Tolvaly Ernő a Ludwigban

Azon gondolkodtam hétvégén, hogy mennyi erőfeszitést lehet vagy érdemes megtenni egy kiállitásért. A hétvégén Bécsben volt művészeti vásár, de végül ez nekem elmaradt, akkor úgy éreztem, hogy csak akkor mennék Bécsbe, ha egyébként minden rendben van otthon, nincs elmaradásom semmivel és még kalandvágyam is van.. De most, hogy nem mentem, persze ez átfordul, mivel lehettem volna tökösebb, és amúgy is ez csak egyszer van egy évben. Hát persze, meg Artbázel is egyszer van egy évben, Bázel csak 1500 km, megtettem már párszor, de hát akkor már New York-ba is érdemes elmenni és most gyorsan abbahagyom ezt. Már az sem elvárható, hogy valaki minden pesti kiállitást megnézzen, mondjuk amióta kiesett a Műcsarnok, a Kogart, részben a Vár, a Ludwig, sokkal egyszerűbb a helyzet.

Továbbfűzve ezt a gondolatot, Tolvaly Ernő kapcsán ugyancsak felmerül ez a kérdés, csak más oldalról. Ő ugyanis nem Riegl Judit, de még nem is Hantai Simon, egyáltalán nem evidens, hogy őt látni kell, és ezt úgy mondom, hogy már láttam a kiállitást. Mivel ő 2008-ban meghalt, nála nagyobbakkal is előfordul, hogy elfelejtik halála után, és ebben az esetben arról sem beszélhetünk, hogy külföldön őt ismernék vagy a képei akkora sikert értek volna el. Marad tehát az őt ismerő kevesek, mint látogatók, a muszájból x-et húzók, és talán a kiváncsiak.

Pedig egyáltalán nem mondhatnám, hogy le kéne sajnálni a tárlatot. Az első terem rögtön érdekes berendezésével hódit, a képek pedig, hmm, figurálisok, de azért látszik, hogy 20. századiak. Erős szinek és egyfajta Márffy hatást érzek a szinekben, ami nem másolás, csak ismeret. A képkeretek és az elrendezés egyaránt azt mutatják, hogy a századelő Párizsa jelentős hatást tett a festőre, ez viszont igen éles ellentmondásba kerül a többi kiállitott anyaggal.

Ugyanakkor sokszor hiányoltam már, hogy ne csak a legnagyobb neveket mutassák meg akár a Ludwigban is, hanem olyanokat is, akik esetleg nem teljesen egységes vagy valamire kifutó életművel rendelkeznek, de sok érdekes dolog látható azért. Nem vagyok benne biztos, hogy most ennek örülnek a szervezők, de én ezt a kiállitást ilyennek veszem. Van itt performanszművészet, á la Erdély, de persze más is csinálta nyilván ezeket, van egy félig absztrakt rész, ahol csak négyzeteket látunk, de a festő nem bir megszabadulni az ábrázolás kényszerétől, van néhány figurális mű, szerencsére nem sok, és a végén egy új irány, amiből ki tudja mi bontakozhatott volna ki. Viccesen hangzik, de szerencsésebb helyeken ez az életmű egyfajta kezdet, és ehhez képest kéne érkezniük a főműveknek, amik persze nem érkeznek mert nincsenek. Igy is magasan a mezőny felett lehetett nagy méretű vásznaival és jól kidolgozott szineivel, amik csak néha csapnak át közönybe.

Ha úgy vesszük ennyi, lehet mondani hogy a főmű a tanitás volt, de nem kell szégyelni a dolgot, útkeresés, néhány eredmény, megfestetlen lehetőségek. Csak az nézze meg a kiállitást, akit ez nem zavar.