tudom képzelni, hogy a kínai invázió után hamarosan az indiai művészek árasztják el Európa galériáit, mint ahogy erre már utalnak is jelek...