Lichtenstein a Tate modernben

Akárhogy is nézem, ez az év egyik legnagyobb durranása, ezért illik irnom róla, de még előbb egy személyes megjegyzés. Ahogy nézem a statisztikát a blogon (amúgy miért is nézem? hiszen nem fogok ettől máshogy irni) a pesti kiállitásokról irottakat jóval többet olvassátok, mint a külföldi kritikákat, noha a blog egyik kimondott célja a tájékozódás - mennyire vicces/szomorú pl. az egyik kedvenc francia blogban azt olvasni, hogy Szarajevóban bezárták az összes múzeumot pénzhiányra való tekintettel, mindjárt más kontextusba kerül mondjuk a Nemzeti Galéria háttérbe szoritása. Innen nézve a Tate-hez semmi közünk, pláne a cimben szereplő úriemberhez, de ismét csavarjunk egyet a tekerőn. Ha végigsétálunk a Mome-n New Yorkban, akkor azt fogjuk látni, hogy nyilván Pollock a legnagyobb, legfontosabb mérföldkő szerintük, aztán jön Warhol, és szegény művészünk belesimul a pop art egyébként jócskán felülreprezentált termeibe. Igen, ezt már láttuk, ez a képregényes pasas. De ha most visszamegyünk Londonba, és a nagyméretű képei láttán nem esik le a tantusz, akkor menthetetlenek vagyunk (kb. mint én, aki Barcelonában többször is elsétáltam Lichtenstein köztéri szobra mellett anélkül, hogy egy "hú de furcsa ez itt" felkiáltáson kivül többre futotta volna). Arra akarok kilyukadni, hogy ez a fickó bizony tudott festeni! Nem akkora a kontraszt, mint az amerikai zászló festménynél, ahol közelről döbbentesen sok részlet jön ki, de nagyon is feltűnik, hogy a több méteres kompoziciói is hibátlanok, az ecsetvonások ugyan nem tolakodnak, de azért nagyon is jelen vannak, a téma pedig csak ürügy. Most pedig mindenki folytassa azt a gondolatot, miszerint a könnyen érthető témájú művész kiállitásai indokoltan népszerűek-e...