A Lemonde és egy bizarr élmény

Olvasgatom a Lemonde-ot, egyszercsak a művészet rovatban öles betűkkel, jóformán legnagyobb cikként ott virit Orbán neve és a Műcsarnok. A cikk szerint a Műcsarnok új kinevezett igazgatója nyilvánvalóan Orbán bábja, és ugyanakkor szó szerint idézi az új igazgató első sajtótájékoztatóján elhangzott egészen blődségeket, amikről már irtam én is, mások is. A cikk ugyan egyszerűen komolytalannak nevezi az elhangzottakat, de kb. olyan nyelvezettel, mintha legalábbis Zambiából vagy Elefántcsontpartból tudósitanának. Teljesen komolytalannak nevezi az új művészetpolitikát, és bár nem irja igy, abszolút kivezeti az országot a komolyan vehető helyek közül. Ez nem valami jó ránk nézve, ráadásul tőlem azért meg szokták kérdezni párizsi galériákban, hogy melyik országból is jöttem...
Vidámabb téma. Az ember jön-megy, dolgozik, fest, művészkedik, néha festményeket hurcol a kocsijában, és a környezetében óhatatlanul is kialakul egy kép. A minap a hétvégi telken jártam, ami jóformán a világ vége, és egy kedves úr megszólitott, hogy ő tudja, hogy én értek a képekhez, és neki volna egy képe, és én most azonnal mondjam meg, hogy mennyit ér (van festménybecsűs papirom is). No de a világ végén, egy kedves szomszéd, aki amúgy a szőlőt szüreteli és igyekszik gazmentesen tartani a telkét, nála lenne valami értékes? Kedvesen elmondtam neki, hogy az a kép anélkül hogy láttam volna is meg tudom mondani, hogy semmit sem ér, hiszen ha érne, nem itt lenne, és valaki a családban már régen rácsapott volna, ezenfelül nagyon sok a hamisitvány is. Az emberünk azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy azt a képet látnom kell. Hát rendben, átsétáltam. Egy egészen apró, 15 * 25 centis képpel tért vissza, és... alig birtam visszatartani a röhögésemet... A kép, sőt a KÉP ugyanis egy temperával olcsó farostlemezre festett igen gyenge vázlatkép volt, fent a holddal, lent meg egy szarvassal, aminek hiányzott a szája, a szeme, a lábai meg furcsán álltak. Persze az olcsó anyagok miatt amúgy is bebarnulva már, de érzésre kb. gimiben festhetnek ilyet a gyerekek, a tehetségtelenebb fajta. Most mit mondjak? Persze lelomboztam, mert elmondtam, hogy a kép igen gyenge, de az igazi kérdés az, hogy miként lehet, hogy embereknek ennyire alacsony a szépérzetük? Nyilvánvaló, hogy az a kép nem üt meg semmilyen szinvonalat, ráadásul a kivitelezés is pocsék. De mégis emberünk elhitette magával, hogy az egy értékes kép. Kicsit kezdem jobban érteni, hogyan lehet ennyi hamisitványt eladni. Ha erről a képről az emberünk egyáltalán el tudta képzelni, hogy valamit is ér, akkor egy közepesen gyenge hamisitványt is el lehetne neki passzolni, akár Van Gogh-ként is ( a nagymamám Párizsban lakott, onnan hoztam el ezt a képet dumával). Vagy akármi.