nosztalgia

A minap a Mai Manó könyvtárában jártam - igen, van olyan is, csak eldugva a legfelső emeleten, a kiállitótérnél hátra a lépcsőkhöz és fel kettőt- hogy lapszemlézzek egy kicsit, mert nincs kedvem megvenni az 1000 ft-os újságokat, amiket úgyis kidobnék, mert nincs bennük semmi. Na igen, a semmiről semmit lehet irni, ezért az első tervem, miszerint majd jól kivesézem a fotóművészetet, a műértőt, a foto-videót, az artmagazint, újművészetet, nem jött be. De ha már ott voltam, körbenéztem az archivumban, és előkerestem a születésemkor megjelent fotós lapokat. Váratlanul könnyen megtaláltam őket, köszönhetően a jól szervezett könyvtárnak. Leültem, és mintha ezek friss anyagok lennének, vadászni kezdtem. A jegyzetfüzetembe elkezdtek gyűlni a nevek, eleinte egy akkor felfutott emberkéről akartam irni, aki később teljesen eltűnt, aztán olyanokról, akik több évet feccöltek bele egy fotóprojektbe, aztán szép lassan kirajzolódott egy másik kép. Kb. 30 éve, vagyis 1980 táján a fotók még nem árasztották el a világot. Csordogáltak, de nem 5D-vel és D70-el kattintgattak, hanem nehéz fémszerkezeteket cipeltek, a negativok érzékenysége és szinkorrekciója abszolút beszédtéma lehetett, a megfelelő blende-záridő kombinációkat pedig számitógép hiányában az agy számolta ki. A követő élességállitás az újjak ügyességén múlt, lévén autofókusszal ritkán találkoztak. Ahogy visszapörgetem az emlékeimet, kb. 1998 körül érkeztek meg az első már valóban használható digitális gépek (igen, én még fogtam 1,3 megapixeles gépet), és nagyjából onnantól indult az a bumm, melynek keretében ha valaki egy ellenfényes ablakot fotózott, akkor már rögtön azt gondolta, hogy milyen profi. Igy múlik el az értékrend: egy kb 30 éves rally képanyagot nézve feltűnik, hogy sok kép bizony erősen közepes, mármint művészi szemmel, ellenben technikailag korrektek. De mennyivel nehezebb volt ez azokkal a gépekkel! És mennyire nem érdekes ez ma..Még a fotósok közt sem beszélgetek ma már záridőkről, az érzékenység egy elcsavarható potméter, pedig mondjuk a fuji velvia kapcsán kétszer is meg kellett gondolni, hogy bevállalom-e az 50-es érzékenységet, vagyis a hosszabb záridőt (tájképhez idális, riporthoz használhatatlan). Azt kell mondjam tehát, hogy a fotózás, a fotóanyagok minősége óriásit javult, ma már amatőr műkedvelők osztanak meg olyan képeket, amik korábban akár cimlapra is kerülhettek. De. Az igazán jó sorozatok viszont kortalanok, nem is érezni rajtuk a technikát, mert annyira meghatározó a látvány. Persze mondhatom, hogy ez semmit sem változott az elmúlt időszak alatt, marad tehát a nosztalgia..