Elfogultságot kell bejelentenem: hosszú idő óta szeretem Kati műveit. És ez nem szerelem: nem vagyok szerelmes a nőalakjaiba, bár gondolom sokan azok, vagy azok lennének, ha látnák a képeit. Inkább azt gondolom, hogy néha egy kicsit a határon játszik azzal, hogy ő nőművész, aki nőket ábrázol, igen, pucéran is, de ez talán inkább elvesz a művészi értékből. Ezek a képek jóval többek annál, mintsem hogy nyálcsorgatás tárgyai legyenek, mégis Kati újra és újra a vonalai rajzolásával csiklandozza a férfiak..hm, micsodáját. Legalábbis vizuálisan, hogy teljes legyen a képzavar.
Inkább beszéljünk arról, hogy Kati nagyon megérdemelné, hogy végre egy Ludwig vagy Műcsarnok (amikor még Műcsarnok volt) szintű helyen állitson ki, mert ez a Ráday utcai lyuk kissé méltatlan.
A kiállitott képek között most csak egy festmény van, ami viszont igen erős. Egy kicsit máshogy néz ki ahhoz képest, ahogy én láttam, de előnyére változott. A festmények helyett viszont most kollázsokat látunk, amik viszont legalább olyan erősek, mintha festettek lettek volna. Kedvencem a két részre osztott kép a benti baloldali falon, ebből kettő is van és mindkettő csodás. Kifogástalan arányérzékről árulkodnak a belső teremben lévő kollázsok is, de már mondtam, hogy elfogult vagyok. Érdekes az is, hogy a bejárattól balra lévő apró, két képből álló kollázs kapcsán nem én voltam az egyetlen, aki Max Ernst-re gondolt azonnal. Még Moholy-Nagy is eszembe jutott, de csak szőrmentén. Szóval alapos meglepetés ez a kiállitás, nem érdemes kihagyni.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése