A Capa központ megnyitója

Mindig lezúzok mindenkit, de most biztosan nem, mert egy adag fiatalságot kaptam a megnyitón, egy adag vagányságot, a többi meg úgyis üres lufi. Megmagyarázom. Igazi punkkoncert fogadott a megnyitón, ami nagyon jó ötlet volt, túl sokat hallgattam finom jazzt, és az nem illik ide. Sokan is voltunk, meg a zene is hangos volt és erőszakos, kezdett romkocsma hangulatom lenni. Hát még mikor megláttam a képeket! A szexualitás minden formája, rock n roll, bébi, minden jöhet, ami deviáns! Szép lányok is voltak, de semmi túlöltözés, szemre mindenki érettségi előtt kicsivel, lelkesen bólogattak a zenére. Öreget szerencsére csak a Surányi Mihályt láttam, a Nessim arcát, ő viszont mindenhol ott van, tehát elfér. Az egyetlen zavaró momentum a fehér fal volt, el tudtam volna képzelni lepukkantabbat. És a pogó sem indult be, ezen kivül más kritikám nincsen.
Beszéljek a képekről? Minek? Lánynak öltözött fiúk, fiúknak öltözött lányok, lepukkant punkok, meg szegény Barakonyi Szabolcs, aki akkurátusan még azt is kiirta, hogy giclée print. Azt hitte fotókiállitásra hoz képet? Ja a képek...Ha voltál már fiatal és voltál házibuliban, akkor nem kell meséljek. Egyszerűen tedd fel a fülest, rakd be a Sepultúrát, finomabb lelkűek korai Green Dayt, és kész. Sétálj körbe, táncolj, legyél végre őrült, szivd ki az élet velejét!

A nemzet művészei dij

Nem aprózták el: az épitészet, film, szinház, fotó, festészet, irodalom, népművészet, tánc, zene kategóriákból összesen 69 ember fog havi 655000 ft-ot kapni az mma gondosan előkészitett ajándékosztásából. Azért ez brutális: ennyi pénzt azért már leginkább a versenyszférában adnak és ott sem mindenkinek. Ez a minimálbéren van még azon sem tengődő művészek számára olyan lehet, mint egy ötöslottó: igencsak megéri az mma táján sertepeltélni. Szerintem ez is volt a cél: dolgozzál Bélám, és 20 év múlva kinevezlek a nemzet művészévé, és akkor majd megveheted azt a tihanyi nyaralót, amit most kinézel...
Ha felszorozzuk, ez évi 550 millió ft, nem forditom le lélegeztető gépre, de azért ebből már kijönne egy s más...
Amúgy persze közröhej az egész: már eleve mit jelent az, hogy nemzet művésze? A nemzet művésze az, akit az emberek annak tartanak, én őt, te mást, teljesen mindegy. Azért pedig külön is tiltakozom, hogy a nevemben dijaznak olyan embereket, akiket én mondjuk nem tennék. Vagy ha mégis, akkor is.
A névsort természetesen lehet kritizálni, de ez azért kicsit alpári. Mondjuk ki a fa...az a Balla Demeter, nem őt akarom megbántani, de elolvasva az életrajzát, megnézve a képeit és a Bartók Béla úton látható kiállitását, az a minimum, hogy sok kezdő ügyesebb és összeszedettebb, a vesszőparipám pedig most is érvényes, vagyis értékelhető külföldi ismertség vagy kiállitás nélkül (eleve az milyen már, hogy odairja, hogy Varsóban volt kiállitása, de nem irja oda a galéria nevét!) mit keres ő Korniss Péter mellett? Aki az egyik legjobban látható és értékelhető fotósunk. De mondom, mindez kicsinyes, mert bármilyen listába bármikor bele lehet kötni.
Az is jó lenne, vagy legalábbis más, hogyha ezeket a dijazottakat mondjuk megpróbálnák ismertté tenni egy kicsit. Annak lenne értelme, ha az átlagembernek megmutatnák, hogy ki az a Gross Arnold, beszélnének a rézkarcokról vagy bármi. Kár, hogy igy egy rövid hiren kivül mindössze az érintettek bankszámlái fognak tudni erről a dijról...

A Lemonde és egy bizarr élmény

Olvasgatom a Lemonde-ot, egyszercsak a művészet rovatban öles betűkkel, jóformán legnagyobb cikként ott virit Orbán neve és a Műcsarnok. A cikk szerint a Műcsarnok új kinevezett igazgatója nyilvánvalóan Orbán bábja, és ugyanakkor szó szerint idézi az új igazgató első sajtótájékoztatóján elhangzott egészen blődségeket, amikről már irtam én is, mások is. A cikk ugyan egyszerűen komolytalannak nevezi az elhangzottakat, de kb. olyan nyelvezettel, mintha legalábbis Zambiából vagy Elefántcsontpartból tudósitanának. Teljesen komolytalannak nevezi az új művészetpolitikát, és bár nem irja igy, abszolút kivezeti az országot a komolyan vehető helyek közül. Ez nem valami jó ránk nézve, ráadásul tőlem azért meg szokták kérdezni párizsi galériákban, hogy melyik országból is jöttem...
Vidámabb téma. Az ember jön-megy, dolgozik, fest, művészkedik, néha festményeket hurcol a kocsijában, és a környezetében óhatatlanul is kialakul egy kép. A minap a hétvégi telken jártam, ami jóformán a világ vége, és egy kedves úr megszólitott, hogy ő tudja, hogy én értek a képekhez, és neki volna egy képe, és én most azonnal mondjam meg, hogy mennyit ér (van festménybecsűs papirom is). No de a világ végén, egy kedves szomszéd, aki amúgy a szőlőt szüreteli és igyekszik gazmentesen tartani a telkét, nála lenne valami értékes? Kedvesen elmondtam neki, hogy az a kép anélkül hogy láttam volna is meg tudom mondani, hogy semmit sem ér, hiszen ha érne, nem itt lenne, és valaki a családban már régen rácsapott volna, ezenfelül nagyon sok a hamisitvány is. Az emberünk azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy azt a képet látnom kell. Hát rendben, átsétáltam. Egy egészen apró, 15 * 25 centis képpel tért vissza, és... alig birtam visszatartani a röhögésemet... A kép, sőt a KÉP ugyanis egy temperával olcsó farostlemezre festett igen gyenge vázlatkép volt, fent a holddal, lent meg egy szarvassal, aminek hiányzott a szája, a szeme, a lábai meg furcsán álltak. Persze az olcsó anyagok miatt amúgy is bebarnulva már, de érzésre kb. gimiben festhetnek ilyet a gyerekek, a tehetségtelenebb fajta. Most mit mondjak? Persze lelomboztam, mert elmondtam, hogy a kép igen gyenge, de az igazi kérdés az, hogy miként lehet, hogy embereknek ennyire alacsony a szépérzetük? Nyilvánvaló, hogy az a kép nem üt meg semmilyen szinvonalat, ráadásul a kivitelezés is pocsék. De mégis emberünk elhitette magával, hogy az egy értékes kép. Kicsit kezdem jobban érteni, hogyan lehet ennyi hamisitványt eladni. Ha erről a képről az emberünk egyáltalán el tudta képzelni, hogy valamit is ér, akkor egy közepesen gyenge hamisitványt is el lehetne neki passzolni, akár Van Gogh-ként is ( a nagymamám Párizsban lakott, onnan hoztam el ezt a képet dumával). Vagy akármi.

A galériahétvége értékelése

A fotoporta.hu oldalon lehet már regisztrálni az idei portfolio konzultációra, ha valaki művésznek érzi magát, csak tessék, csak tessék! A többieknekmegpróbálom egy kicsit értékelni a galéria hétvégét. Persze az nagyon dicséretes, hogy megpróbálják kicsit közelebb hozni a művészetet, ennyit már most is leszögezhetünk. Ezzel együtt sosem értettem ezeket a galériákat. A tehetős vásárló nyilván dolgozik, és nem fog szabit kivenni azért, hogy megnézzen egy galériát, ezért nekik szerintem már alapból nem hétfőtől péntekig 10-18-ig kéne nyitva lenniük, hanem akkor, amikor a dolgozó emberek ráérnek, vagyis szombaton, vasárnap, hétköznap este...
Az is nyilvánvaló, hogy semmi igazán különlegessel nem jöttek elő a galériák, egyszerűen ekkora rakták a megnyitókat, és ezzel kész is voltak. Pedig lehetett volna 1 napos kiállitást csinálni, vagy művészeket bemutatni, filmet vetiteni..
Na jó, ha már kiállitások, akkor a Trafó galériát kell előre hozni, ami Csákány István Dokumenta művész konceptuális dolgait mutatta be, ezzel elhozva a legjobb név és legösszeszedettebb kiállitás cimet... Az más kérdés, hogy a hely a galériában nem lett nagyobb, a konceptuális művészet pedig meglehetősen marginális, bár ne az lenne. Tehát a biztos szakmai siker ellenére sem biztos, hogy ez lenne a közönségdijas tárlat. De akkor melyik? Nem nem, nincs győztes, a galériák annyira szerteágazóak, hogy nem igazán lehet őket összehasonlitani. Vagy lehet, de nem érdemes. De ha valaki ezer éve a Kisterembe jár, akkor mesélhetek én az Indáról...VAgy forditva. Igy ezt a kört nem is nyeri senki.
Megyünk bele a galériaszezonba, kiváncsi leszek mi lesz a következő nagy dobás..

Horváth Gábor a B55/Missionart galériában

Csupa negativum ez a kiállitás: a B55 mint galéria már tavaly bezárt, Horváth Gábor pedig 2008-ban halt meg, pedig még nem volt 40 éves. Hát akkor miről beszélünk? Elég fontos ő ahhoz, hogy újra elővegyük?
A Missionart galériát illeti a dicséret, amiért nem hagyja elveszni az életművet. Már korábban is láthattuk, hogy ők elsősorban Miskolcról hozzák elő a jobbnál jobb művészeket, és általában jól is választanak. Azt azért már most szögezzük le, hogy a festő halálával az ő felfuttatása szinte teljesen lehetetlenné vált, hiszen az életműve nem elég kiforrott, és egyszerűen hiányzik az a 30 év, amig még alkotott volna, és meggyőzte volna a hiveit, hogy jár neki a dicsőség. A galériában járva a dicséretet mindenképpen odaitéljük, első ránézésre ügyes művek lógnak a falakon, és magabiztos az anyaghasználat is. Csak második szemrevételezésre tűnik fel, hogy hiányos azért ez igy. Egyrészt hiányzik a főmű, ami mind méretében, mind témájában húzókép lehetne, másrészt nagyon sok a kis kép, apró kis ujjgyakorlatok, rendben vannak, hanem láttukra nem rohanok a pénztárhoz. A képek nagyon szerteágazók, szinekben és ötletekben is.
Ha ez a művész első kiállitása lenne, gratulálnék neki. Igy egy kicsit lefelé görbül a szám: micsoda tehetség maradt adós, immár örökre a képeivel...

aatóth franyó a Várfok Galériában

Galériák hétvégéje van, csak ezt már magyarul nem lehet kiirni, mert úgy nem hangzik jól, igy tehát "galeri vikend" van, de ami ennél fontosabb, hogy néhány kiállitásmegnyitót is ide időzitettek. A Várfok galériára pedig figyelni kell, ezt az elmúlt hmm, tizensok évben már megtanulhattuk. Bár láttam mást is ma, de úgy érzem, hogy ezzel kell kezdenem, és ez ezúttal értékitélet is, bár lehet, hogy igazságtalan. No de a kiállitás megér pár percet az életünkből. Egyrészt érdemes elolvasni a felvezető szöveget, ami rögtön egy más dimenzióba helyezi az egészet azzal, hogy elárulja, hogy a művész immár inkább Thaiföldön alkot, és csak néha ruccan haza hozzánk, ezzel pedig egyrészt fityiszt mutat a megélhetési művészetnek, másrészt azt is sugallja, hogy a művész kivül kerül az idő normális folyásán, amin a reggeli dugókat és a délutáni bevásárlást értjük. Lehet irigykedni, de feltétlenül izgalmas, hogy neki sikerült ez. Mondjuk azt is hozzátehetjük némi helyismeret birtokában, hogy bizony az az ország nagyon olcsó, és nem egy német egyszerűen oda költözött, mert ott a félretett pénzecskéje élete végéig elég. No de lehet utánozni, vagy egyáltalán bátorságot meriteni ebből.
Persze ettől még a képeket nem nézzük másként, azoknak bizony nagyon is szigorú szűrőn kell átmenniük, és itt már nem annyira rózsás a kép. Egyrészt ott vannak a méretek, amik immár vesszőparipámnak is nevezhetek, szóval még éppen elmennek, de örültem volna, ha nagyobbak. De ez mellékes. Igazából azt gondolom, hogy a képek - kevés kivétellel - kontextusból kiragadva vagy netán hasonló művészek munkái után nézve éppenhogy átmennek azon a minőségi elváráson, amit egy festő elé állitunk. Persze ki vagyok én, hogy kritizáljak, de sok-sok képi megoldást bizony már láttunk máshol, bár még igy is a rendkivül jó szinhasználat kiemelkedik. Karakteres képek ezek, és lehet őket rajongásig szeretni. Viszont olyanok is lesznek, akik majd megvonják a vállukat, hogy jó, de nem igazán mai képek.
Amit viszont még nem láttam sehol máshol, legfeljebb hasonló ötletből készült nagyon más megoldást, azok a tévék. A művész lefestette őket, és a képernyőt is, de olyan rafináltan, hogyha bekapcsoljuk a tévét, és nem kapcsolunk adást, csak a hangyák háborúját, akkor döbbenetesen élénken kirajzolódnak emberek, akik mindenfélét csinálnak, és az egész annyira döbbenetes és élvezetes látvány a folyton változó világitással ("hangyaharccal"), hogy ez nevetésre késztet.
Azt is jó volt látni, hogy legalább 40-50 ember elment a megnyitóra, mint társadalmi eseményre, és ez azt mutatja, hogy lám, még van kortárs művészetre szomjazó ember, tessék csak tessék.

Miért éri meg hamisitani, csak nem a pénzért? Plusz extra: Műcsarnok és a szappanbuborék

Az agyam eldobom a Műcsarnok új kinevezett igazgatójának nyilatkozatán. Persze ez felesleges, hiszen már korábban is tudtuk, hogy az mma kihelyezett tagozataként nem igazán lesz normális hely, ezt már betáraztuk, az intézményt már kivettük a megnézésre érdemes helyek közül, felőlem aztán akármit is csinálhatnak ott, úgysem fogok irni róla. És látni sem fogom. De személy szerint megemliteni Damien Hirst-öt és Jeff Koonst, mint a két szappanbuborékot elég nagy butaságnak tűnik. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy a lovaskocsihoz kell visszatérnünk, az autó csak egy szappanbuborék. A számitógép egy szappanbuborék, mi inkább számoljunk a kezünkkel. Aki tovább akar röhögni, itt a teljes cikk is: http://index.hu/kultur/2014/09/11/mucsarnok_a_muveszet_ne_kritizaljon_hanem_gyonyorkodtessen/
Szóval igen, Hirst például igen nagy szappanbuborék, akkora, hogy csekély 100 millió fontot kapott a képeiért a Sotheby's aukcióján. Emellett szinte nincs is olyan ember, aki valaha egy újságcikket is elolvasott, aki ne ismerné ezt a nevet. Jeff "Szappan" Koons is mindössze a new york-i Momában állit ki éppen, tehát jelentéktelen alak, aki dollármilliókat kap egy művéért.
Sajnos a többi mondatot mintha ollózták volna a korábban megismert újbeszél nyelvből: ugyanaz a marhaság. Mintha szó szerint az ellenkezőjét tennék annak, ami a művészetben fontos. Ne legyen párbeszéd, ne legyen kellemetlen alkotás, ne kritizáljon, ne legyen nemzetközi. Hát ezt megkaptuk. Tényleg, azt miért nem tette hozzá, hogy el lehet menni? Hamarosan nyit a bécsi kortárs vásár..
No de hagyjuk is ezt a magas labdát, gondolom holnapra tele lesz a város a volt Műcsarnokon röhögő embereken. De tényleg, az milyen már, hogy nincs költségvetése a háznak, hanem amennyi pénz kell, annyit kap?
Szóval múltkor ott hagytuk abba, hogy a hamisitás nem gonosz emberek ármánykodása, a jó és a rossz harca, hanem egyszerűen üzlet. De tényleg: itt van...ok, mondjuk én, megbizok egy embert, hogy fessen egy hires Márffy képet, mondjuk azért, mert szeretem a festészetét. Aztán amikor megkapom, hopp, rárajzolok egy szignót, nagyjából jó, aztán véletlenül elejtem egy társaságban, hogy meghalt az ük-nagy dédanyám, és hát ott lóg a nappaliban ez a kép, nem kell-e valakinek. Még azt is hozzáteszem, hogy még megvan az eredeti adásvételi, egyenesen a művész aláirásával, és hát a rokonom pont jóban volt vele, satöbbi. Bekasszirozom a 20 millát, aztán holnap egy másik társaságban már Rippl-Rónait árulok. Nincs központi nyilvántartás, nem tudom sehol ellenőrizni, hogy a felajánlott kép nincs-e véletlenül a Nemzeti Galériában, satöbbi. És rengeteg a naiv ember. Sokan már arra ráharapnak, hogy egy értékbecslő papirt adott róla, hogy 40 milliót ér, de én odaadom 20-ért.
No de hogyan lett a művész által 100 pengőért eladott képből 20 milliós kép? Azt kell tudni, hogy külföldön a nagyon gazdag emberek legkésőbb Picasso óta tudják, hogy a művészet menő. Figyu, nekem van egy Picassóm, mondja Joe a havernak, és azt megüti a guta, és neki is kell egy. A pénz már nem számit. Nálunk persze a szocializmusban az árak nem szálltak el, egyrészt mert nem voltak Picasso-ink, másrészt az árakat nagyjából a Báv mondta meg, de persze úgy, hogy elérhető maradjon. A rendszerváltáskor persze az árak elszálltak, hiszen ha Picasso 100 millió dollárt ér, akkor Márffy is ér 1-et (valójában persze nem Picasso-val hasonlitották össze az árakat, de a folyamat stimmel). No, akkor legyen a Márffy is 1, de az már millió.. És volt, aki meg is tudta fizetni.
És még egy fontos előny van a hamisitóknál, mégpedig az, hogy a vevő nem szakértő. Legtöbbször nem tudja, hogy a megmutatott kép egyáltalán beleillik-e a művész munkáiba, az ecsetvonások olyanok-e mint lenniük kéne, a keret megfelelő-e, satöbbi. Ezt pedig könyörtelenül kihasználják a rossz fiúk.

hamis Duchampok szerteszét

Annyira megtetszett a hamisitás témakör, és annyira nem olvasható e témakörben elegendő anyag, úgyhogy egy kicsit mélyebben is beleásunk a témába. Már csak azért is, mert rengeteg vicces történet is kapcsolódik ide, feltéve hogy épp nem minket kárositottak meg...
Kezdek egy személyes történettel. Megkeresett egy kedves ismerős, hogy volna neki egy (vagy inkább az ismerősének) Gulácsy-ja. Az illető egészen olcsón meg is válna tőle, mert mindenféle pénzügyi gondok gyötrik (na ja, engem is!). Felröhögtem, és sajnos elfelejtettem megkérdezni az árat. De ez annyira jó vicc, hogy csak na. Merthogy Gulácsy az egyik legkönnyebben hamisitható festőnk, és az életműve már rég múzeumokban pihen, ami meg nem, attól meg nem válnának semmi pénzért. Még az is idevág, hogy az élete vége felé, a szanatóriumi kezelése idején festett képek közül nincs meg mindegyik (vélhetően), az életmű sem teljes, oda aztán szinte bármilyen képet el lehet sütni.
Ugyanez a fickó hozott egyszer egy másik képet, hogy nem tudja kié, de jó kép, és olcsó (valamiért a hamisitók mindig az olcsóval kezdik). Meg is mutatta a képet, amin jól olvasható volt a Ziffer felirat. Na most egy kertrészletet látva azért nem lenne nagy okosság kitalálni a vélhető festőt, csakhogy miért nem azzal jön? Talán hogy én fedezzem fel? Mert én okosabb vagyok, és majd jól megveszem olcsón, mert ő nem talált ilyen nevű festőt? Ne röhögtessenek, kérem.
Egy másik emberke aláirás nélküli, bűnrossz képet hoz. Kb. olyan, mintha valaki elkezdett volna valamit, de nem jutott messzire. Az eladó szerint ez egy kismesteré a Nyolcak vonzásából. Na ja, én meg Jézus unokaöccse vagyok, igaz távolról. A kép minősithetetlenül gyenge.
Egy másik alkalommal Magyar Nemzeti Galéria pecsét van a hátoldalon. Na igen, mert régebben el lehetett vinni képet oda, és ott szakértők irásos szakvéleményt adtak, emellett valóban ragasztottak cimkét is. Ha viszont csak a cimke van meg, akkor a szakvélemény nemigen felelhetett meg...
A fő probléma egyébként az, hogy a kép végső soron egy vászon, némi festék, egy kis ez-az, de semmi hologramos azonositó vagy uv fényben világitó jelzés. Ez nem csoda: a festők sokszor nagyon szegények voltak, és pl. Vajda Lajosnál már eleve a vászonkép nem is nagyon létezik, jó minőségű meg pláne. Pl. Munkácsy-t ezért nehéz hamisitani: nála az alapanyagok tényleg drágák, a vászon holland satöbbi.
Na jó, de akkor semmi esély lefülelni egy hamis képet? Azért nem egészen ez a helyzet. Egy képnek ugyanis sokszor van előélete, vagyis egy első tulajdonosa, egy számlája mondjuk, egy kiállitási cetlije, egy könyv megjelenése, ezekből lehet, hogy összeáll valami. Másrészt meg a komolyabb gyűjtők maguk is rakhatnak a kép hátoldalára immár valódi minőségű certifikációt, és ha ezt a gyűjteményt ismerik mondjuk a szakmában, akkor elképzelhetetlen, hogy ugyanazt a képet beveszik máshol, mint eredetit. De a szakértők sem tévedhetetlenek. Egyrészt lehet, hogy a másolat tényleg nagyon meggyőző, másrészt meg egy hmm, szakértő, megfelelő pénzért kiállithat hamis szakvéleményt is. Nem tiltja semmi. És a szakértő lefizetése általában olcsóbb, mint a kép.
A legnagyobb kérdés azonban az, hogy miért ennyire értékes egy Paál László kép mondjuk? Miért ér 20 milliót, amiből egy jó lakást lehet venni, egy száz éve festett vászondarab? Ez annyira jó kérdés, hogy erre legközelebb fogok válaszolni.

A borhamisitás és a műtárgyak

Jópár milliót elraktak maguknak azok a leleményes hamisitók, akik drága, ezért kevesek által ismert borokat hamisitottak elég nagy tételben. A hamisitás jóformán kézenfekvő volt, hiszen a borok megitélése szubjektiv, kostolás útján elég nehéz megmondani, hogy elég jó bor-e az éppen felbontott nedű, kockázat jóformán tehát nincs is. Valami hasonló történt, mint a Rippl-Rónai képekkel Kaposváron: a kékfénybe már csak valószinüleg a túl nagy mennyiség miatt kerültek a hamisitók, nem egy kép miatt.
Rippl-Rónai kapcsán amúgy szinte az első gondolatnak az eredeti-e kérdésnek kell lennie, mióta a 90-es években tényleg nagy számban bukkantak fel nyilvánvalóan és kevésbé nyilvánvalóan hamis képek, de olyan mennyiségben, hogy az teljesen lehetetlenné tette a fedőtörténeteket (amik általában egy festővel barátkozó nagymamában merülnek ki).
De miért is hamisitják egyáltalán a képeket? Egyrészt azért, mert nincs semmiféle központi adatbázis, ami leirja, hogy ez és az a kép itt és ott van, sokszor a festők életműve sincs feldolgozva, emlékezhetünk nemrég felbukkant Csontváry-ra pl. csak a jó ég tudja, hogy valódi-e az a kép...Más festőknél is előfordul, hogy nem az összes képét ismerjük a festőnek, tehát simán jöhet valaki, mutathat egy képet, ami olyan, mintha a hires ember festette volna - és..Na nem, ennyire azért nem könnyű. A nagyobb festőknél általában van azért támasz, mégha nem is oly kézenfekvő. A helyzet az, hogy léteznek eredetvizsgálók, akik pénzért ugyan, de megmondják a jól megalapozott véleményüket, amivel általában nehéz vitatkozni. Pl. kevesen tudják, de vizjel nélküli papirt csak 1860 után használtak, tehát ha valaki egy korábbi rajzot hoz, de a papiron nincs vizjel, az... A gond csak az, hogy a vásárlók általában nem szakértővel vizsgáltatják a képeket, hanem történeteket akarnak, azt pedig szállitják a hamisitók gond nélkül.
Mégis hogyan lehet meggyőződni az eredetiségről? Árulkodó lehet pl. a vászon és a festék minősége. Munkácsy pl. a legjobb párizsi alapanyagokkal dolgozott, de az is nagyon furcsa, ha egy olyan képet mutatnak, ami nem ismert, nem volt sehol kiállitva, nincs benne életműkatalógusban. A képet is érdemes közelről megnézni. Bizonyos festőknek megvannak a maguk kézjegyei, és sok-sok gyakorlattal ki lehet szűrni, hogy ezt biztosan nem az festette, akinek a szignója ott van, ezt persze a kezdőknek nem ajánlja senki.
A legjobb ellenszer szerintem a gyanú. Hol látom a képet? Galériában? Egy kocsi hátsó ülésén? Egy nagymama lakásában? Ki az eladó, és miért adja el a képet? És miért nekem kinálják megvételre? Ne legyenek illúzióink, értéket általában pénzért lehet kapni. VAn olyan galéria, amelyik garanciát vállal.
De. Szerintem még igy is túl nagy a kockázat. Mivel az értékes festők, amikor a képet készitették, még nem arra gondoltak, hogy ezt hamisitani fogják, ezért legtöbbször nem mérvadó sem a szignó mássága, se a téma, se az ecsetkezelés, vagy nem önmagukban. Bele kell menni az életrajzokba, katalógusokat kell venni, egyszóval időt kell szánni a képek megértésére. Viszont ez azt is jelenti, hogy ez egyszerűen túl sok befektetés, ami sohasem térül meg. Ne feledjük, az eladó képek 90 %-a hamisitvány, és nem csak a Matisse-ok, amikből mára többezer kép lóg valahol. Nem csak Rippl Rónait hamisitanak...

Idén is portfolio review Pozsonyban

Magas labda: ki rendezi közép-európa (ha van ilyen, de felőlem lehet kelet-közép, nyugat-kelet vagy bármi más) legfontosabb portfolio review-ját? Annyit segitek, hogy nem mi. Én különben lehetnék akár reklámarca is a rendezvénynek, mert elég sok jó kapcsolatot sikerült összehoznom ott, ráadásul pár csoportos kiállitást is, és nem csak Poprad-ban, ami talán nem akkora szó, hanem Párizsban is.
Szóval a rendezvény úgy működik, hogy eljön 20-30 fotószakmabeli, galériás, újságszerkesztő, sokféle ember, és ők, akik azért elég sok képet látnak, lévén ezzel dolgoznak nap mint nap, ők mondanak véleményt a képeidről. Néha azt mondják, hogy hát izé, itt meg ott ezt nem értem, de általában konstruktivak, vagyis nem leszólni akarnak, hanem segiteni. Van, aki meg is hiv kiállitani, bár az utóbbi időben ebből van a kevesebb. De mindenképpen csodálatos, hogy ennyi szakmabelivel lehet beszélgetni a munkáidról. Ez hatalmas előny.
Már csak az a kérdés, hogy miért nem nálunk van ilyen rendezvény? Talán kérdezzétek a fotószövetséget. Sajnos ez nem pénzkérdés, hanem kapcsolatépitési. Ezek az emberek ugyanis nem a fizetésért jönnek, hanem mert érdekes embereket láthatnak és ők is tudnak a többi szakmabelivel beszélgetni. Egyszer kéne csak ezt a hólabdát beinditani, aztán már majdnem önállóan is menne.
Igen, tudom, hogy Pesten is szokott lenni ilyen rendezvény, voltam is jópáron. Csakhogy a meghivottak nem ugyanazok, és akik eljönnek, általában nem.. hogy is mondjam..a pozsonyi egyszerűen inspirálóbb. Egyébként az is nevetséges, hogy a pozsonyi rendezvényt már tavasz óta ismerjük, lehet rá jelentkezni, vannak résztvevői, az itthoniról még semmit sem lehet tudni. Vagy lesz egyáltalán nálunk?
És ha már itt tartunk, látott már bárki bármit az idei fotóhónapról? Novemberben lesz, és eddig pontosan nulla információnk van róla. Hát köszi, kedves fotószövetség...

Olga Matveeva: Feud

A hölgyemény a bécsi fotókönyv fesztivál győztese, és ezért segitettek neki összehozni ezt az albumot, ami több kérdést vet fel, mint amennyi választ ad. Először is azt kell megkérdeznünk, hogy egyáltalán mire megy ki a fotó mostanság? A Földön már nagyon kevés helyen nem járt fotós, a történetmesélést már unjuk, a makrovilágot felfedeztük, az automata fényképezők pedig evidenssé teszik a fotószemét gyártását. Na jó, de akkor mit fotózzunk? A fotóskönyvek szerint a környezetünket, amit ismerünk, mások szerint menjünk el jó messzire, és ott lőjünk arcokat. Olga barátnőnk egy másik utat választott: ő életlen képeket csinál. Életlent és láthatóan szándékosan nem a témára irányulót. Mondjuk van egy tüntetés, akkor ő a repülő zászlók egy részét fotózza. Egy csajt deréktól lefelé. Semmiféle kontextus nem vehető észre, és meglehetősen esetlegesnek tűnik a sorrend is. Szándékosan az: nehogy azt gondoljuk, hogy itt most valamit ábrázoltak vagy valamit megtudunk. Kicsit olyan, mint egy üveg vodka után: a látvány nem igazán kivehető, de kit érdekel? Egyszerűen csak annyit mond, hogy a fotó nem csak arra való, hogy valamit ábrázoljon. Ha ezt az üzenetet vettük, akár tovább is lapozhatunk, vagy elmerenghetünk kedvünkre, amig csak tetszik.
http://www.anzenbergergallery-bookshop.com/book/713/feud_%28signed%29-olga_matveeva

Nessim kiállitás Bécsben a Photonnál

Valahogy igy működik a normális világ tőlünk kicsit nyugatabbra. A bécsi fotókönyv fesztiválon messze Surányi Mihály, a Nessim mozgatója volt a legaktivabb, legelkötelezettebb hirdetője a magyar fotónak, és egyben a legmegszállotabban képeket mutató galerista is. Minő véletlen, hogy a régióban szintén aktiv szlovén Photon galéria is arra járt, mi több, meg is hivták főhősünket, hogy lelkesedjen oda nekik egy kiállitást. Csütörtök este ennek a megnyitója lesz Bécsben, és ez nagyon jó hir. Sőt. Nem is tudom hirtelen mihez hasonlitani. Igen, ez az igazi nemzetköziség. Hajrá.