Nincs semmi. A
hét végén nyilik a Ludwig Ginsberg kiállitása, a Kogartban már nyár óta megállt
az élet, a Műcsarnokban semmi sem történik, az Ernst meg is szűnt, persze azért
vannak galériák, majd irok is róluk. Addig azonban a saját kiállitásommal
foglalkozom, tehát maximum a nagyszobáig jutok el. Nahát, hogy itt milyen jó
könyvek vannak! Ráadásul ki sem kell mozdulnom..Jöjjön egy kis kedvcsináló.
1.
David
Meisel – Terminal mirage
David Meisel-t
nem sokan ismerik errefelé, pedig nagyon érdekes. Az Amerikában alkotó fotós
helikopterről és kisrepülőről fényképez, és szinte első referenciaként szoktam
megemliteni, ha azt kérdik, kire hasonlitanak a fotóim. Ma már persze eléggé
eltávoldtam stilusban tőle, de azért még mindig az első forrás a „hú-ez-mit-ábrázol”
csivitelésekhez.
2.
Fluxus
A Ludwig
kiadványanem csak hogy érthető, hanem kifejezetten vicces. A fluxust mint
művészeti irányzatot kevesen értik, még kevesebben voltak ott, amikor igazán
fontos irányzattá vált. A lemaradóknak, többek közt nekem is két lehetőségem
van: Tót Endre könyvét elolvasni a szubjektiv oldalról, vagy a fluxus ciműt,
amiben nagyjából mindenki bent van, aki számit, és igazán remek történetek és
visszaemlékezések sora árnyalja a jelenséget. Kezdőknek a szinházi előadásokat
ajánlom. Vigyázat: a röhögés és jó szórakozás garantált!
3.
Brassai:
beszélgetések Picassoval
Csak a 3. helyre
raktam? Ez a könyv volt a legsokkolóbb számomra, amióta csak művészettel
foglalkozom. Azt talán nem is kell már magyaráznom (dehogynem!), hogy az a
művészettörténet, amiről mi tudunk, meg amiről a világ, az teljesen különböző.
Mondd csak ki egy francia társaságban a leghiresebb magyar festő nevét (hmm,
most veszélyes lenne konkrét nevet irnom), és nem fog történni semmi. Nem
ismerik. Ellenben ismerik Riegl Juditot, akinek hál istennek, bár a Modemben
Debrecenben, de legalább volt tárlata, Hantai Simonról mostanában irtam,
Csernust is ismerik, de mondjuk Márffy-t nem. Namost. Brassai ugyebár Halász
Gyula, aki Párizsban lett hires fotós, olyannyira, hogy barátja lett
Picasso-nak (na hol olvastunk erről?). Brassai pedig naplószerűen rögzitette a
találkozásait Párizsban, Picassoról is elég sokat irt. Ebből a történetből
pedig egyrészt Picassóról tudunk meg nagyon sokat, másrészt Brassairól is, aki
pedig igyekszik háttérbe húzódni, egyfajta jó értelemben vett szerénységből.
Óriási könyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése