Banán a galériában

7 év és 409 bejegyzés. Sokminden történt nemigaz? Úgy gondolom, rámfér egy frissités, ezért a blog ezennel átköltözik a bananagaleriaban.blogspot.com ra. Idén ez a 101. bejegyzésem, lám mennyi minden történt...

2014 top 10 második rész

5.  Szilágyi Sándor: neoavantgárd tendenciák.. könyve ugyan már tavaly karácsonykor a boltokban volt, de rögtön hozzátehetjük azt is, hogy a mai könyvpiaci helyzetben ez az átfogó és igényes kiadvány nem sok helyen volt elérhető, mint a jó könyvek általában. Ezért illendő megemlékeznünk róla, hiszen nagyon komoly hiánypótló szakkönyv az 1969-1984 közötti időszak fotótörténetét dokumentáló mű. Legfőbb érdeme, hogy nem próbál meg elfogult lenni és nem sztárol: éppúgy megjelenik Hajas, Vető, Kerekes, Erdély, Benkő, Szilágyi, meg még millióan, és a képanyag is igényes, nagyméretű, kiváló minőségű. Sajnos, mint ilyenkor általában, kimaradtak nevek, Kerekes Gábor pedig többször is szerepel, de ezek apróságok. Az nagyon átjön a könyvből, hogy az irója otthonosan mozog a korszakban, és szeret a témával foglalkozni ,ez pedig nem kevés.

6. Robert Capa szinesben. New Yorkban ez is lehetséges, kitúrták a hatalmas életmű eddig nem igazán látott szines képeit, és ezzel egy nagyon ellentmondásos anyagot hoztak napvilágra. Capa fotóinak lényege ugyanis a szinmentesség, elképzelni is nehéz emblematikus képeit szinesben, mégis itt vannak ezek a képek. Az életművön belül persze szinte elhanyagolható mennyiségű képről van szó, és a témák sem lényegesek, szép lányok, boldog emberek,  mégis a kompoziciós tudás ugyanaz, a képek magabiztosak, jók. Mégis fellélegezhetünk, hogy az életmű zömmel fekete-fehér: nehéz lenne a hires képeit szinesben elfogadni...

7. Kerekes Gábor életműve azért is olyan fontos, mert bár más is dolgozott archaikus technikákkal, ő szinte névjeggyé tette, folyamatosan csiszolgatta a módszereit. A másik fontos, amit meg kell emliteni, hogy aktivan tanitott, a szakmában szinte mindenkivel kapcsolatban volt, ez volt az élete, a fotóház könyvtárában pl. akkor is össze lehetett futni vele, amikor mással nemigen. Harmadikként emlitem, de elsőként kellene azt, hogy ő azon kevesek közé tartoznak, akik nemzetközileg is értékelhető karriert futottak be.

8. Havadtői Sámuel a Makláry galériában. Na igen, ettől szubjektiv ez a válogatás. Nem sok racionális okom van épp őt kiemelni, de mégis nála érzem azt, hogy nagyon tudatosan alkot, és a kivitelezés éppoly preciz és kidolgozott, mint egy Michelangelo szobor. Azt ugyanis tudni kell, hogy ma a művészet nem Monet és nem is Pollock, a véletlen vagy esetlegesség nem  játszhat semmilyen szerepet a műalkotásban, annál inkább a preciz felületek, kidolgozott minták, végtelenül aprólékos finomságok. És ebben a műfajban ezek a képek a legek. Az ötlet pedig, hogy csipketeritőt dolgozik össze a képpel, leirva bénán hat, de élőben látva értelmet nyer. Összességében nagyra értékelem a művészetét, ami olyasmi, mint amikor az eminens tanuló felel: bele lehet kötni, de minek?

9. David Lachapelle Bécsben. Na őt legalább nem kell magyaráznom. Aki nem ismerné, a tulajdonképpen a giccs szélén mozgó fotós végtelen költségvetéssel olyan képeket hoz létre, amelyek provokálnak. Hogy kit és mivel, az majdnem mellékes: feltűnik itt Jézus, aki egy drogdilert térit jó útra, műanyag plázanő mutat érzelmeket, a macsó szoláriumba járó hapsik leereszkednek az igazi világba, és persze a divatlányok is megjelennek minden mennyiségben.Aki egyszer látott már Lachapelle képet, az nehezen tudja elképzelni, hogy van olyan ember, aki nem, ez pedig azt jelenti, hogy a képei egyediek és jelentéssel is birnak. Az biztos, hogy ez egy kötelező kiállitás volt, aki lemaradt, az igy járt!

10. Aatoth Franyo a Várfokban. Épp miután megdicsértem a blogban, hogy mennyire egyedi a tévéképernyőre festés, jöttem rá, hogy de hisz volt már ilyen, de sebaj. A tévéképek ugyanis még igy is nagyon erősek voltak és a kiállitásnak csak egy kis részét tették ki. A képek valahogy pont a Várfok termeibe illettek, kicsit merészek voltak, de még az elfogadhatóság határán. A művésznek pedig ezúton gratulálok, amiért képes volt áttenni a székhelyét Thaiföldre, végre egy művész aki nem szenved!

2014 top 10

 Lássuk csak mik voltak a legérdekesebbek idén: Riegl Judit, Hantai Simon, az mma elfoglalja a világot, Hamvas új könyve a művészetről,  Szilágyi Sándor: neoavantgárd tendenciák.. könyve, Robert Capa szines fotói az Icp-ben, Kerekes Gábor halála, Havadtői Sámuel a Makláry galériában, David Lachapelle Bécsben, aatoth franyo a Várfokban, Duchamp Párizsban

Ezek voltak 2014 legfontosabb eseményei. Persze komolytalanul, hiszen mit keres Duchamp és bárki más egy mondatban? Capához sem érdemes viszonyitani, nekem valamiért mégis ezek a dolgok voltak fontosak idén. Már mondom is miért.

1. Riegl Judit a Ludwigban

Bár a katalógust már megvettem korábban, és Debrecenben és a Makláry-nál már lehetett látni néhány képet, azért a Ludwig kiállitása azt jelzi, hogy végre helyén kezelik az életművet. Itt kell megjegyezni, hogy várnak még Párizsos magyarok a sorukra, kezdve akár Csernussal (jó, a Kogart házban, tudom, de  mégis), Beöthy-vel, Hargitaival és millió más emberrel lehetne folytatni a sorozatot. Egy ilyen átfogó kiállitást korábban nem lehetett Riegl Judit képeiből látni. Személyes kedvencem a robbantott sorozat, de még inkább az, hogy nem félt kimenni Párizsba, és ott visszautasitani a szürrealizmust, és helyette önálló stilust kialakitani. Ez leirva könnyűnek tűnik, de ezek könnyű szavak. Abban a kontextusban úgy lehetett érvényesülni, ha valaki Braque gondolatait vitte tovább, ehhez képest ő folyamatosan kisérletezett, létrehozott nagyon rossz képeket is, de bejárta azt az utat ami őt érdekelte.

2. Hantai Simon a másik öntörvényű alak, a Centre Pompidou tárlata révén vált igazán ismertté, de azért már korábban is komoly sikerei voltak, pl. a Maeght alapitvány már a 70-es években lecsapott egy képére, ahol Basquiat, Miro, Picasso társaságába került. Az aukciós rekordokat most már sorra döntő festő szintén Párizsba ment, ott vált festővé, de benne is dicsérendő, hogy ellenállt az anyagi világ csábitásainak. Sőt, élete végén egyenesen megtiltotta, hogy a Pompidou-ban állitsák ki, és akaratát 5 évig be is tartották...

3. Az mma elfoglalja a világot. Mondjuk ki, hogy nagyon gáz, ahogy az mma megpróbálja állami pénzzel, méghozzá nem is kevéssel meg nem történtté tenni az elmúlt 25 évet. A művészeti szalon intézményét visszahozó szervezet szánalmasan elvet mindent, ami művészi, kortárs vagy európai, és ez azért probléma, mert nagyon nagy munka lesz ezt visszacsinálni. A Műcsarnokot lenyúló, de azzal láthatóan valamit kezdeni nem tudó, haveroknak nemzet művészei dijat osztogató gittegylet elveszi a levegőt a kortárs és korszerű kezdeményezésektől, ráadásul azt sugallja, hogy a művészet felülről jön, kritikát pedig nem fogalmazhat meg. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy nagyon nagy károkat okoz a nemzetközi szinten nem aktiv, bezárkózó szervezet.

4. Épp most olvastam egy Hajas Tibor interjúban, hogy ő már felfedezte magának Hamvast, pedig a dátum 1981, és az életműkiadás 25. kötete idén jelent csak meg sok olyan irással, ami nem fog hozzáférhető korábban. Hamvas feltétlenül érdekes, ha a keleti filozófiáról van szó, de azt kell mondjam, a művészetről is megvan a mondanivalója, és ez egy értelmezhető, gondolatokra épülő diskurzus, tehát feltétlenül ajánlható a megismerése. A konkrét művészekről irt elemzései nem igazán lényegesek, de Hamvas mindig is abban volt jó, hogy sok, látszólag nem összeillő gondolatot varrt össze, ez pedig ma még fontosabb, amikor minden mindennel összefügg.

Mi a hasonlóság Ujj zsuzsiban és Keith Haringban?

Bár én csak most szereztem meg a katalógust, a Tate Modernbe eljutó (1 képét kiállitották) művésznő-énekes elsősorban a Missionart-nak köszönhetően nem merült feledésbe, és szintén ők voltak azok, akik a könyvkiadást is szponzorálták, örök hála ezért. A kiállitással egybekötött könyvbemutató idén elég jó koncertbe torkollott, a képek pedig abszolút meggyőzőek voltak, az anyag pedig most is aktuális.

De honnan is kéne megközeliteni Ujj Zsuzsit? A hetvenes években járunk, New York-ban ekkor tört ki a nyilvánosságra az a művészréteg, akik nem fogadták el, hogy a nők helye a konyhában van. Több összegző kiállitás is készült erről az időszakról, kezdetben inkább vicces, ahogy a fakanalat dobverőnek használva tüntetnek, később azért már jórészt túlléptek ezen a kezdeti formán. Ma már nehéz elképzelni, hogy pl. Ország Lili is milyen megpróbáltatásokon ment keresztül, meg rajta kivül még jópár csajszi (persze ők tiltakoznának a szó ellen leghevesebben). Valahogy mégis megmaradt a nőművészet szó, ami ugyebár rögtön lekicsinyitő jelző is, hiszen jó nőművész vagy = a nők között jó vagy, egyébként nulla. Valahogy a művészettörténet mégis a pasikról szól, elvétve feltűnhet ugyan egy Annie Leibovitz mondjuk, de neki mérföldekkel kell jobbnak lennie a férfiaknál. Különben máig tart az a közkeletű nézet, hogy a magányosan alkotó férfi művész az zseni és elképesztő mélységekig jut el, Vajdától akárkiig lehetne sorolni őket, ugyanez nőben viszont nem elfogadott, művészkedjen, de aztán tessék inkább gyereket nevelni.

A probléma csak az, hogyha én is erre a gondolatmenetre fűzöm fel az irásomat, akkor pont hogy erősitem a sztereotipiát, pedig Ujj Zsuzsi képei elsősorban a nőiességről szólnak. Testfestései és kitárulkozása, ami nem elsősorban testi, inkább lelki értelemben Tracy Emin-t idézik, aki a Tate-be nemes egyszerűséggel bevitette a hálószobáját, és ezen keresztül az abszolút magánéletbeli testiségét, de gondolatait éppúgy, anyaga mégsem a nemi szervei kukkolására épit, hanem azokra az érzésekre, amik -valószinüleg - más nőkben is felmerülnek. Ilyen értelemben a Szex és New York tévésorozatra utal, ahol szintén nem a szexualitás a lényeg, hanem a nők érzései.

Ha viszont testfestés, akkor miért ne hozzuk be Keith Haring-ot? A photo magazin Annie Leibovitz különszámában mutat be egy képet, melyen Keith Haring teljesen meztelenül és saját maga által kifestve jelenik meg egy szimbólikum szobában. Persze nem ő az egyedüli testfestő, de a gesztus és a beállitás nagyon hasonlit, azzal az apró és nem bántónak szánt megjegyzéssel, hogy mig Annie a legjobb technikával, gondos világitással dolgozott, addig Ujj Zsuzsinak használt kamerával és a magyar valósággal kellett megküzdenie a 30 nm-es szobájából leválasztva egy sarkot, ahol alkothatott. Ezek után talán nem lenne sportszerű felróni neki a képei millió hibáját, de muszáj megemliteni, mert a garázshangulat ez esetben találó, és Ujj Zsuzsi esetében nem bántó. Persze ha valaki most próbálkozna hasonlóval, az inkább szerezzen rendes eszközöket előtte...

A művésznőt nyugodtan együtt lehet emliteni a kor “sztárolt” művészeivel, és ezért én minden lánynak megmutatnám, aki épp fel akarja adni az álmait az úgynevezett valóság ellenében. Ez aztán a feminizmus..