Max Ernst a bécsi Albertinában

Mielőtt belekezdenénk, állapitsuk meg, hogy az Albertina a bécsi Louvre, a dunaparti Metropolitan és nem a Guggenheim vagy a Tate, ebből adódóan a kiállitásai is a ma már modernnek - ami egy intervallumot jelöl, és kb Monet-től Warhol-ig tart- számitó művészekre koncentrálnak, ami az épületet látva, ami egy kastély, egyáltalán nem meglepő. Az ott állandó (véglegest nem merek irni) tárlaton bemutatott Batliner gyűjtemény is Renoir-tól Karel Appelig (1948) tart.
E bevezető egy kicsit választ ad a miért éppen Max Ernst? kérdésre is. Picasso? Már unjuk. Dali? Most van Párizsban. Modigliani? Sokfelé szóródott szét az életműve, és satöbbi, tudnám még sorolni. Viszont mi a helyzet Max Ernst-el? Az ő művei nem olyan keresettek vagy ismertek, mint az előbb emlitetteké, viszont szinte mindenki hallott már róla, noha én pl. soha egyetlen képét sem láttam. Vagy ha igen, akkor sem kötöttem össze. Ha igy közelitek a témához, akkor valójában egy művészettörténi hiányosságomat jöttem bepótolni, ami azért korántsem problémamentes kezdet. Szerintem ennek a tárlatnak kétféle látogatója lehet: 1. aki mindig mindent megnéz, mindegy is kit láthat 2. aki hallotta már a nevet, de műveletlennek tartja magát, mert nem tud egyetlen képet sem felidézni. Na ez utóbbiak fognak oltári nagyot csalódni.
A kiállitás eleje remek, apró kollázsokat látunk, amik viszonylag könnyen emészthetők, de azért van bennük gondolat, a rendezés is jó, eltekintve attól, hogy a két fal között semmilyen kapcsolódás nincs, vagyis sétálni kell. Ebből a térből kijutva néhány figurális kompozició jön, ami szinte egy kellemes, könnyed festőnek mutatja a művészt. De ekkor beleugrunk a mélyvizbe, és innentől egy átlagos látogató teljes értetlenséggel fog végigvonulni a furcsa tárlaton.
A szürrealizmus és a dada következik, ami egyáltalán nem könnyű befogadás szempontjából, legalábbis ma már nem az. A tárlat egyik nagy hibája, hogy egyre több magyarázó szöveget rak az arcunk elé, de végig csak képekről beszél, holott itt már sokszor fontosabb egy akció vagy a kép keletkezésének története. Néha emlitést tesznek nekünk egy-egy eseményről, de a táblaképeket nem tagolják videók vagy installációk. A képek pedig nehezek. Egyrészt egyáltalán nem törekednek esztétikai szépségre, másrészt csak a kiállitásszöveget olvasva nehéz abba a kreativ hangulatba kerülni, ahol a képek működni kezdenek.
Azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Max Ernst képei nem köszönnek vissza minden utcasarokról, de akik már amúgy is ismerik a művészetét, örülhetnek az egy helyre összehordott kincseknek. Mindenki más keressen bármi mást, bárhol.