Műgyűjtők éjszakája

Sokak szerint a Falk Miksa utca az egyik legfontosabb hely a pesti művészeti életben, és én nem akarok ezzel vitatkozni. Jó, hogy koncentráltan, kis helyen csoportosul néhány igazán jónevű és fontos hely, ezzel együtt pedig nyilván pár olyan is, akik máshol kevesebb figyelmet kapnának. A vezérhajók mindig is a Kieselbach-Virág Judit-Nagyházi tengelyt jelölték meg irányzékként, noha érdemes az eszünkbe vésni, hogy a progresszivitás nem feltétlenül itt bontakozik ki. Ezzel együtt igencsak áldásos az a munka, amit a művészeik megismertetésére tesznek, és ezt nem szokás megköszönni nekik. Sebaj, Kieselbachnak ott volt a Bortnyik kép, és nem mellesleg Aba-Novákok, Gulácsy-k sora, Nagyházinak szintén ez a korszak volt meghatározó, és persze ne feledkezzünk meg a hihetetlen olasz felfedezéséről sem, Virág Juditnak meg most itt van Csontváry. Hát van ilyen - kérdezi most mindenki, mivel új, eddig sosem látott kép került elő egy idős néni lakásából, ami persze jó ok a kételyre. A mérhetetlen számú hamisitvány előállitói is hasonló szövegekkel jönnek. Ezen felül ott van a Csontváry múzeum, az életmű meg tulajdonképpen feldolgozott, sőt a Szabó Ervin könyvtárban külön családfa kutatást is olvashatunk a festőről, amellett, hogy a leveleit és az életrajzi irását is rég kiadták már. Szerencsémre nem nekem kell eldöntenem, hogy valódi-e a kép, de gondolom a galériás több szakvéleményt is beszerzett, mivel egy ilyen tételt nem lehet sarokba állitani. Sokan máris arról vitatkoznak, hogy megdönti-e majd a szerelmesek találkozása rekordját, és miért ne döntené. A vevőnek azért jó lesz elgondolkodnia azon, hogy vajon hogyan és miért rabolták el ugyanazt a képet, majd tényleg mesébe illően hogyan szerezték mégis vissza, és vajon jó dolog-e manapság Csontváryt tartani otthon. Na persze, ha 50 évvel ezelőtt az apám vett volna egy képet...

nosztalgia

A minap a Mai Manó könyvtárában jártam - igen, van olyan is, csak eldugva a legfelső emeleten, a kiállitótérnél hátra a lépcsőkhöz és fel kettőt- hogy lapszemlézzek egy kicsit, mert nincs kedvem megvenni az 1000 ft-os újságokat, amiket úgyis kidobnék, mert nincs bennük semmi. Na igen, a semmiről semmit lehet irni, ezért az első tervem, miszerint majd jól kivesézem a fotóművészetet, a műértőt, a foto-videót, az artmagazint, újművészetet, nem jött be. De ha már ott voltam, körbenéztem az archivumban, és előkerestem a születésemkor megjelent fotós lapokat. Váratlanul könnyen megtaláltam őket, köszönhetően a jól szervezett könyvtárnak. Leültem, és mintha ezek friss anyagok lennének, vadászni kezdtem. A jegyzetfüzetembe elkezdtek gyűlni a nevek, eleinte egy akkor felfutott emberkéről akartam irni, aki később teljesen eltűnt, aztán olyanokról, akik több évet feccöltek bele egy fotóprojektbe, aztán szép lassan kirajzolódott egy másik kép. Kb. 30 éve, vagyis 1980 táján a fotók még nem árasztották el a világot. Csordogáltak, de nem 5D-vel és D70-el kattintgattak, hanem nehéz fémszerkezeteket cipeltek, a negativok érzékenysége és szinkorrekciója abszolút beszédtéma lehetett, a megfelelő blende-záridő kombinációkat pedig számitógép hiányában az agy számolta ki. A követő élességállitás az újjak ügyességén múlt, lévén autofókusszal ritkán találkoztak. Ahogy visszapörgetem az emlékeimet, kb. 1998 körül érkeztek meg az első már valóban használható digitális gépek (igen, én még fogtam 1,3 megapixeles gépet), és nagyjából onnantól indult az a bumm, melynek keretében ha valaki egy ellenfényes ablakot fotózott, akkor már rögtön azt gondolta, hogy milyen profi. Igy múlik el az értékrend: egy kb 30 éves rally képanyagot nézve feltűnik, hogy sok kép bizony erősen közepes, mármint művészi szemmel, ellenben technikailag korrektek. De mennyivel nehezebb volt ez azokkal a gépekkel! És mennyire nem érdekes ez ma..Még a fotósok közt sem beszélgetek ma már záridőkről, az érzékenység egy elcsavarható potméter, pedig mondjuk a fuji velvia kapcsán kétszer is meg kellett gondolni, hogy bevállalom-e az 50-es érzékenységet, vagyis a hosszabb záridőt (tájképhez idális, riporthoz használhatatlan). Azt kell mondjam tehát, hogy a fotózás, a fotóanyagok minősége óriásit javult, ma már amatőr műkedvelők osztanak meg olyan képeket, amik korábban akár cimlapra is kerülhettek. De. Az igazán jó sorozatok viszont kortalanok, nem is érezni rajtuk a technikát, mert annyira meghatározó a látvány. Persze mondhatom, hogy ez semmit sem változott az elmúlt időszak alatt, marad tehát a nosztalgia..

A Lumen zöldséges

Meg vagyok döbbenve, de ezúttal jó értelemben. A Lumen új kiállitási helye tényleg egy zöldséges, én próbaképp narancsot vettem, és sikerült. Ugyanakkor az egyik falon művészeti videók mennek, most épp Gerhes Gáboré, akinek katalógusa jelent meg ez alkalomból - azt természetesen kihagyták belőle, hogy egy zöldségesben állit ki..
Hogy mi értelme ennek az egésznek? Nem tudom, de szerintem ez egyszerűen vicces. Lehet azon elmélkedni, hogy a zöldségesnél kapjuk-e me a napi művészeti adagunkat, és ha igen, akkor ez hogyan változtatja meg a napunkat, és egyáltalán: lehet-e művészeti teret létrehozni egy ilyen nyilvánvalóan provokativ helyszinen. Folytatva a gondolatmenetet, elképzelhető-e, hogy a bankban ezután Hamvast futtatnak a képernyőkön, az óriásplakátokon Moholy-Nagy irásokat elevenitenek fel, a közértben meg Brassai képek között veszünk kiflit?
Ha el tudjuk ezt képzelni, akkor már megérte.

Bringázz a műtermekbe!

Megigértem, hogy abbahagyom a nyafogást, úgyhogy ime egy jó hir: a Fotofest houstoni csapata ismét kitett magáért, és ezúttal bringázással egybekötött műteremlátogatást szerveznek - Texasban. Aki nem tudná, a Fotofest egy kétévente megrendezett fotótalálkozó, ami meglehetősen ismert arrafelé, és konferenciák, kiállitások, portfolio konzultációk mutatják be az új irányzatokat. Idén tavasszal az oroszok mutatkoztak be, tehát elvileg 2014-ig csendnek kellene honolnia arrafelé. Igen ám, de a pr-osokat felvették, a marketingeseket nem különben, és ők nem szeretnének két évet várni az újabb fordulóig. Ezért aztán a legkülönfélébb programokat szervezik, amik többsége valahogy kapcsolódik a fotóhoz. Néha előadás van, néha közeli megnyitót reklámoznak, de volt már ismerd meg a művészeket klub és látogatás az ország közeli múzeumaiba. A mostani bringázás igazából csak álca, mivel műteremlátogatás a program apropója, de miért ne hozhatnák össze ezt a két dolgot? Amerikában amúgy is csak sportból bicikliznek, legalábbis nehéz elképzelni, hogy a 30-40 mérföldre lévő elővárosokból szépen bekarikáznak az emberek a nyári 45 fokban, de ez egy jó lehetőség bringára pattanni. Ha véletlenül Houston-ban jártok, menjetek el.

A Müpa kisértetkastély

Megint bosszankodom, úgyhogy lassan ejtem a magyar témákat. A mostani bejegyzésem titkosügynökök, esetleg fűtéssel nem rendelkezők számára lesz hasznos: van egy épület, amely korábban koncertteremként működött, most viszont üres hodály csupán. A fűtés viszont működik, világitás is van, ezért megtévesztően kivülről úgy tűnik, hogy működik az épület. Pedig koncert nincs azon a hétköznap, amikor ott jártam, a fesztiválszinházban sincs, a Ludwigban pedig a 3 emeletből 1 működik (a múzeumbolt nevetséges próbálkozás a bejárat előtt álló könyvesbolt miatt). No de kérem, ez nem az a Ludwig, amit megismertem! És még az az egyetlen tárlat is súlytalan, ami egyáltalán látogatható. Ezzel sikerült tönkretenni egy amúgy értékes és érdekes szinfoltot, egy biztos pontot, ahová bármikor be lehetett ugrani egy-egy Moholy-Nagyra,  Csörgő Attilára, Munkácsira.A honlap szerint decemberben jön John Cage, ami nem biztos, hogy idevaló, aztán válogatás a gyűjteményből. Roló.
Ha már nekrológot irok, ki nem hagynám az Amerigo Tot visszaemlékezést. A Ludwig tárlata előtt Amerigo Tot csupán egy Vasarely jellegű név volt, a kiállitás viszont képbe hozott. Imádtam, ahogy a kurátor szinte nyomozóként gyűjtötte össze az időközben eltűnni látszó szobrokat. A blog pedig azóta is frissül, ezért jár a gratuláció. Nem a legjobb tárlat, de a legérdekesebb tálalás dija az övé.
Legjobb tárlat cimnél amúgy is bajban vagyok. Keith Haring? Nagy dobás volt az biztos. Glenn Brown? Izgalmas szinfolt. Robert Capa? Kihagyhatatlan. Tényleg, azóta hol van az anyag, amit állitólag megvettünk sok pénzért? Csörgő Attila forgó szobrai. A nyertes...Keith Haring. Egy ilyen nevet idehozni, ráadásul jó műveket, nos ez komoly fegyvertény volt. És tényleg végigrakták az emeletet, minden falfeleleten képek lógtak. Ez tényleg egy olyan tárlat volt, amiért New York-ba kellett utazni eddig.
Furcsa érzés nosztalgiázni egy kortárs művészeti múzeum előtt, de lassan mindent megszokunk..

Trafó galéria: Daniel Jacoby, Tamara Kuselman és Vass Miklós

Nincs mese, novemberben el vagyunk kényeztetve kiállitásokkal, fotóhónap is van, úgyhogy válogatni kell. Ugyanakkor észrevettem magamon, hogy hajlamos vagyok a biztosra menni, és olyan kiállitásokon járni, amiket egy kezdő is könnyen kiszúr, márpedig a művészet legtöbbször alternativ körökben kezdődik. A kedvencem ilyen szempontból a fluxus: egy szinházi előadás, amely inkább egy performance, és a nézők aktiv részvételére alapoz, néhány papirlap, amit a néző értéktelennek gondol, egy videó, bármi, ami arra épül, hogy a látogató vár valamit, és egészen mást kap. Tót Endre nullákkal teleirt lapjai.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ha a művészet egy nyálas cicás kép, amelyen boldogan hempergőznek a jószágok a fonalgombolyagok mellett, akkor egy kicsit még tanulnunk kell a művészetet. Másrészt az is kérdés, hogy mondjuk Bernard Venet szénkupaca láttán elkezdünk-e gondolkodni, vagy azt mondjuk, hogy az csak egy szénkupac, és hagyjon békén. Számomra egyébként a Budapest Art Marketen is az volt a kérdés, hogy attól, mert egy kép ronda, vagyis fakók a szinek, szándékosan rossz a kompozició, satöbbi, még lehet jó kép, ha van mögötte ötlet. Csak éppen a legtöbb képnél nem tudtam meg az ötletet, mivel a cim untitled, a művészt nem ismerem, és nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom ismerni.
Na ilyenkor szoktam azon elmélkedni, hogy elég alternativ vagyok-e. Szemétség-e tőlem Dan Perjovschi szinvonalú ötleteket várnom, vagy az egész nem erről szól?
Ezzel az előképpel kerekedtem fel a Trafóba, ahol szerintem 100-ból 98 pesti nem járt, de a maradék 2 élete kulcsfontosságú helyének tartja. Én pl. ott (is) tanultam meg, hogy egy előadásnak nem kell 100 %-osan kidolgozottnak lennie, és ha az épületből kijőve több kérdésem van, mint válaszom, akkor működött jól a dolog.
A galériától ezek szerint azt várom, hogy hökkentsen meg, mutasson valami olyat, amire nem számitok, amin gondolkodnom kell, tőlem is várjon el aktiv részvételt. Nem csekély elvárások. Amúgy ezeknek a kiállitás nem is felel meg. Ez túl sok. Jó, akkor mutasson valamit, amire emlékezni fogok. Ez sem könnyű, és az animációs trükkök után szintén szinte lehetetlen feladat. Újabb bukás. Jó, akkor forditsuk meg: mit mutat a tárlat? Van néhány videókamera, amin rögzitett eseményeket látunk, van egy projektoros vetités, és van néhány megformázott anyagdarab. A rövidfilmeken mozgáskoordinációk. Ezzel sem jutottunk sokkal közelebb.
Nem fejezem be a gondolatfutamot, de számomra ez az anyag még nem kiforrott. Ami lehet, hogy nem is baj, de akkor ezen még gondolkodnom kell.

Bukta Imre a Műcsarnokban

Azt hiszem megegyezhetünk abban, hogy Bukta Imrének már nagyon járt ez a kiállitás. Egyike azon keveseknek, akinek a munkáját könnyedén felismerjük ezer közül is, ötletei láttán pedig szinte folyamatosan a miért nem nekem jutott eszembe érzésünk támad. Legutóbb a génmanipulált kukorica témájával kavarta fel az állóvizet, s hogy érzékeny témára tapintott, mi sem jelzi jobban, mint az azóta a hatósági szigorral kigyomlált kukorica, amely a hümhümhüm gyártó terméke, próbálkozása? volt (a cég neve M-el kezdődik). Most nem megyek bele a kérdésbe, hogy engedjük/ne engedjük a génmanipulált kukoricát, de hogy erre a témára senki sem reagált rajta kivül, jelzi mennyi megbeszélnivalónk lenne.
A mostani kiállitásán a láthatóan vidéki házat tudnám megfeleltetni ennek a témának (igen, van egy családi ház a Műcsarnokban): a minden oldalról csak ablakot mutató épitményből ki-kilesnek a lakók, akik láthatóan nem fogadják túl nagy örömmel a látogatói pillantásokat.A vidék amúgy is Bukta Imre kedvenc témái közé tartozik, nem tudok nem utalni a debreceni tárlatára, ahol képei jó részén a kukoricaszem mint képelem jelent meg. Ez a fajta kép a képben amúgy a kedvenc Bukta Imrés ötletem is egyben. Hiszen látunk mondjuk egy fiatal párt egy kocával, a kép bizonyos részein pedig nem festés van, hanem valódi kukorica.

Az idei képei a korábbiakkal ellentétben fáradtak, rosszkedvűek, néha laposak. A figurái továbbra is jól mutatják a vidék embereit, de azt is látjuk, hogy ezek az emberek kedvetlenek, szürkék. Persze mitől lennének vidámak, hisz ismerjük a hátteret, mégis megdöbbentő ekkora léptékben szembesülni vele. Ettől a kiállitás is teljesen felborul, s noha én azt hittem a megnyitó előtt, hogy újra láthatom mondjuk a hűtőszekrényt, itt a hangsúly a jó értelemben vett politikusságon van. Ami művészileg nem nyűgöz le engem a ronda, szintelen emberekkel, az mégis gondolkodásra késztet a figurái által. Itt, ma, most, Bukta Imre megkerülhetetlen és kész. Az meg, hogy Debrecenben egy életvidám művésszel beszélgettem, itt pedig gondterhelt arccal nézett körül, ez már egyéni probléma.

Budapest Art Market

Tetszik vagy nem, ez Pest egyetlen művészeti vására, igy a kérdés, hogy jó vagy nem, értelmetlen: egyszerűen kötelező elmenni rá, ha valakit a kortárs művészet kicsit is érdekel. Szerencsére a korábban távolmaradt galériák is belátták ezt, úgyhogy immár a Várfok és az Acb galériát is köszönthetjük, ráadásul rögtön központi helyre is kerültek. Szintén nagyon jó, hogy idén jóval nagyobb területet foglaltak el a kiállitók, és végre nem kellett sátrat állitani ezért a Hősök terén. A Millenáris indusztriális környezete jó hátteret ad a vásárnak. 

Persze mindenki másért látogat ki. A legjobban azt szeretem, hogy könnyen lehet ismerkedni a galériásokkal. Bárkire rámosolyodtam, egyből jött és már mesélte is, hogy mit hozott ki és miért. Ha egy képre rákérdeztem, rögtön megkaptam minden infót, és ezen felül is, egy jó értelemben vett kis faluban éreztem magam. Itt nagyjából mindenki ismer mindenkit, én is jópár ismerőssel találkoztam, ami igazán nagyszerű.

Ezzel kicsit összefüggésben nem igazán javaslom ezt a vásárt azoknak, akik még csak most ismerkednek a művészettel. Bár több múzeum és egyéb intézmény is kint van, a kinálatuk szinte teljesen esetleges. Ekkora területen nem is lehet megmutatni az összes könyvet, műtárgyból pedig alig néhány fér el, a választás pedig sokszor a kis méretű, nem igazán reprezentativ művekre esett. A Mai Manó ház minden trendtől függetlenül abszolút össze nem illő portrékat választott, ráadásul olyanoktól, akik még nem szereztek nevet maguknak. A galériák nagyjából fele-fele arányban választottak kevés, de reprezentativ képet egy, maximum két művésztől, és a másik 50 % teletömködte minél több névvel és munkával a helyet. Nem is kérdés, hogy a néhány művészt bemutató standok erősebbek. Idén ez azért is fontos, mert elég sok galéria kinálatát szinte nem is tudtam megkülönböztetni egymástól. Ha nem ismerném jól bizonyos galériák kinálatát, azt is gondolhatnám, hogy ennyire kevés irányzat van jelen nálunk, ami persze nem igaz.

Külön örültem annak, hogy két olyan mű is akadt, ami kizárólag a vásárra készült, és máshogy nem látható, nem is működne. Ez már majdnem olyan jó, mint az Artbázelre készült helyspecifikus installációk.

Ha kitekintünk nemzetközi vizekre, nem lehet nem észrevenni a kolozsvári galériák nagy számát (talán ott is mindenki Flashart-ot olvas?, vagy jól jön a portfólióba a pesti referencia?), az általuk hozott képek viszont nem nyűgöztek le. Rajtuk kivül kevés galéria jött el, és nem is felejthetetlen művekkel. Ez viszont azt is jelenti, hogy nekünk sem sikerült összefognunk annyira, hogy a környező országok itt akarjanak bemutatkozni. Ami persze azt is jelenti, hogy a hazai látogatókra lehet csak számitani, sem szlovák, sem cseh, sem lengyel galéria nem képviselteti magát. Örültem viszont a szlovén Photon-nak, igaz ők eddig is tudták merre vagyunk - lásd pl. Kerekes Gábor kiállitását náluk. Igy tehát az áttöréstől messze vagyunk, bár az igazság kedvéért megjegyzem, ez még a Wiennafair-nek sem sikerült soha (tényleg, bécsi galéria sem jött). Érdekes kérdés, miért nem lehet soha egyetlen közös fórumon megjeleniteni a közép-kelet európai galériákat, szintereket? Ennyire különbözőek lennénk? Legjobb lesz ha megyek vissza csevegni, a lányok csak tudják a választ erre is...

Szabó Dezső az FFS-ben

Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, ha valaki nem ismerné a röviditést, bár lassan tényleg kikerülhetetlenek a fotós életben. Az FFS szerda egy előadássorozat, amit remélhetőleg minden fotót kedvelő ember ismer, hiszen hetenként igen változatos emberek igen változatos témákról adnak elő. Nos, a megfogalmazás persze nem véletlen, igencsak tudnék vitatkozni a szerkesztési elvvel, nemkülönben a témaválasztásról, de nem lenne értelme, mert az FFS szinte az egyetlen hely, ahol egyáltalán találkozhatunk ilyen rendezvényekkel. Sőt, egy ideje a weben keresztül is követhetők az előadások, ami egyben az utolsó "nincs kedvem elmenni" indokot is értelmetlenné teszi. Nincs is kényelmesebb, mint otthon, főzés közben, fürdés közben, emailezés közben, vagy akár gitározás közben belehallgatni okos emberek eszmefuttatásaiba.
Az igazán érdekes témákat persze érdemesebb személyesen követni, és Szabó Dezső munkássága kétségkivül ilyen. Jó látni, ahogy a pár éve még igencsak félénk művész (lásd a Vintage galéria kiállitását) időközben kiteljesedett. Nem tudom, hogy az időközben nemzetközi vizeken is sikeres művész profizmusa jön le erőteljesen, vagy az amúgy is önmagával harmóniában lévő személyiség kap megerősitést a külföldi sikerektől, de az biztos, hogy a mostani prezentációja profi munka. És a személyiség mögötte az igazi művészé. Belemelegedik egy témába, beszél, beszél, és egyszercsak kiderül, hogy már két órája mondja, de mondaná még 8 órán át, mert amit csinál, az nem póz, hanem valódi befektetett munka. A ma őt hallgató közönségnek remélem elsősorban ez jött át.
Aztán persze beszéljünk arról is, hogy a képei azonnal felismerhetők, ami azért nem rossz manapság. Sőt, még gondolkodni is lehet róluk, merthogy ismert jeleneteket hoz össze újra makettből, és azt fotózza, immár alternativ narrációként. Ha csak azon röhögök, hogy a számitógépes fotómanipuláció ügyes megkerüléséről van szó, már elég is. Hiszen ő ilyen értelemben nem manipulál: a negativról vágás és módositás nélkül nagyitja le a képet. Csakhogy amit a kamera lát, az csupán beállitás, egy nagyszoba átalakulása, mellesleg annyira részletgazdagon, hogy a kezdő néző igenis bedől neki, és azt gondolja, amit lát tényleg megtörtént. Csak a werkképein buktatja le magát: talán nem ok nélkül nevezi azokat váratlan főműveknek, hiszen a néző hálás az önleleplezésért, elcsodálkozik, majd megállapitja, hogy a képmanipuláció elkerülhetetlen, ekkor viszont már olyan gondolati sikon mozog, ahová a képek nélkül aligha juthatott volna el. Kicsit nagyképűen Szabó Dezsőt nevezhetném a modern Robert Capának is, tényleg, meg lehet cáfolni ezt a mondatot?

A pápai zsinagóga

Ezt most távolabbról kezdem. Köztudott, hogy Pestet elhagyva (Szentendre legyen most Pest) a magyar művészeti ugar terül el, és nemigen történik ott bármi is. Egy kezemen meg tudom számolni, hány valóban jó kiállitást láttam vidéki helyszinen. Nem hiszitek? Jó, akkor számoljunk: a debreceni Modem kerül nálam az első helyre, Bukta Imrétől Tót Endréig számos nagyszerű anyagot láthatunk ott, tulajdonképpen én szinte mindegyik tárlatot szivesen megnézném, ha nem lenne 230 km-el arrébb. Akár még azon is elgondolkoznék, hogy a Műcsarnok programjai elé helyezzem, jelenleg pl. Kondor Béla grafikákat láthatunk ott, amit mondjuk a Kogart-ban már megszemléltem, de sosem árt az ismétlés.
Második helyre mondjuk a paksi képtárat rakom. Friss, de már befutott emberek aktuális anyagát láthatjuk ott, én sajnos legtöbbször csak a Műértő magazin kritikáján keresztül, mert Paks is 100 km.
Aztán ott van a hihetetlen Vass László Gyűjtemény Veszprémben, egészen elképesztő, hogy egy pusztán nonfigurativ gyűjtemény ennyire szinvonalasan büszkélkedjen. Akárhányszor jártam arra, sosem volt látogatója, de a kiállitott anyag nemhogy ahhoz képest, hanem Pesten is megállná a helyét. Veszprém is 110 km, viszont a balatonhoz menet akár útba is eshet.
Félve irom le a füredi Vaszary Villát, mert amennyire jól indultak, mára teljesen eltűntek, nyitva sincsenek, kiállitásuk sincs, legalábbis amikor én arra jártam, nem volt semmi. Kár, mert a Nádler kiállitásuk lenyűgöző volt, nemkülönben a Vaszary anyag. Mivel gyakorlatilag nem léteznek, őket nem számolom az ötbe.
Ha már fantomhelyek, őrület, hogy a pécsi Nyolcak kiállitás után miért nem tudta fenntartani a figyelmet a pécsi képtár, talán ezt is az elhibázott kulturális főváros titulusra kenjük? Mindegy, nem léteznek ők sem.
Akik viszont most kezdték, de máris igen jók, az az egri Kepes Intézet. Az épület lenyűgöző, a tematikus tárlatok profik, csak remélni tudom, hogy nem fáradnak el. Az egy téma köré csoportosuló fotókiállitás van annyira jó ötlet, hogy érdemes legyen miatta Egerbe kirándulni (130 km).
Ez idáig 4. Kezdek bajban lenni. Szeged? A Reök Palota, persze, de nem mérhető az előzőkhöz. A Fotómúzeum Kecskeméten? Jó tipp, viszont oda tényleg csak az jut el, aki legalábbis megszállott. A helyszin kicsi, bejárni semmiképpen sem tart tovább 1 óránál, valójában feltételesen ajánlom (mondjuk a Mai Manó ház látogatása után). Győr? Kaposvár? Hatvan? Kortárs vonalon nem túl aktivak. Ismét Pécs jut az eszembe, ahol azért vannak próbálkozások, lásd a Gyugyi Gyűjteményt, de persze az se kortárs, és különben is, szóval nem tudok többet.

E nagyon hosszú bevezető ahhoz kellett, hogy tudjuk értékelni a próbálkozást, ahogy a pápai zsinagógát megpróbálják életben tartani. Sajnos az épület hihetetlenül rossz állapotban van kivül és belül is, pedig szépsége nyilvánvaló. Ezért sajnos nemhogy kiállitásra, hanem bármilyen tevékenységre alkalmatlan. Ehhez képest kell értékelni azt, hogy legalább próbálkoztak, és régi családok molinóra nyomtatott időtlenségét szemlélhetjük, bár talán mondanom sem kell, hogy ezúttal is egyedül voltam az épületben. Az egyetlen őr/önkéntes szivesen kapcsolódik be a beszélgetésbe.
Kortárs tárlat? Nem. Összemérhető bármivel? Nem és nem. De mégis ajánlom, ha valaki épp arra jár, az épület szépsége mindent megér.