5.
Szilágyi Sándor: neoavantgárd tendenciák.. könyve ugyan már tavaly
karácsonykor a boltokban volt, de rögtön hozzátehetjük azt is, hogy a mai
könyvpiaci helyzetben ez az átfogó és igényes kiadvány nem sok helyen volt
elérhető, mint a jó könyvek általában. Ezért illendő megemlékeznünk róla,
hiszen nagyon komoly hiánypótló szakkönyv az 1969-1984 közötti időszak
fotótörténetét dokumentáló mű. Legfőbb érdeme, hogy nem próbál meg elfogult
lenni és nem sztárol: éppúgy megjelenik Hajas, Vető, Kerekes, Erdély, Benkő,
Szilágyi, meg még millióan, és a képanyag is igényes, nagyméretű, kiváló
minőségű. Sajnos, mint ilyenkor általában, kimaradtak nevek, Kerekes Gábor pedig
többször is szerepel, de ezek apróságok. Az nagyon átjön a könyvből, hogy az
irója otthonosan mozog a korszakban, és szeret a témával foglalkozni ,ez pedig
nem kevés.
6. Robert Capa szinesben. New Yorkban ez is
lehetséges, kitúrták a hatalmas életmű eddig nem igazán látott szines képeit,
és ezzel egy nagyon ellentmondásos anyagot hoztak napvilágra. Capa fotóinak
lényege ugyanis a szinmentesség, elképzelni is nehéz emblematikus képeit
szinesben, mégis itt vannak ezek a képek. Az életművön belül persze szinte
elhanyagolható mennyiségű képről van szó, és a témák sem lényegesek, szép
lányok, boldog emberek, mégis a
kompoziciós tudás ugyanaz, a képek magabiztosak, jók. Mégis fellélegezhetünk,
hogy az életmű zömmel fekete-fehér: nehéz lenne a hires képeit szinesben
elfogadni...
7. Kerekes Gábor életműve azért is olyan
fontos, mert bár más is dolgozott archaikus technikákkal, ő szinte névjeggyé
tette, folyamatosan csiszolgatta a módszereit. A másik fontos, amit meg kell
emliteni, hogy aktivan tanitott, a szakmában szinte mindenkivel kapcsolatban
volt, ez volt az élete, a fotóház könyvtárában pl. akkor is össze lehetett
futni vele, amikor mással nemigen. Harmadikként emlitem, de elsőként kellene
azt, hogy ő azon kevesek közé tartoznak, akik nemzetközileg is értékelhető
karriert futottak be.
8. Havadtői Sámuel a Makláry galériában. Na
igen, ettől szubjektiv ez a válogatás. Nem sok racionális okom van épp őt
kiemelni, de mégis nála érzem azt, hogy nagyon tudatosan alkot, és a
kivitelezés éppoly preciz és kidolgozott, mint egy Michelangelo szobor. Azt
ugyanis tudni kell, hogy ma a művészet nem Monet és nem is Pollock, a véletlen
vagy esetlegesség nem játszhat semmilyen
szerepet a műalkotásban, annál inkább a preciz felületek, kidolgozott minták,
végtelenül aprólékos finomságok. És ebben a műfajban ezek a képek a legek. Az
ötlet pedig, hogy csipketeritőt dolgozik össze a képpel, leirva bénán hat, de
élőben látva értelmet nyer. Összességében nagyra értékelem a művészetét, ami
olyasmi, mint amikor az eminens tanuló felel: bele lehet kötni, de minek?
9. David Lachapelle Bécsben. Na őt legalább
nem kell magyaráznom. Aki nem ismerné, a tulajdonképpen a giccs szélén mozgó
fotós végtelen költségvetéssel olyan képeket hoz létre, amelyek provokálnak.
Hogy kit és mivel, az majdnem mellékes: feltűnik itt Jézus, aki egy drogdilert
térit jó útra, műanyag plázanő mutat érzelmeket, a macsó szoláriumba járó
hapsik leereszkednek az igazi világba, és persze a divatlányok is megjelennek
minden mennyiségben.Aki egyszer látott már Lachapelle képet, az nehezen tudja
elképzelni, hogy van olyan ember, aki nem, ez pedig azt jelenti, hogy a képei
egyediek és jelentéssel is birnak. Az biztos, hogy ez egy kötelező kiállitás
volt, aki lemaradt, az igy járt!
10. Aatoth Franyo a Várfokban. Épp miután
megdicsértem a blogban, hogy mennyire egyedi a tévéképernyőre festés, jöttem
rá, hogy de hisz volt már ilyen, de sebaj. A tévéképek ugyanis még igy is
nagyon erősek voltak és a kiállitásnak csak egy kis részét tették ki. A képek
valahogy pont a Várfok termeibe illettek, kicsit merészek voltak, de még az
elfogadhatóság határán. A művésznek pedig ezúton gratulálok, amiért képes volt
áttenni a székhelyét Thaiföldre, végre egy művész aki nem szenved!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése