2012. november 7., szerda

Szabó Dezső az FFS-ben

Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, ha valaki nem ismerné a röviditést, bár lassan tényleg kikerülhetetlenek a fotós életben. Az FFS szerda egy előadássorozat, amit remélhetőleg minden fotót kedvelő ember ismer, hiszen hetenként igen változatos emberek igen változatos témákról adnak elő. Nos, a megfogalmazás persze nem véletlen, igencsak tudnék vitatkozni a szerkesztési elvvel, nemkülönben a témaválasztásról, de nem lenne értelme, mert az FFS szinte az egyetlen hely, ahol egyáltalán találkozhatunk ilyen rendezvényekkel. Sőt, egy ideje a weben keresztül is követhetők az előadások, ami egyben az utolsó "nincs kedvem elmenni" indokot is értelmetlenné teszi. Nincs is kényelmesebb, mint otthon, főzés közben, fürdés közben, emailezés közben, vagy akár gitározás közben belehallgatni okos emberek eszmefuttatásaiba.
Az igazán érdekes témákat persze érdemesebb személyesen követni, és Szabó Dezső munkássága kétségkivül ilyen. Jó látni, ahogy a pár éve még igencsak félénk művész (lásd a Vintage galéria kiállitását) időközben kiteljesedett. Nem tudom, hogy az időközben nemzetközi vizeken is sikeres művész profizmusa jön le erőteljesen, vagy az amúgy is önmagával harmóniában lévő személyiség kap megerősitést a külföldi sikerektől, de az biztos, hogy a mostani prezentációja profi munka. És a személyiség mögötte az igazi művészé. Belemelegedik egy témába, beszél, beszél, és egyszercsak kiderül, hogy már két órája mondja, de mondaná még 8 órán át, mert amit csinál, az nem póz, hanem valódi befektetett munka. A ma őt hallgató közönségnek remélem elsősorban ez jött át.
Aztán persze beszéljünk arról is, hogy a képei azonnal felismerhetők, ami azért nem rossz manapság. Sőt, még gondolkodni is lehet róluk, merthogy ismert jeleneteket hoz össze újra makettből, és azt fotózza, immár alternativ narrációként. Ha csak azon röhögök, hogy a számitógépes fotómanipuláció ügyes megkerüléséről van szó, már elég is. Hiszen ő ilyen értelemben nem manipulál: a negativról vágás és módositás nélkül nagyitja le a képet. Csakhogy amit a kamera lát, az csupán beállitás, egy nagyszoba átalakulása, mellesleg annyira részletgazdagon, hogy a kezdő néző igenis bedől neki, és azt gondolja, amit lát tényleg megtörtént. Csak a werkképein buktatja le magát: talán nem ok nélkül nevezi azokat váratlan főműveknek, hiszen a néző hálás az önleleplezésért, elcsodálkozik, majd megállapitja, hogy a képmanipuláció elkerülhetetlen, ekkor viszont már olyan gondolati sikon mozog, ahová a képek nélkül aligha juthatott volna el. Kicsit nagyképűen Szabó Dezsőt nevezhetném a modern Robert Capának is, tényleg, meg lehet cáfolni ezt a mondatot?

Nincsenek megjegyzések: