3 magyar galéria az Art Paris art fair-en

Inda, Kálmán Makláry, Várfok. Érdekes lista.
Azon gondolkodtam, hogy Párizs lényegében az egyetlen hely Európában, ahol az ember otthon érezheti magát (persze Budapesten kivül). Aztán ott van a rettentő erős művészeti történelem: Louvre, Musée D'Orsay, Pompidou, az impresszionizmus, Picasso, Dali, Duchamp, fel se tűnik, hogy ez az egész immár egy múzeum csupán. Az angolok elhúztak a művészeti piac nagyságával, a németeknél nagyon sok pénz van, elég egy meghivó papirját kézbe venni, New York már a pop art előtt átvette a vezetést, és akkor még nem is szóltam Kináról és az ottani többiekről.
Ám legyen, legyinthetünk, de a művészetet nem pénzben mérik, mondhatjuk erre, ráadásul ez az imént  lesajnált város azért csak eltart minimum 2 nagy art fairt + olyan sallangokat, mint mondjuk a fotóhónap, amit mi soha megközeliteni sem tudunk.
Az Art Paris tavaly jelentősen fiatalodott, marketingben, logóban, hozzáállásban, mindenben, és nagyon jól jött neki, mert a régit kicsit belepte már a por. Friss, informativ videók vannak most, ajánlók, egyszeriben élettel telt meg a szinpad. Arról meg nagyvonalúan feledkezzünk meg, hogy mindez a franciául beszélő közönségre vonatkozik, az egyszerűség kedvéért tehát ránk (franciául egyszerűen tudni kell és kész).
Az Inda galéria nekem eddig nem tűnt hihetetlenül érdekes helynek, ráadásul az utcáról nem megközelithető, tehát véletlenül biztos nem fogunk beléjük futni, de az is lehet, hogy a célközönségnek ez inkább előny, mert nem zavarják meg. A legkorrektebb az, ha annyit mondok, nem igazán ismerem őket, néhány kiállitáson voltam csak. A Kálmán Makláry kifejezetten párizsi magyar művészek képvideletével foglalkozik, igy nem igazán meglepő, hogy ott vannak, ők egyfajta referenciapont, a Várfok viszont eddig elég jól elkerülte a vásárokat, mert itthon is elég széles művészkörrel birtak, gondolom (de más is lehet mögötte). A lényeg, hogy mindhárom galériának vannak párizsi kapcsolatai, mégis csak a Makláry-ról gondoltam volna hogy ott lesz. Ez persze fikarcnyit sem számit, a lényeg, hogy ott vannak és jár nekik a hatalmas piros pont ezért.
A vásáron amúgy természetesen a frankofón galériák terpeszkednek, de róluk egy külön bejegyzésben fogok irni.

Whitechapel gallery, Guiseppe Penone, Laure Prouvost

Mint gyerek a játékboltban, úgy éreztem magam ezen a helyen. Van egy barátom, aki hanglemezeket gyűjt, ha hagynám, éjjel-nappal azt mesélné, hogy az a holland kiadású lemez, amit...amikor vele lemezboltba megyünk, ő átszellemül, látom az arcán, hogy már semmi más nem érdekli, és érdekes módon velem is ez történt a Whitechapel galériában. A galériába belépés pillanata nagyon fontos. A Saatchinál a lélektelen őrök, akik a ruhatár felé terelnek, még mielőtt beszippantanék egy korty levegőt, elrontanak mindent. Nem véletlen, hogy a Momában (és még sok más helyen) nem lehet biztonsági őrökbe, ruhatáros fogdmegekre vagy jegytépő  katonákba botlani. Van egy tér, ahol meg lehet várni valakit, ahol az aktuális kiállitás katalógusai kint vannak, ahol a belépőszedés nem egy hivatali rácsos ablaknál zajlik. Ezek rettentő fontosak, mert ettől van kedvem galériába szervezni egy találkozót vagy akár leülni egy újságot átnézni. A Whitechapelnél ez elég jól működik: van egy könyvesbolt jobbról, és mikor megnézném az egyik könyvet megpillantom a másik felén a ruhatárat. Átgondolt. Az épület mérete épp a határán van annak, hogy nagyszabású legyen vagy élhető. Leginkább mindkettő, éppenhogy.
Ez az intézmény nagyon erősen kortárs és gondolatébresztő szándékkal működik, ezért festményt egyáltalán nem találunk bent. Ha valaki ma trendi akar lenni, installációt készit, a kérdés csupán az, hogy van-e mögötte gondolat. Guiseppe barátunk ötletétől minden normális klasszikus művészet szerető falra mászna, hiszen az mindössze annyi, hogy milyen érdekes, amikor egy alagútba nézünk, a fény-árnyék hatások hogy megváltoznak. Ezért aztán üregesre faragott egy jó magas fát, párszor elvágta a törzset itt-ott, majd a belsejét sárgára festette, mert "az arany a kultúránk fontos tájékozódási pontját képezi". Ennyi. Leirva röhejes. Csakhogy belenézve a fatörzsbe érteni vélem. Kb. két méterenként elvágta a törzset és kicsit arrébb rakta a következő darabot, épp annyira, hogy ne lehessen csak úgy átlátni rajta, keresni kelljen a pontot, ahol működik. És a ravasz világitás jól aládolgozik.
Laure egy nőmagazin ösztöndijából fél évig lebzselt az olaszoknál, és az installációja szerint leginkább fényt gyűjtött ezalatt. Egymással összehangolt videóin meztelenül járkál egy patakban, persze a lényegi részeket nem látjuk, de a képek valahogy jó értelemben véve fényesek, be is égtek, és ettől nekem a firenzei nyár ugrik be. Hopp. És ennyi. Nem kell magyarázkodni, se görcsölni, immár értem a térrendezést is. No persze ne gondoljuk, hogy az emlitett két művész majd micsoda karriert fognak befutni, mert erről szó sincs. Ők csak kommunikálnak, én meg veszem az adást. Snitt.

A "nagy" Saatchi galéria

London hét következik, és ha London, akkor feltétlenül a Saatchival kell kezdenem. Aligha létezik még egy olyan galéria, amely ennyire profi a marketingben, ez persze az alapitónak köszönhető, egész pontosan annak, hogy a Damien Hirst féle generációt ő dobta be a köztudatba rengeteg hirdetéssel, pr-al és még valamivel, amire sosem fogunk rájönni. Kezdettől fogva gyanús volt a művészeti világnak, hogy mit keres itt ez a médiaguru, aztán persze gyorsan kiderült: pénzt. Az olcsón felvásárolt műtárgyhalmot némi marketing után óriási haszonnal adta tovább, és érzésem szerint azóta is valamelyik magánszigetén ücsörög a több méter magas pénzhalmán, legalábbis művészeti aktivitásról már jó ideje nem számolhatok be. A galéria pedig maradt, sőt még kiállitások is vannak benne, de ez már valami más.
A honlap alapján úgy képzeltem, hogy a galéria legalábbis egy Moma méretű óriás, magyarra forditva a Szépművészeti múzeumunk háromszor. Hihetetlen mennyiségű műtárgy tűnik fel a honlapon, plusz még hozzáraktak egy mini ismerősnyilvántartót is, plusz mese habbal. A galériát megközelitve viszont egy kicsit más kép tárul elénk. Az épület valóban impozánsnak tűnik képen, de a valóságban beleolvad a környező, nem túl magas épületekbe. Ráadásul az előtte lévő zöldfelületet ottjártamkor éppen sátrak foglalták el valami rendezvény okán, igy viszont kifejezetten szűknek tűnt a tér. Belépve szó nincs már nagyságról: szűk folyosókról nyilnak a termek. Persze egyáltalán nem kicsi a tér a mi fogalmaink szerint egy galériához viszonyitva, de mondjuk a Műcsarnok terei tágasabbak.
Mindegy is, foglalkozzunk a kiállitással. Kortárs orosz művészetet látunk, a marketingguru tálalásában ez persze úgy hangzik, hogy kiszabadultak a művek az elnyomásból, ezt inkább nem véleményezném. Sergei Vasiliev nagyméretű fotóin szegény meleg pasasokat látunk, legalábbis mindegyik szomorú egy kicsit, talán a kép kedvéért. Beállitott képek, igazából semmi extra. Semmit sem tudunk meg róluk, csak amit látunk rajtuk, vagyis a külsőjüket. Vikenti Nilini majdnem kieső embereket mutat, a figurái nem tűnnek boldogabbnak a meleg pasasoknál, ráadásul ők mind egy ablak szélén ücsörögnek, és persze látjuk a mélységet előttük, noha épp egyikük sem készül kiesni. A képek mégis meghatónak tűnnek, egészen addig, amig meg nem látjuk az egyik kép sarkán, hogy a bravúrosnak tűnő nézőpont valójában egy kiszögellésnek köszönhető, vagyis a fotós noha úgy tűnik, hogy jócskán kilógott a semmibe, valójában csak pár lépést sétált. Azért hatásos képek ezek, kár hogy ilyen cinikusan irok róluk. Nehezen komolyan vehető, ahogy az egyik fotós öreg néniket és bácsikat vetkőztet le, miközben a pucérsággal az égvilágon semmit sem akar kezdeni. Jujj, annak az öreg néninek milyen piros a háta - látjuk, aztán felmerül bennem, hogy és akkor mi van? Egy öreg néni, kicsit piros a háta, nagy ügy. Egy másik képen egy 80 éves fickót támogatnak. De hát már ránézésre is nagyon öreg! Örüljön, hogy még megvan...Szóval nagy leleplezésnek nem nevezném.
Egy kicsit olyan, mintha a tárlat azt próbálná megmutatni, hogy mennyire rossz arrafelé, de mindezt annyira szájbarágósan próbálja mondani, hogy már csak azért se fogadom el. Feltűnik egy fogatlan hajléktalan, és úgy általában az összes olyan klisé, amitől azt kéne gondolnom, hogy. De nem gondolom. Inkább azt gondolom, hogy mekkora különbség lehet egy weblapon kinézett kiállitás és a valóság között.

Filmajánló: Marina Abramovic: the artist is present

Talán az Ai Wei Wei mozi sikere hozta el a vállalkozó kedvet kortárs művészek bemutatására, talán ez is csak egy újabb állomás a youtube generációnak, de az biztos, hogy valójában nem sok bemutatható személy mozog a művészvilágban, akiről tényleg érdemes egész estés filmet késziteni nem kizárólag rajongóknak. Én mondjuk egy Tót Endre filmet látnék szivesen, a performance-ai ma is hatnának, a művészetkritika Erdély Miklós irányba halad, lásd legújabban egy visszaemlékezést az ebéd cimű performance-ára, Marina Abramovic pedig kézenfekvő. Persze úgy az, hogy a new york-i Moma életműkiállitást szervezett neki, és aki ott életműkiállitást kap, az legkésőbb másnaptól nagy ember (ha addig nem volt az). A művész már a Mome összegzés előtt is letett jópár dolgot az asztalra, többek között Belgrádból indulva sikeres feminista művész lett, akire Párizstól Miami-ig hivatkoznak. Hogy is lehetséges ez? Egyrészt a feminizmus sokáig a levegőben volt olyan művekkel, mint pl. a tányércsörgést és egyéb zajokat prezentáló nőművészek, akik ezzel a konyhai kiszolgáltatottságra utaltak, mások a női testet a sztereotipiáktól eltérő helyzetbe helyezték, ami a szűk művészvilágban rendben is van, de a szélesebb közönségnek Marina egyrészt szemérmetlen testi kitárulkozása kellett, másrészt a performance-ai álhatatossága. Ő az, aki nekifutott a falnak nem egyszer, nem kétszer, megvágta magát, direkt fájdalmat okozott magának és mindezt a végletekig elnyújtva, ötvenszer, százszor, akárhányszor, csak azért, hogy átmenjen az, hogy valami nincs rendben a nők elfogadottságával.
A Mome kiállitás cime -a művész jelen van - egyáltalán nem átvitt értelmű, hanem Marina a kiállitás 3 hónapja alatt minden nap a teljes nyitvatartási időben jelen volt a kiállitótérben a neki kikészitett székben. Noha semmit sem csinált, ez a jelenlét jól jellemzi az álhatatosságát. Kicsit minden művész szeretne olyan álhatatos lenni, mint ő, és hogy ne legyek olyan patetikus, azt is megjegyzem, hogy egyben ez egy jól megjegyezhető "sztori" is egyben, noha nyilván nem ő volt az első, aki beépitette magát a kiállitásába. De mindez nem baj, a szélesebb környezetnek talán annyi lejön a filmből, hogy a nőknek "valami bajuk van", a szűkebb művészetkedvelő réteg viszont sokáig fogja emlegetni mint referenciát.

Max Ernst a bécsi Albertinában

Mielőtt belekezdenénk, állapitsuk meg, hogy az Albertina a bécsi Louvre, a dunaparti Metropolitan és nem a Guggenheim vagy a Tate, ebből adódóan a kiállitásai is a ma már modernnek - ami egy intervallumot jelöl, és kb Monet-től Warhol-ig tart- számitó művészekre koncentrálnak, ami az épületet látva, ami egy kastély, egyáltalán nem meglepő. Az ott állandó (véglegest nem merek irni) tárlaton bemutatott Batliner gyűjtemény is Renoir-tól Karel Appelig (1948) tart.
E bevezető egy kicsit választ ad a miért éppen Max Ernst? kérdésre is. Picasso? Már unjuk. Dali? Most van Párizsban. Modigliani? Sokfelé szóródott szét az életműve, és satöbbi, tudnám még sorolni. Viszont mi a helyzet Max Ernst-el? Az ő művei nem olyan keresettek vagy ismertek, mint az előbb emlitetteké, viszont szinte mindenki hallott már róla, noha én pl. soha egyetlen képét sem láttam. Vagy ha igen, akkor sem kötöttem össze. Ha igy közelitek a témához, akkor valójában egy művészettörténi hiányosságomat jöttem bepótolni, ami azért korántsem problémamentes kezdet. Szerintem ennek a tárlatnak kétféle látogatója lehet: 1. aki mindig mindent megnéz, mindegy is kit láthat 2. aki hallotta már a nevet, de műveletlennek tartja magát, mert nem tud egyetlen képet sem felidézni. Na ez utóbbiak fognak oltári nagyot csalódni.
A kiállitás eleje remek, apró kollázsokat látunk, amik viszonylag könnyen emészthetők, de azért van bennük gondolat, a rendezés is jó, eltekintve attól, hogy a két fal között semmilyen kapcsolódás nincs, vagyis sétálni kell. Ebből a térből kijutva néhány figurális kompozició jön, ami szinte egy kellemes, könnyed festőnek mutatja a művészt. De ekkor beleugrunk a mélyvizbe, és innentől egy átlagos látogató teljes értetlenséggel fog végigvonulni a furcsa tárlaton.
A szürrealizmus és a dada következik, ami egyáltalán nem könnyű befogadás szempontjából, legalábbis ma már nem az. A tárlat egyik nagy hibája, hogy egyre több magyarázó szöveget rak az arcunk elé, de végig csak képekről beszél, holott itt már sokszor fontosabb egy akció vagy a kép keletkezésének története. Néha emlitést tesznek nekünk egy-egy eseményről, de a táblaképeket nem tagolják videók vagy installációk. A képek pedig nehezek. Egyrészt egyáltalán nem törekednek esztétikai szépségre, másrészt csak a kiállitásszöveget olvasva nehéz abba a kreativ hangulatba kerülni, ahol a képek működni kezdenek.
Azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Max Ernst képei nem köszönnek vissza minden utcasarokról, de akik már amúgy is ismerik a művészetét, örülhetnek az egy helyre összehordott kincseknek. Mindenki más keressen bármi mást, bárhol.

Könyvajánló: Lugosi Lugo László: fényképiró

Van egy olyan érzésem, hogy a szüleim generációjának van egy óriási frusztrációja, mégpedig a sosem látott technikai fejlődés. Az is bosszantó, amikor a sok nyűggel összerakott weblapom 1 év alatt elavul, de mekkora frusztráció lehet az, hogy leéltek 30-40 évet az előző rendszerben, aztán egyik pillanatról a másikra olyan dolgokhoz kéne érteniük, mint a digitális fényképező, mobilok, táblagép, dvd-iró..Emlékszem, mekkora kult volt (érthetőbb formában: jófej) apám, miközben megmutatta hogyan kell passziánszozni egy 386-os számitógépen. Ma meg.. A telefonban alig bir egy számot átirni. Ettől még elmesélheti nekem, milyen volt Cobold programozási nyelvben alkotni, de valahogy mostanában nemigen beszélt a Javascriptes felfedezéseiről.. Tehát igencsak kétélű fegyver a nosztalgiára hagyatkozni egy könyvben, amikor a technika már rég túlhaladta a leirtakat...
Nem kell belemennem a fotótörténetbe ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: az analóg fotó mára már emlék, pár apámkorabeli ember még benne van, de talán már kár is nosztalgiázni ezen. Ami megmentheti mégis ezt, az a stilusérzék és a jó történet. A stilus megvan és több kérdésünk lehetőleg ne is legyen. Ez viszi előre a könyvet, és emiatt bocsátok meg olyan történeteket is, mint egy kőbányai munkásszobor utóéletének követése..Egyszerűen kellemes időtöltés olvasni a könyvet, elmerengeni az analóg gépeken, kicsit hasonló érzés, mint a fotóművészet lap interjúit olvasni..Nem is szólok a sok félkész vagy törölhető minőségű szövegért, a könyv igy is megér egy délutánt. Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjam, min fog rajtam röhögni a következő generáció..

textilkedés és egyéb furmányságok

Hogy is van ez? Lássuk az alaptételt: a művészet ma egyre kevésbé jelenti az olajjal festett táblaképet, hiszen bárhová megyünk a világban, egyre több installációt, szobrot, nem is folytatom mennyiféle összevisszaságot neveznek ma művészetnek. Egy svájci fickó épitett egy kunyhót, aztán ugyanabból a kunyhóból egy csónakot, aztán lehajózott vele a tengerig, aztán újra kunyhót épitett belőle. Ez jól hangzik ugye? Tracey Emin (na honnan jutott eszembe?) a saját ágyát állitotta ki, mindenestül. A Pompidou-ban meg egy összetört autót láthatunk, többek között. Nem is olyan rég még a Műcsarnokban is egy közönséges szénkupacot kerülgettünk, igaz Bernand Venet neve elég volt ehhez az akcióhoz. Bukta Imre dolgai sem éppen az egyszerűség felé haladnak, de emlithetném Németh Hajnal összetört autója mellett felcsendülő áloperát is. Kétségtelen, hogy a vicces módon eddig meg sem emlitett fotográfia is éppoly fontos médium ma már, mint az olajfestmény. Senkinek nem jutna eszébe Annie Leibovitzot gyenge művésznek nevezni, pedig kétségkivül nem festett semmit. Csakhogy.
Ez idáig jól hangzik, viszont ha vetünk egy pillantást az eladásokra, és megjegyezzük, hogy a pénz nem értékmérője a művészetnek, akkor is fel fog tűnni, hogy valamiért még mindig Picasso és társai vezetnek, bár kétségtelen, hogy Damien Hirst gyémánt koponyájáért kapott pénzből kis túlzással országunk államadósságát ki lehetne fizetni. Jeff Koons is elég nagy feltűnést kavart a tavalyi Artbázelen, amikor pár millió dollárt, frankot vagy eurót (ilyen szinten már mindegy mit) kaszirozott, és nem mellesleg a Beyeler alapitvány főattrakciója is lett, mármint a múzeum vele reklámozta magát szerte a világban, pedig az ő figurái -amit installációnak vagy szobornak hivunk - nem is annyira vevőcsalogatóan szépek.
Jó, akkor most térjünk át a textilre. A mire? ..Textil... Hát ezen gondolkodni kell. Ki készitett ilyet? Ha kihagyjuk a feministákat New York-ból, ami provokáció volt, aztán Tracey Emint most már másodszor, akkor ki marad? No lám, nem is annyira vagyok művelt. Na jó, eszembe jut Havadtőy Sámuel kiállitása Falk Miksa utcában, azt mindenki furcsa szemmel méregette, noha jutott festék is bőven azokra a felületekre.
Mindezt csak azért mesélem el, mert ma egy textilművész megnyitóján jártam, és próbáltam eldönteni, hogy hozzá tudok-e értelmesen szólni a kiállitáshoz, végül úgy döntöttem, nem. Na igen, mindig van mit tanulni...

Georg Baselitz

Tudom, hogy a mai nap fénypontja a nyitott műtermek program volt, de úgy alakult, hogy helyette Bécsbe kirándultam, azon belül is az ESSL múzeum felé. Ez egy abszolút küldvárosi, semmiből felhúzott 10 éves hely, de hogy komolyan kell venni, azt az is mutatja, hogy az Albertina elől ingyenes buszjárat megy ki. A múzeum kivülről a rém ronda és a rettenetes variációját hozza, de belül elképesztően kellemes és élhető. Mivel eleve múzeumnak épült, ezért a kiállitótér egyszerűen mesés. A struktúrája nem túl bonyolult, és még éppen bejárható. Egy időben három kiállitás fut, de a legfontosabb kétség kivül Baselitz-é.
Jó, tudom, hogy nem sűrűn találkozunk a fickó nevével itthon, de ennek egészen egyszerű oka van. A kultúra, és ezzel együtt a művészet földrajzilag Bécsnél végződik. Egy bécsi művész még bekerülhet az Artforumba, ami a legsznobabb művészeti lap, de keletebbről már nem - lásd pl. Franz West 2012 november. Bécs a legkeletebb nyugat, a kapcsolati hálója pedig természetesen a németek felé orientálódik, bár mondjuk a Batliner gyűjteményt tekintve Svájc is működik. Ezzel együtt sohasem láttam még francia vagy angol művészt, persze lehet, hogy meg lehet engem is cáfolni, csak nyugodtan. Ezt azért fontos elmondanom, mert ne tévesszen meg a földrajzi közelség, Bécs lehetne éppen Köln mellett is, hiszen sem az Albertinának, sem az Essl-nek sem másik múzeumnak nemigen akaródzik észrevennie, hogy Budapest csak 240 km, és ott is élnek művészek. A Ludwig az egyetlen kivétel, örüljünk is neki, noha ott sem láttam soha magyar vonatkozású tárlatot, de nekik legalább Pesten is van egy múzeumuk.
E kicsit hosszúra nyúlt bevezető után nézzük a műveket. Még annyit érdemes hozzátennem, hogy Baselitz otthon erősen középkategóriás, vagyis egyáltalán nem óriási sztár, de a műterme méretéből azért következtethetünk arra, hogy nem éppen szűkösen él. Nem sportszerű, de muszáj ezt is megemliteni, mert itt bizony 4 *5 méteres képekről beszélgetünk, és már pusztán egy ekkora vászon megvétele kimeritené egy átlagos magyar művész többéves keretét, és akkor még nem beszéltünk a festékről, egyebekről. Mindez megintcsak azért fontos, mert Baselitz nem éppen egy elképesztő, mindent megújitó, elsöprő erejű művész, de nem is kétbalkezes. Ekkora méretben kiderül, hogy jó az arányérzéke, pont annyit tesz a vászonra, amennyit kell, nem magyarázza túl a látványt. Ő az a festő, aki minden képét fejjel lefelé festi, vagyis a portréi fejjel lefelé csüngenek, ez az aprócska geg kombinálva a nagy mérettel, már éppen elviszi a tárlatot. Az első benyomás a döbbeneté, hiszen ezek a képek látványosak, szépek, nagyok, ordit róluk a profizmus, és csak később, már itthon gondolok bele abba, hogy ebből az érzésből nem sok marad, ha lehántom a rétegeit. Az emberi anatómiát minden esetben megtartja, és csak egy kicsit maszatolja el a ruhákat, éppen annyira, hogy még rajzilag közel tökéletes legyen, de érezzük, hogy azért "valami van". Ez a bizonyos valami pedig nem kevés.

Filmajánló: Who the f..is Jackson Pollock?

Szeretjük a tündérmeséket, ezért aztán mindannyian vevők vagyunk erre a történetre: egy 73 éves kamionsofőrnő egy isten háta mögötti kaliforniai boltban megvesz 5 dolcsiért egy festményt, aztán otthon az egyik ismerőse elhinti benne a tündérmesét, hogy az egy eredeti Pollock kép. Amitől ez izgalmassá válik, hogy utána jönnek a szakértők, akik aztán jól egymásnak ellentmondanak és ebből a komédiából összehoztak egy több mint egyórás filmet. Mókás.
A valóságban ez a történet elég egyszerű. Nincs szignó, nincsenek háttérdokumentumok korábbi eladásokról vagy gyűjteményekről, a kép pedig önmagában ugyan hasonló stilusú, de nem tűnik egyértelműen annak. Snitt.
Csakhogy: miért ne lehetne egy amerikai tündérmesét összehozni ebből? Hiszen ha egy öreg néni találhat egy fel nem fedezett képet, akkor ez még mindig a lehetőségek országa, és amúgy is, a művészet világa elég zárt és átláthatatlan ahhoz, hogy egy ilyen történetet sokak elhiggyenek. Már eleve ott a legkisebb fiú nekiindul a világnak tündérmese, szóval ha azt merészelem állitani, hogy nem eredeti a kép, akkor irigy, sóvárgó szemét vagyok, aki legszivesebben elcsaklizná a nagyitól 20 dolcsiért a képet, hogy aztán én adjam tovább dollármilliókért. Ez rendben is van.
Másfelől nem nehéz párhuzamot húznunk a minap megjelent titokzatos "Munkácsy" kép és e között. Hiszen az is szignó nélküli, stilusjegyeiben hasonlit Munkácsy képeihez, szóval miért ne lehetne az ő képe (az indexen van cikk róla)?
Azt hiszem érdemes a hülye vagy kisfiamnál kicsit részletesebb okokat irnom a miért nem Munkácsy és Pollock a festő kérdésre, anélkül hogy egyik képet is láttam volna eredetiben. Ezek a történetek ugyanis mind hasonlóak. Egyrészt kezdjük azzal, hogy ezek az életművek már mind feldolgozottak, mindkét festőről jópár könyv és album jelent meg, a bizonyitottan általuk festett képek valóban sokat érnek és ne legyenek illúzióink, hogy már rég vagy egy hires múzeumban vannak, vagy gyűjtőknél. Akármennyire is jól hangzik, hogy "az apám találta a pajtában" vagy bármi hasonló, ez nem magyarázat. A kezemben Francis Bacon: L'atelier cimű könyve, ami a festő műtermében talált képeket leltározza szinte papirfecni szintig. Nos, ne gondoljuk, hogy Pollock műterméről, miután az egyik leghiresebb festő lett, nem készült leltár, hiszen egy 10 * 10 centis kép is érhet párezer dollárt, a pénzt pedig mindenki érti. Ha ezekben nem szerepel a mű, akkor lehet ugyan az a mese, hogy elajándékozta, de akkor miért nem szignózta?
A másik probléma a hol volt eddig kérdése. Egy értékes műről adásvételi szerződések, leltárbejegyzések, cimkék árulkodnak, amiket ugyan meg lehet próbálni hamisitani, de itt nem erről van szó. Pontosan azért, mert első pillantásra nehéz megállapitani egy mű eredetiségét, általában dokumentumok tömkelege áll a rendelkezésre. Ha egy fontosabb gyűjtőnél volt, akkor ott bizonyára leltári számot kapott, szakvéleményt, és egyáltalán: ezekből a gyűjteményekből ritkán kerülnek ki képek.
Most beszéljünk a festményhamisitásról. Óriási üzletág ez. Aki látott már a Falk Miksa utcában cigányoktól Ladából árult "eredeti" Moholy-Nagyot, netán egy szakértő bemutatta neki a tipikus hamisitási módokat, nehéz nem arra gondolni, hogy valakinek igencsak érdeke a kép tisztára mosása (egyébként ez a probléma a Virág Juditnál árverezett Csontváryval is, bár nem ismerem a háttéranyagokat, tehát nem mondanám a képre, hogy hamis vagy nem). De: szinte az összes hires festőt körülveszik a hamisitványok, Gulácsynál azt mondják, hogy hát úgyis elmebajos volt, azért olyan a kép, Munkácsynál a kevésbé ismert kismesterek hasonló témájú képeit szignózzák át, és mondjuk Vaszary-nál az életmű olyan szerteágazó, hogy abba bele lehet rakni egy "eddig nem ismert" képet.
De térjünk vissza a filmre, ahol hirtelen a semmiből egyszercsak előkerül egy szakértő, akit Biró Pálnak hivnak, és közli a nagyival, hogy talált egy kéznyomot a kép hátoldalán, ami szerinte megegyezik Pollockéval, mert most ment el a műtermébe, és lefotózott pár festékesbödönt, amin rajta van az ujjlenyomata. Ez jópofa, majdnem olyan jó, mint a "Munkácsy" képnél az a magyarázat, hogy a Pilátus képén hasonló alakok szerepelnek mint A képen. Na ez mondjuk konkrétan a hamisitó leleplezése, mivel Munkácsy pont nem ismételgette folyton a figuráit, pláne nem ennyire nyilvánvalóan. De vissza az állitólagos szakértőnkhöz, akiről megtudjuk, hogy Montrealban lakik, és bár neki mindegy, hogy a kép valódi vagy nem, de azért jópár hónapos nyomozásba kezd, hogy valahonnan összemaszatoljon egy ujjlenyomatot. Ha csak úgy nézzük a filmet, mint egy érdekes történetet, nem is tűnik fel azonnal a bibi: egy független szakértő miért is vállal szerepet egy ilyen történetben? És miért jelenti ki egyértelműen, hogy márpedig ez ő, csakis a nagy Pollock lehet, egyetlen ujjlenyomatdarabból?
Ilyen ez a művészvilág. Kár, hogy az álszakértő ezúttal egy magyar, akiről a New Yorkernek kell 200 oldalas tényfeltárót irnia, mire leleplezi egyéb gazságait. Apropó, van nálam egy "eredeti" Rothko, a festő egy elfeledett korszakából, olcsón adom...

Lichtenstein a Tate modernben

Akárhogy is nézem, ez az év egyik legnagyobb durranása, ezért illik irnom róla, de még előbb egy személyes megjegyzés. Ahogy nézem a statisztikát a blogon (amúgy miért is nézem? hiszen nem fogok ettől máshogy irni) a pesti kiállitásokról irottakat jóval többet olvassátok, mint a külföldi kritikákat, noha a blog egyik kimondott célja a tájékozódás - mennyire vicces/szomorú pl. az egyik kedvenc francia blogban azt olvasni, hogy Szarajevóban bezárták az összes múzeumot pénzhiányra való tekintettel, mindjárt más kontextusba kerül mondjuk a Nemzeti Galéria háttérbe szoritása. Innen nézve a Tate-hez semmi közünk, pláne a cimben szereplő úriemberhez, de ismét csavarjunk egyet a tekerőn. Ha végigsétálunk a Mome-n New Yorkban, akkor azt fogjuk látni, hogy nyilván Pollock a legnagyobb, legfontosabb mérföldkő szerintük, aztán jön Warhol, és szegény művészünk belesimul a pop art egyébként jócskán felülreprezentált termeibe. Igen, ezt már láttuk, ez a képregényes pasas. De ha most visszamegyünk Londonba, és a nagyméretű képei láttán nem esik le a tantusz, akkor menthetetlenek vagyunk (kb. mint én, aki Barcelonában többször is elsétáltam Lichtenstein köztéri szobra mellett anélkül, hogy egy "hú de furcsa ez itt" felkiáltáson kivül többre futotta volna). Arra akarok kilyukadni, hogy ez a fickó bizony tudott festeni! Nem akkora a kontraszt, mint az amerikai zászló festménynél, ahol közelről döbbentesen sok részlet jön ki, de nagyon is feltűnik, hogy a több méteres kompoziciói is hibátlanok, az ecsetvonások ugyan nem tolakodnak, de azért nagyon is jelen vannak, a téma pedig csak ürügy. Most pedig mindenki folytassa azt a gondolatot, miszerint a könnyen érthető témájú művész kiállitásai indokoltan népszerűek-e...