Georg Baselitz

Tudom, hogy a mai nap fénypontja a nyitott műtermek program volt, de úgy alakult, hogy helyette Bécsbe kirándultam, azon belül is az ESSL múzeum felé. Ez egy abszolút küldvárosi, semmiből felhúzott 10 éves hely, de hogy komolyan kell venni, azt az is mutatja, hogy az Albertina elől ingyenes buszjárat megy ki. A múzeum kivülről a rém ronda és a rettenetes variációját hozza, de belül elképesztően kellemes és élhető. Mivel eleve múzeumnak épült, ezért a kiállitótér egyszerűen mesés. A struktúrája nem túl bonyolult, és még éppen bejárható. Egy időben három kiállitás fut, de a legfontosabb kétség kivül Baselitz-é.
Jó, tudom, hogy nem sűrűn találkozunk a fickó nevével itthon, de ennek egészen egyszerű oka van. A kultúra, és ezzel együtt a művészet földrajzilag Bécsnél végződik. Egy bécsi művész még bekerülhet az Artforumba, ami a legsznobabb művészeti lap, de keletebbről már nem - lásd pl. Franz West 2012 november. Bécs a legkeletebb nyugat, a kapcsolati hálója pedig természetesen a németek felé orientálódik, bár mondjuk a Batliner gyűjteményt tekintve Svájc is működik. Ezzel együtt sohasem láttam még francia vagy angol művészt, persze lehet, hogy meg lehet engem is cáfolni, csak nyugodtan. Ezt azért fontos elmondanom, mert ne tévesszen meg a földrajzi közelség, Bécs lehetne éppen Köln mellett is, hiszen sem az Albertinának, sem az Essl-nek sem másik múzeumnak nemigen akaródzik észrevennie, hogy Budapest csak 240 km, és ott is élnek művészek. A Ludwig az egyetlen kivétel, örüljünk is neki, noha ott sem láttam soha magyar vonatkozású tárlatot, de nekik legalább Pesten is van egy múzeumuk.
E kicsit hosszúra nyúlt bevezető után nézzük a műveket. Még annyit érdemes hozzátennem, hogy Baselitz otthon erősen középkategóriás, vagyis egyáltalán nem óriási sztár, de a műterme méretéből azért következtethetünk arra, hogy nem éppen szűkösen él. Nem sportszerű, de muszáj ezt is megemliteni, mert itt bizony 4 *5 méteres képekről beszélgetünk, és már pusztán egy ekkora vászon megvétele kimeritené egy átlagos magyar művész többéves keretét, és akkor még nem beszéltünk a festékről, egyebekről. Mindez megintcsak azért fontos, mert Baselitz nem éppen egy elképesztő, mindent megújitó, elsöprő erejű művész, de nem is kétbalkezes. Ekkora méretben kiderül, hogy jó az arányérzéke, pont annyit tesz a vászonra, amennyit kell, nem magyarázza túl a látványt. Ő az a festő, aki minden képét fejjel lefelé festi, vagyis a portréi fejjel lefelé csüngenek, ez az aprócska geg kombinálva a nagy mérettel, már éppen elviszi a tárlatot. Az első benyomás a döbbeneté, hiszen ezek a képek látványosak, szépek, nagyok, ordit róluk a profizmus, és csak később, már itthon gondolok bele abba, hogy ebből az érzésből nem sok marad, ha lehántom a rétegeit. Az emberi anatómiát minden esetben megtartja, és csak egy kicsit maszatolja el a ruhákat, éppen annyira, hogy még rajzilag közel tökéletes legyen, de érezzük, hogy azért "valami van". Ez a bizonyos valami pedig nem kevés.