Miért éri meg hamisitani, csak nem a pénzért? Plusz extra: Műcsarnok és a szappanbuborék

Az agyam eldobom a Műcsarnok új kinevezett igazgatójának nyilatkozatán. Persze ez felesleges, hiszen már korábban is tudtuk, hogy az mma kihelyezett tagozataként nem igazán lesz normális hely, ezt már betáraztuk, az intézményt már kivettük a megnézésre érdemes helyek közül, felőlem aztán akármit is csinálhatnak ott, úgysem fogok irni róla. És látni sem fogom. De személy szerint megemliteni Damien Hirst-öt és Jeff Koonst, mint a két szappanbuborékot elég nagy butaságnak tűnik. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy a lovaskocsihoz kell visszatérnünk, az autó csak egy szappanbuborék. A számitógép egy szappanbuborék, mi inkább számoljunk a kezünkkel. Aki tovább akar röhögni, itt a teljes cikk is: http://index.hu/kultur/2014/09/11/mucsarnok_a_muveszet_ne_kritizaljon_hanem_gyonyorkodtessen/
Szóval igen, Hirst például igen nagy szappanbuborék, akkora, hogy csekély 100 millió fontot kapott a képeiért a Sotheby's aukcióján. Emellett szinte nincs is olyan ember, aki valaha egy újságcikket is elolvasott, aki ne ismerné ezt a nevet. Jeff "Szappan" Koons is mindössze a new york-i Momában állit ki éppen, tehát jelentéktelen alak, aki dollármilliókat kap egy művéért.
Sajnos a többi mondatot mintha ollózták volna a korábban megismert újbeszél nyelvből: ugyanaz a marhaság. Mintha szó szerint az ellenkezőjét tennék annak, ami a művészetben fontos. Ne legyen párbeszéd, ne legyen kellemetlen alkotás, ne kritizáljon, ne legyen nemzetközi. Hát ezt megkaptuk. Tényleg, azt miért nem tette hozzá, hogy el lehet menni? Hamarosan nyit a bécsi kortárs vásár..
No de hagyjuk is ezt a magas labdát, gondolom holnapra tele lesz a város a volt Műcsarnokon röhögő embereken. De tényleg, az milyen már, hogy nincs költségvetése a háznak, hanem amennyi pénz kell, annyit kap?
Szóval múltkor ott hagytuk abba, hogy a hamisitás nem gonosz emberek ármánykodása, a jó és a rossz harca, hanem egyszerűen üzlet. De tényleg: itt van...ok, mondjuk én, megbizok egy embert, hogy fessen egy hires Márffy képet, mondjuk azért, mert szeretem a festészetét. Aztán amikor megkapom, hopp, rárajzolok egy szignót, nagyjából jó, aztán véletlenül elejtem egy társaságban, hogy meghalt az ük-nagy dédanyám, és hát ott lóg a nappaliban ez a kép, nem kell-e valakinek. Még azt is hozzáteszem, hogy még megvan az eredeti adásvételi, egyenesen a művész aláirásával, és hát a rokonom pont jóban volt vele, satöbbi. Bekasszirozom a 20 millát, aztán holnap egy másik társaságban már Rippl-Rónait árulok. Nincs központi nyilvántartás, nem tudom sehol ellenőrizni, hogy a felajánlott kép nincs-e véletlenül a Nemzeti Galériában, satöbbi. És rengeteg a naiv ember. Sokan már arra ráharapnak, hogy egy értékbecslő papirt adott róla, hogy 40 milliót ér, de én odaadom 20-ért.
No de hogyan lett a művész által 100 pengőért eladott képből 20 milliós kép? Azt kell tudni, hogy külföldön a nagyon gazdag emberek legkésőbb Picasso óta tudják, hogy a művészet menő. Figyu, nekem van egy Picassóm, mondja Joe a havernak, és azt megüti a guta, és neki is kell egy. A pénz már nem számit. Nálunk persze a szocializmusban az árak nem szálltak el, egyrészt mert nem voltak Picasso-ink, másrészt az árakat nagyjából a Báv mondta meg, de persze úgy, hogy elérhető maradjon. A rendszerváltáskor persze az árak elszálltak, hiszen ha Picasso 100 millió dollárt ér, akkor Márffy is ér 1-et (valójában persze nem Picasso-val hasonlitották össze az árakat, de a folyamat stimmel). No, akkor legyen a Márffy is 1, de az már millió.. És volt, aki meg is tudta fizetni.
És még egy fontos előny van a hamisitóknál, mégpedig az, hogy a vevő nem szakértő. Legtöbbször nem tudja, hogy a megmutatott kép egyáltalán beleillik-e a művész munkáiba, az ecsetvonások olyanok-e mint lenniük kéne, a keret megfelelő-e, satöbbi. Ezt pedig könyörtelenül kihasználják a rossz fiúk.