Mint gyerek a játékboltban, úgy éreztem magam ezen a helyen. Van egy barátom, aki hanglemezeket gyűjt, ha hagynám, éjjel-nappal azt mesélné, hogy az a holland kiadású lemez, amit...amikor vele lemezboltba megyünk, ő átszellemül, látom az arcán, hogy már semmi más nem érdekli, és érdekes módon velem is ez történt a Whitechapel galériában. A galériába belépés pillanata nagyon fontos. A Saatchinál a lélektelen őrök, akik a ruhatár felé terelnek, még mielőtt beszippantanék egy korty levegőt, elrontanak mindent. Nem véletlen, hogy a Momában (és még sok más helyen) nem lehet biztonsági őrökbe, ruhatáros fogdmegekre vagy jegytépő katonákba botlani. Van egy tér, ahol meg lehet várni valakit, ahol az aktuális kiállitás katalógusai kint vannak, ahol a belépőszedés nem egy hivatali rácsos ablaknál zajlik. Ezek rettentő fontosak, mert ettől van kedvem galériába szervezni egy találkozót vagy akár leülni egy újságot átnézni. A Whitechapelnél ez elég jól működik: van egy könyvesbolt jobbról, és mikor megnézném az egyik könyvet megpillantom a másik felén a ruhatárat. Átgondolt. Az épület mérete épp a határán van annak, hogy nagyszabású legyen vagy élhető. Leginkább mindkettő, éppenhogy.
Ez az intézmény nagyon erősen kortárs és gondolatébresztő szándékkal működik, ezért festményt egyáltalán nem találunk bent. Ha valaki ma trendi akar lenni, installációt készit, a kérdés csupán az, hogy van-e mögötte gondolat. Guiseppe barátunk ötletétől minden normális klasszikus művészet szerető falra mászna, hiszen az mindössze annyi, hogy milyen érdekes, amikor egy alagútba nézünk, a fény-árnyék hatások hogy megváltoznak. Ezért aztán üregesre faragott egy jó magas fát, párszor elvágta a törzset itt-ott, majd a belsejét sárgára festette, mert "az arany a kultúránk fontos tájékozódási pontját képezi". Ennyi. Leirva röhejes. Csakhogy belenézve a fatörzsbe érteni vélem. Kb. két méterenként elvágta a törzset és kicsit arrébb rakta a következő darabot, épp annyira, hogy ne lehessen csak úgy átlátni rajta, keresni kelljen a pontot, ahol működik. És a ravasz világitás jól aládolgozik.
Laure egy nőmagazin ösztöndijából fél évig lebzselt az olaszoknál, és az installációja szerint leginkább fényt gyűjtött ezalatt. Egymással összehangolt videóin meztelenül járkál egy patakban, persze a lényegi részeket nem látjuk, de a képek valahogy jó értelemben véve fényesek, be is égtek, és ettől nekem a firenzei nyár ugrik be. Hopp. És ennyi. Nem kell magyarázkodni, se görcsölni, immár értem a térrendezést is. No persze ne gondoljuk, hogy az emlitett két művész majd micsoda karriert fognak befutni, mert erről szó sincs. Ők csak kommunikálnak, én meg veszem az adást. Snitt.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése