Bár én csak most szereztem meg a
katalógust, a Tate Modernbe eljutó (1 képét kiállitották) művésznő-énekes
elsősorban a Missionart-nak köszönhetően nem merült feledésbe, és szintén ők
voltak azok, akik a könyvkiadást is szponzorálták, örök hála ezért. A
kiállitással egybekötött könyvbemutató idén elég jó koncertbe torkollott, a
képek pedig abszolút meggyőzőek voltak, az anyag pedig most is aktuális.
De honnan is kéne megközeliteni Ujj
Zsuzsit? A hetvenes években járunk, New York-ban ekkor tört ki a nyilvánosságra
az a művészréteg, akik nem fogadták el, hogy a nők helye a konyhában van. Több
összegző kiállitás is készült erről az időszakról, kezdetben inkább vicces,
ahogy a fakanalat dobverőnek használva tüntetnek, később azért már jórészt
túlléptek ezen a kezdeti formán. Ma már nehéz elképzelni, hogy pl. Ország Lili
is milyen megpróbáltatásokon ment keresztül, meg rajta kivül még jópár csajszi
(persze ők tiltakoznának a szó ellen leghevesebben). Valahogy mégis megmaradt a
nőművészet szó, ami ugyebár rögtön lekicsinyitő jelző is, hiszen jó nőművész
vagy = a nők között jó vagy, egyébként nulla. Valahogy a művészettörténet mégis
a pasikról szól, elvétve feltűnhet ugyan egy Annie Leibovitz mondjuk, de neki
mérföldekkel kell jobbnak lennie a férfiaknál. Különben máig tart az a
közkeletű nézet, hogy a magányosan alkotó férfi művész az zseni és elképesztő
mélységekig jut el, Vajdától akárkiig lehetne sorolni őket, ugyanez nőben
viszont nem elfogadott, művészkedjen, de aztán tessék inkább gyereket nevelni.
A probléma csak az, hogyha én is erre a
gondolatmenetre fűzöm fel az irásomat, akkor pont hogy erősitem a
sztereotipiát, pedig Ujj Zsuzsi képei elsősorban a nőiességről szólnak. Testfestései
és kitárulkozása, ami nem elsősorban testi, inkább lelki értelemben Tracy
Emin-t idézik, aki a Tate-be nemes egyszerűséggel bevitette a hálószobáját, és
ezen keresztül az abszolút magánéletbeli testiségét, de gondolatait éppúgy,
anyaga mégsem a nemi szervei kukkolására épit, hanem azokra az érzésekre, amik
-valószinüleg - más nőkben is felmerülnek. Ilyen értelemben a Szex és New York
tévésorozatra utal, ahol szintén nem a szexualitás a lényeg, hanem a nők
érzései.
Ha viszont testfestés, akkor miért ne
hozzuk be Keith Haring-ot? A photo magazin Annie Leibovitz különszámában mutat
be egy képet, melyen Keith Haring teljesen meztelenül és saját maga által
kifestve jelenik meg egy szimbólikum szobában. Persze nem ő az egyedüli
testfestő, de a gesztus és a beállitás nagyon hasonlit, azzal az apró és nem
bántónak szánt megjegyzéssel, hogy mig Annie a legjobb technikával, gondos
világitással dolgozott, addig Ujj Zsuzsinak használt kamerával és a magyar
valósággal kellett megküzdenie a 30 nm-es szobájából leválasztva egy sarkot,
ahol alkothatott. Ezek után talán nem lenne sportszerű felróni neki a képei
millió hibáját, de muszáj megemliteni, mert a garázshangulat ez esetben találó,
és Ujj Zsuzsi esetében nem bántó. Persze ha valaki most próbálkozna hasonlóval,
az inkább szerezzen rendes eszközöket előtte...
A művésznőt nyugodtan együtt lehet emliteni
a kor “sztárolt” művészeivel, és ezért én minden lánynak megmutatnám, aki épp
fel akarja adni az álmait az úgynevezett valóság ellenében. Ez aztán a
feminizmus..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése