Mielőtt megnéztem
volna a kiállitást, azon gondolkodtam, hogy vajon az-e a tétje a tárlatnak,
hogy bemozgassa Ágit a szűk klubba, ahol a leginkább ismert nevek tanyáznak. De
a kiállitás megnézése után azon merengtem el, hogy nevezzem-e alibitárlatnak az
eseményt.
De kezdjük
máshonnan. Tulajdonképpen kijelenthető, hogy egy valamirevaló gyűjtemény aligha
nélkülözheti a képeit. Egyszerre őrületesen progressziv, őrült, néha extrém, és
nagyon pontos festészetet művel Ági. Ez eddig sem volt kérdés. Viszont néha úgy
érzem, hogy az úgynevezett válságévek, amiből már mindenkinek nagyon elege van,
teljesen bedöntötte a kortárs művészetet, ezek az évek egyszerűen kihullanak
majd az évkönyvekből, és aki túléli, az később megerősödve jön ki ebből. Igen
ám, de néha meg azt gondolom, hogy anyagi problémák ide vagy oda, azért
mellényúl, aki nem fordit figyelmet a fejlődésre. Márpedig a Godot anyagot
nézve nemcsak mondjuk az Apacukás tárlathoz képest érzek visszalépést, de még a
Várfok utcaihoz képest is. Pedig ott már megjelentek az aluminiumra festett
képek, torz figurák, egy hód* (nem hód
volt de hasonló) teljesen extrémen megjelenitve, ja igen, talán cica volt, de
nem az a dorombolós forma, és ott is azt gondoltam, hogy jó, jó, az biztos,
hogy a festeni tudás nagyon megvan, és rá lehet csodálkozni a felületek
kidolgozottságára és szépségére, de valahogy sorozatként nem állt össze az
egész. Nem segit az sem, hogy a Godot-ban nagyon kevés kép van, azok pont
annyira szellősen, hogy hiányérzetem támadjon. Ami van, azok közül is a szinte
egyetlenként vászonra festett creatura figura tetszik a legjobban, az
aluminiumra festett képek még kegyetlenebbé teszik a megjelenő figurákat, ami pozitiv
dolog a művészi kifejezést illetően, csak épp nem teszik szerethetővé a
képeket.
Sajnos épp azt
nem tudtam meg, amiért mentem, vagyis hogy merre tart Ági, mi foglalkoztatja,
merre akar mozdulni a dolgaival. Azt kell mondjam, ez ma már kevés. Ott a
nyelvemen az az a-val kezdődő szó...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése