A "nagy" Saatchi galéria

London hét következik, és ha London, akkor feltétlenül a Saatchival kell kezdenem. Aligha létezik még egy olyan galéria, amely ennyire profi a marketingben, ez persze az alapitónak köszönhető, egész pontosan annak, hogy a Damien Hirst féle generációt ő dobta be a köztudatba rengeteg hirdetéssel, pr-al és még valamivel, amire sosem fogunk rájönni. Kezdettől fogva gyanús volt a művészeti világnak, hogy mit keres itt ez a médiaguru, aztán persze gyorsan kiderült: pénzt. Az olcsón felvásárolt műtárgyhalmot némi marketing után óriási haszonnal adta tovább, és érzésem szerint azóta is valamelyik magánszigetén ücsörög a több méter magas pénzhalmán, legalábbis művészeti aktivitásról már jó ideje nem számolhatok be. A galéria pedig maradt, sőt még kiállitások is vannak benne, de ez már valami más.
A honlap alapján úgy képzeltem, hogy a galéria legalábbis egy Moma méretű óriás, magyarra forditva a Szépművészeti múzeumunk háromszor. Hihetetlen mennyiségű műtárgy tűnik fel a honlapon, plusz még hozzáraktak egy mini ismerősnyilvántartót is, plusz mese habbal. A galériát megközelitve viszont egy kicsit más kép tárul elénk. Az épület valóban impozánsnak tűnik képen, de a valóságban beleolvad a környező, nem túl magas épületekbe. Ráadásul az előtte lévő zöldfelületet ottjártamkor éppen sátrak foglalták el valami rendezvény okán, igy viszont kifejezetten szűknek tűnt a tér. Belépve szó nincs már nagyságról: szűk folyosókról nyilnak a termek. Persze egyáltalán nem kicsi a tér a mi fogalmaink szerint egy galériához viszonyitva, de mondjuk a Műcsarnok terei tágasabbak.
Mindegy is, foglalkozzunk a kiállitással. Kortárs orosz művészetet látunk, a marketingguru tálalásában ez persze úgy hangzik, hogy kiszabadultak a művek az elnyomásból, ezt inkább nem véleményezném. Sergei Vasiliev nagyméretű fotóin szegény meleg pasasokat látunk, legalábbis mindegyik szomorú egy kicsit, talán a kép kedvéért. Beállitott képek, igazából semmi extra. Semmit sem tudunk meg róluk, csak amit látunk rajtuk, vagyis a külsőjüket. Vikenti Nilini majdnem kieső embereket mutat, a figurái nem tűnnek boldogabbnak a meleg pasasoknál, ráadásul ők mind egy ablak szélén ücsörögnek, és persze látjuk a mélységet előttük, noha épp egyikük sem készül kiesni. A képek mégis meghatónak tűnnek, egészen addig, amig meg nem látjuk az egyik kép sarkán, hogy a bravúrosnak tűnő nézőpont valójában egy kiszögellésnek köszönhető, vagyis a fotós noha úgy tűnik, hogy jócskán kilógott a semmibe, valójában csak pár lépést sétált. Azért hatásos képek ezek, kár hogy ilyen cinikusan irok róluk. Nehezen komolyan vehető, ahogy az egyik fotós öreg néniket és bácsikat vetkőztet le, miközben a pucérsággal az égvilágon semmit sem akar kezdeni. Jujj, annak az öreg néninek milyen piros a háta - látjuk, aztán felmerül bennem, hogy és akkor mi van? Egy öreg néni, kicsit piros a háta, nagy ügy. Egy másik képen egy 80 éves fickót támogatnak. De hát már ránézésre is nagyon öreg! Örüljön, hogy még megvan...Szóval nagy leleplezésnek nem nevezném.
Egy kicsit olyan, mintha a tárlat azt próbálná megmutatni, hogy mennyire rossz arrafelé, de mindezt annyira szájbarágósan próbálja mondani, hogy már csak azért se fogadom el. Feltűnik egy fogatlan hajléktalan, és úgy általában az összes olyan klisé, amitől azt kéne gondolnom, hogy. De nem gondolom. Inkább azt gondolom, hogy mekkora különbség lehet egy weblapon kinézett kiállitás és a valóság között.