Mi a fene – Válogatás a Vajda Lajos Stúdió művészeiből a szentendrei Művészetmalomban

Ez a végletek kiállitása, mást nem mondhatok. Sőt, valahogy minden, ami kapcsolatba hozható ezzel a kiállitással, végletesen csodás vagy szörnyű.

Az például nagyon jó, hogy óriásplakáton hirdetik az eseményt. Az szörnyű, hogy bár ezerszer láttam a plakátokat, nem jöttem rá hogy mit reklámoznak. Az értelmetlenné tördelt betűkupac csak azután vált értelmessé, miután valaki megmutatta, hogy miről szól. Teljesen lehetlen pár másodperc alatt megérteni. Ha amúgy nem tudtam volna a kiállitásról, a plakát miatt biztosan nem megyek el. Az is végletesen borzalmas, hogy 2013-ban nem lehet bankkártyával fizetni a belépőért, ráadásul az automata jó messze, a turista-giccsutca végén van. Az viszont nagyon jó, hogy a belépő jó más múzeumokba is. Nagyon szeretem a Művészetmalom épületét, hihetetlenül jó, hogy nem rontották el valami high-tech borzalommal. Az álbefejezetlenség hitelessé teszi.  Az utóbbi években a kiállitások arról is meggyőztek, hogy értik a dolgukat, a kiállitások szinvonala általában elég magas, legutóbb éppen a test témakörben alkottak nagyot.

Ezzel együtt ismét sikerült egyedüliként megnéznem a tárlatot, pedig semmilyen trükköt nem vetettem be, és ki se béreltem az épületet. Nem, mindössze szombaton ebéd után értem oda az egyébként nagyon kedves teremőrökhöz. Egyikük hitetlenkedve is nézett rám, ez az ember tényleg ide jött? – kérdezhette magától, de aztán felkapcsolta a villanyt.

Ha már zavartalanul nézhettem körbe, jól megvizsgáltam mindent, még jegyzeteket is irtam, teljesen hiába. Akárhogy szépitem, FeLugossy mindent visz. A többi is emészthető, elviselhető, végignézhető, de sehol sincsenek „Az ember olyan könnyen összezavarható” installációjához képest. Igy aztán ha akarom, pompás a tárlat, ha akarom szörnyű, de nézzük inkább máshonnan a dolgokat.

Rendkivül zavaró, hogy úgy tekintenek a látogatóra, mint aki nemcsak hogy teljesen képzett is MINDEN művészettörténeti irányzatban, de egyformán szereti is őket. Rögtön az első teremben nézhetek apró szobrokat, amelyekben a kidolgozottság figyelemre méltó, de nem különleges, balra fordulva egy jó kis szintanulmányt látunk, Erdélyi Mária jutott eszembe ki tudja miért, de jobbra már majdnem art brut témakörébe tartozó festmény látszik, amihez viszont a Tate-ben vett katalógusomból kéne neveket sorolnom. De az szinte lehetetlenség, hogy ha az egyik tetszik, akkor a másikat is megnézem. Nem egy kategória. Ráadásul lehetett volna táblákkal vagy hosszabb leirásokkal segiteni, hogy mégis mi a problémafelvetés, mihez képest kellene most valamit gondolnom, persze gondolok anélkül is, de akkor bocsi, de Varga Ágnes Kabó felé szavazok. Bereznai Péter asztalosmunkája csodás, ugyanakkor ebben a környezetben nem ad mélységet, egy kedves geg, amit a művész a saját szórakoztatására készitett. Fent a videómunkáknál szintén jópofa ötlet Benkovits Bálint villanykörte vetitése, bár többet is ki lehetett volna hozni belőle. De ez még igy is jó.

Nehezen tudom értékelni Aknay János és Bukta Imre munkáját. Úgy értem, hogy nem értem, mit keresnek itt, nem kapcsolódnak semmilyen más munkához, önmagukban nyilván megállják a helyüket, sőt, de akkor most gondoljam azt, hogy minden kiállitott mű olyan jó, mint a Bukta Imréé (és bocsi, de nem), vagy gondoljam azt, hogy nem gondolták át kiket raknak egymás mellé? Egyébként is, mondjuk Buktának semmi szüksége arra, hogy egy ilyen kiállitáson hozzák a nevét, ettől nem lesz népszerűbb..Vagy akkor azt kellett volna mondani, hogy erősebben válogatunk, és nem rakunk ki középszerű dolgokat, aminek viszont sokan nem örültek volna.

De beszéljünk inkább FeLugossy-ról, akit az előbb már mennybe emeltem. Akár a lépcsőfordulóban elhelyezett feliratot tekintem, akár a kiállitás végén lévő „dobozt”, le vagyok nyűgözve. Vagy inkább mosolyra nyilik a szám. Ó, végre egy egyértelmű kiállás valami mellett, végre egy felszabaditó nevetés, könnyedség, ami annyira szokott hiányozni. Végre. Ha ajánlom a kiállitást, akkor semmi mást ne nézzetek meg, csak őt. Akárhogy is, ez a végletek kiállitása..

Kasza Gábor a Müsziben

Épp utolsó nap értem oda, ezért ajánlónak már nem jó ez az irás, de mindenképp irni akarok a kiállitásról. Sőt, duplán irni akarok, először az alkotóról, aztán a Müsziről, vagy forditva..
Kezdjük gyorsan a térrel: teljesen elképesztő, hogy pesten ilyen terek még léteznek, ez a régi Corvin áruházból megmaradt 3. emelet. Aki járt már a Corvintetőn, az pontosan tudja, mekkora hangulata van a helynek, aki még nem, az most azonnal menjen el. A Müszi egy új kulturális tér, majd elolvassátok a honlapon miket tud, ami szerintem fontos, az a hangulat, ami tényleg utánozhatatlan. Persze teljesen lepukkant, mint mondjuk a Tűzraktér volt, de ez benne a hitelesség. Igen, ilyenek vagyunk mi itt, bezáró galériákkal, soha el nem induló projektekkel, lakásgalériákkal...Aki könyvet is szeretne erről olvasni, ott a "Nem kacsák vagyunk egy tavon..." kiadvány, nagyon ajánlom. Szóval ott ez a tér, már a lépcső eleve, aztán fent a bárpult, a kis udvar a vicces tábláival, mit ne mondjak, lehetne egy Van Damme film diszlete is, vagy a Feláldozhatók 3 forgatási helyszine. És ebben az elképesztő térben egy termet kipucoltak, hogy nagyjából fel lehessen rakni képeket oda. És az igazi vicc az, hogy felrakhattak volna bármilyen szomszéd/haver/tesó szedett-vedett képeit, és ehelyett egy igazi nagyágyú került ide.
Merthogy Kasza Gábor megkockáztathatóan az egyik legfontosabb név manapság. A képein néha Kudász Gáboros hatások jelennek meg, néha Szabó Dezsős, néha egy kicsit szociós, ami lehet mondjuk az ózdi sorozatáról hires Benkő Imre, de én még Korniss Pétert is belelátom a gyerekek megrendezett jeleneteibe. Akkor tehát egy összevissza lenyúlt képi világot látunk? Nem, mindezek ellenére, bár kétségtelenül néha változó szinvonalon, de nagyon is erős és egyéni anyag ez. Nem mellesleg szinte az első olyan fotós szöveg a kortársak közül, ahol a szavak nagyon erősen megtámogatják a képi világot és felkészitenek arra, amit látni fogunk. A témafelvetés pazar, és az ötletek is zömmel hatásosak. A fény viszont egyszerűen zseniális. Úgy vannak bevilágitva a helyszinek, amik mellesleg sokszor igen nagyok, hogy nem ugrik azonnal a szemünkbe a melyik lámpát hova rakta kérdéskör. Nem, a képek egyszerűen szépen be vannak világitva anélkül, hogy nagyon kontrasztossá tennék a képet. Gratulálok.
Mivel a fotós szakma kicsi, néha találkozunk mondjuk a Fotóportán, ahova neki már úgymond eleve nem kellene mennie, úgy értem, már kinőtt belőle, mégis ott van, és ez az alázat nagyon jó. Szintén ne felejtsük el az aktivitását az FFS-ben, egy időben minden rendezvényen ott volt (és sajnos mostanában én nem vagyok eleget).
Most pedig egyetértésem jeléül, és mintegy elismerve, hogy nemigen tudok mit hozzátenni, bemásolom az új sorozatról irt két mondatát:
"A kiállítás címe a latin ábécé utolsó előtti betűje ősi jelkép – az elágazás, a válaszút szimbóluma. A megrendezett, ún. staged fotókon szereplő figurák egyfajta válaszút előtt állnak, a krízis, a válság döntő pillanatában, mely hasonló erejű, mint a színházból ismert katarzis, a megvilágosodás vagy a felismeréshez vezető “ráeszmélés” momentuma."

Feminizmus, személyesen

No igen, sosem tagadtam, hogy nagy rajongója vagyok a csajsziknak, igy aztán amikor Bécsben a Wiennafair-en találkoztam egy kedves hölgyismerősömmel (egy olasz szépséggel), kedvesen megkért, hogy álljak modellt ehhez a feminista képhez/installációhoz. Örömmel tettem, sőt még egy feminista matricát is a kezembe fogtam. Hogy miért? Lássuk csak:
1. A feminista plakáton valójában egy pucér nőcit látunk, tehát szexista ábrázolással a feminizmusért jelszót is ráirhatták volna. Külön pluszpont jár a ciciért.. 2. Nem tudom, kinek kell megköszönnöm, de az egész vásár hemzsegett a fekete miniszoknyás tüneményektől...3. Talán ezt kellett volna elsőnek irnom, de aki megkért, nagyon kedves barátom, és a kedvéért sok mindenre képes lennék. 4. A feminizmus valójában nekünk pasiknak a legjobb. Komolyan, én annyi - egyébként jóravaló - önbizalomhiányos nővel máshol még nem találkoztam, mint a művészeti életben. Ha ők mind a sarkukra állnának, a művészeti élet nagyon más lenne. 5. Persze bizonyára a pénz is jó dolog, de én szivesen töltöm az időmet szép lányok társaságában, és akkor az esetleges művekről még nem is beszéltem...

Szóval hajrá csajok! Apropó, miért van az, hogy a művészet iránt érdeklődő barátaim százalékos aránya erősen a rózsaszin oldal felé billen?

Könyvajánló: Dan Brown Inferno

Tudom, se nem művészeti album, se nem szakkönyv, ráadásul regényként természetesen fikció is. De mégis, az Angyalok és Démonok és a Da Vinci kód valahogy mégis egy nagyon jó próbálkozás volt arra, hogy a művészettörténetről érdekesen és könnyedén szóljon. Ezen az sem csorbit, hogy természetesen a professzor tárgyi tudása épp azokon a területeken aktiv, ahol kell, és persze nem egy Mondrian képet kell elemeznie vagy megszámlálnia a vonalait.
Az a legjobb, ha egyfajta Indiana Jones-nak vesszük a történetet, és egyszerűen belefeledkezünk a látványba, a cselekménybe, és nem kezdünk el azon gondolkodni, hogy mondjuk a Da Vinci kódban mi lett volna, ha nem találják meg a kulcsot a kép hátulján, vagy eleve leülnek egy picit a rejtvénydobozzal, és elgondolkodnak 5 betűs szavakon...De persze pont az a lényeg, hogy valaki üldözze őket, legyen egy kicsit reménytelen a helyzet, de éppen mindig menjen tovább a történet.
Én benne vagyok a játékban, és nem az az első dolgom, hogy leleplezzem az irót, amikor nyilvánvalóan értelmetlenségeket beszél, de azért ez az új könyv próbára teszi a türelmemet.
Firenzében kezdjük a történetet, egy pici ampullával, ami mellesleg alig jut szerephez a történet során. Természetesen ezúttal is menekülni kell és művészeti kódokat megfejteni, ezúttal az Isteni szinjátékból. Eközben szintén természetesen csupa olyan látványosságot kell érinteni, ami az útikönyvek első lapjain szerepel, véletlenül sem kevésbé ismert vagy netán a köz számára ismeretlen templomokat, amikből mellesleg jópár akadna arrafelé. Az is zavaró, hogy sokszor logikai bukfenceken és teljesen hihetetlen jelenetek során jutunk tovább (mondjuk amikor egy teljes kommandós osztagot megtéveszt egy csaj egy zakóval, hát nem tudom...), és aztán újra és újra, csak azért, hogy fenntartsa azt, hogy itt most nagy veszély van. A professzor persze ennek ellenére leáll művészettörténetet mesélni...
Sajnos a történet hiteltelensége (komplett rendőrőrsök és kommandósok próbálják elfogni hősünket aki persze átsiklik mindenhol) és a művészettörténeti utalások abszolút zavara (mondjuk a Palazzo Vecchio-ban) nem segit a könyvön, ami igy egy felületes Romana füzetet idéz. És ennek ellenére mégis szeretném, ha többet foglalkoznánk művészettörténeti rejtélyekkel - van belőlük éppen elég..Tényleg, nincs kedve valakinek megirni?

Válogatás Howard Greenberg gyűjteményéből a Mai Manóban (frissitve)

Előre kell bocsátanom, hogy nem lesztek okosabbak ha arra vártok, hogy megmondjam, el kell-e menni erre a kiállitásra. Biztos ami biztos, jobb ha elmentek, már csak azért is, mert van olyan szemszög, amiből ez a tárlat igencsak megéri a figyelmet. Abszurd módon azonban a legkevésbé sem a képek miatt mondom ezt. Nem, a képek természetesen szépen nagyitottak, restaurálásra sem szorulnak, nem is szakadtak, mindössze nem szépek. Mármint nem különlegesebbek, részletgazdagabbak, kontrasztosabbak vagy általános esztétikai értelemben véve szebbek, mintha ugyanezeket a képeket egy könyvben látnánk (sőt már láttuk is garantáltan ezeket a képeket).
Ez van. Viszont a képaláirásokért nagyon megéri elmenni. Kár, hogy nem minden kép alá került, pedig ezek a szövegek izgalmasak, hosszúak, és betekintést mutatnak a fotóséletbe. Mivel a legtöbb kép valóban ismerős lehet innen-onnan, ezek a szövegek azért is üditőek, mert a kép készitéséhez visznek közelebb.
Számomra hihetetlenül furcsa, hogy az összes kép a ház olcsó fakereteiben mutatkozik. Bár teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a képek egyébként sötétitett kamrában, por és nedvességtől védve, állandó páratartalomban laknak, ezért nincs is keretük, valahogy ezek a keretek nem segitik elő azt az érzést, hogy itt most egy kivételes, amúgy nem látható gyűjteménybe nyerünk betekintést.
A kiválasztott képekkel is vannak problémáim. Ott van pl. a milicista halála, ezerszer látott kép, ezúttal egészen nagyban. A felirat nem mondja meg, hogy mikori a nagyitás, én meg nem tudom kitalálni - a kép méretéből és a tökéletes állapotból arra következtetek, hogy nem vintage nagyitás, nem a kép készitése után kicsivel keletkezett. Ez persze nem biztos. De mivel Capa nem művész hanem fotóriporter volt, aki a lapnak adta el a képet, ezért nehezen hihető, hogy az újság készitett a gyűjtő kedvéért egy nagyitást. Persze ez egyáltalán nem lényeges pont, csak annyit akarok vele mondani, hogy ha korabeli, akkor ezt jelezni kellene, s akkor rögtön két fegyveres őrt is melléállitani, az értéke ugyanis több millió lehet, dollárban vagy bármilyen pénzben. Ha viszont Cornell Capa és az Icp nagyitása, mondjuk a 80-as évekből, akkor már közel sem ér annyit, viszont akkor kb. annyi értelme van kiállitani, mintha én csinálnék egy nagyitást most.
A válogatás persze erősen szubjektiv, nyilván nem láttam az eredeti, teljes gyűjteményt, számomra egyfajta keverék: nagyot is akar mondani (nekem van egy Dianne Arbus-om), meg közben azért szép képeket is akar láttatni.
Összességében a tárlat megnézése mégis hozott pár kellemes percet, csak koncentráljunk a képaláirásokra, a szövegre, egy fotókiállitáson.

A nagy focivereség margójára

Jól van, pasi vagyok, de még igy is lehetetlen nem meglátni a párhuzamot a holland vereség és a művészeti élet történései között. Még jó, hogy a festőknek nem tartanak focimeccseket, különben még metaforára sem lenne szükségem...Lássuk csak, a lapok szerint mi juttatta el a válogatottat ehhez a vereséghez: belterjes, minőséget el nem váró és fogadó közeg, értékelhetetlen belső piac, korrupció és uram-bátyám kinevezések, a képzésben a minőséget abszolút szem előtt nem tartó oktatók, akiknek egyébként sincs nemzetközi rálátásuk a dolgokra, satöbbi satöbbi..
Nem ismerős ez egy kicsit? Avagy talán a képzőn tanitják a művészeti menedzsmentet? Szó esik bármelyik nemzetközi vásárról és a művészeti életről, galériákról? Talán a galériáink nyitottak a nemzetközi áramlatokra és mindig minőségre törekednek, nem ismeretség alapján válogatnak? A múzeumokba, mint most pl. a Ludwigba, tényleg a pályázat és a nemzetközi kitekintés és ismeret alapján választottak? Ugye hogy ugye?

Viennafair

Na most friss leszek: amikor ezt irom még javában tart a bécsi művészeti vásár. Korábban sokat olvashattunk megújulásról, meg kelet-európai fókuszról, meg effélékről, de a vásár maradt olyan amilyen volt. Hogy ez kritika-e? Nem igazán. Inkább egy jó lehetőség egy művészeti ünnepnapra, persze ehhez szükséges egy jó autó és egy benzinkártya is, adott esetben jól feltöltött hitelkártyával áthidalható ez is.
Nehéz objektivnek lenni egy ekkora rendezvény esetén, ráadásul én kifejezetten beszélgetni mentem, de ami mindig feltűnik az a csend. Az Arco-n lépni sem lehet a hadonászó emberektől, Bázelben tömeg van és mindenki kelletlen, Párizsban hosszú órákra le lehet ragadni csevegni, Bécsben pedig hideg profizmus van. Van látogató, de azért nem túl sok, a galériások kedvesek, de nem másznak rá senkire, és úgy általában is informativak, de soha nem derül ki, hogy mit gondolnak a maszkjuk mögött.
A magyar galériás felhozatal pazar, a standok igényesek, jók. A Kisterem egységes standot hozott létre, a kiteritett tekercs nekem nagyon tetszett. Az Acb-n imádtam Tót Endre munkáit. Az Indán a pingponglabdás mutatvány nagyszerű volt. A Trapéz, amiről eddig csak szőrmentén tudtam, teljesen korrekt anyaggal jelentkezett. A Deák Erika galériánál több percre leragadtam. Szóval egyáltalán nem mondhatom, hogy rosszul állnánk.
Voltak számomra óriási élménybombák is. A Steve Turner galériánál a Flash Art magazin oldalait zúzták le papirmegsemmisitővel, és azt állitották ki. Hmm, talán csak nem rosszat irtak róluk? Egy másik standon, mellesleg Richter művek mellett egy kinai és összefolyó nevű (elnézést hogy nem birom a nevüket megjegyezni) fickó 5 tévén egyszerre zajló anyagot mutatott, ami számomra a jövő volt. Hagyományos ősi rajzokból előbukkanó modern elemek száguldottak keresztbe-kasul a képeken és mind az 5 monitor egymással összefüggve mutatta az eseményeket, miközben mindegyik monitoron saját események is voltak. Ez leirva bonyolultan hangzik, de arról van szó, hogy van egy tájkép, mozognak bennük emberek, állatok, majd a másik monitor felől átúszik a képbe egy helikopter vagy léghajó...Fogalmam sincs hogy csinálta, hogy az 5 monitor képei összefüggnek, de mindegyiken minden mozog.
Könnyen lehet, hogy még visszatérek néhány ötletre, az biztos, hogy én remekül szórakoztam.

Arles újra

Beszéltem már az Arles fesztiválról, de csak kutyafuttában, pedig ez a téma sok-sok bejegyzést érdemelne. Arles amúgy egy csendes kisváros Provence-ban, épp annyira távol a tengertől, hogy már ne legyen érdekes. Ha valaki mégis arra jár, akkor Van Gogh miatt vagy az amfiteátrum miatt tenné, ha nem lenne a fotófesztivál. Hiszen ott van mondjuk Aix-en-Provence, hasonló paraméterekkel, és nincs is olyan nagy nyüzsgés arrafelé, habár ez lehet akár pozitivum is...Provence-ről amúgy mindenkinek megvan a maga véleménye, egyformán lehet álmos falukat és nagyobb ipari központokat is látni, lehet szeretni a klimát és utálni a dugókat, lehet lakókocsival leköltözni pár hétre és egy hétvégére leugrani, mármint persze szerencsésebb helyekről, mert Pestről nemigen megy arra semmi. Igy aztán nekünk marad az álmodozás, vagy pedig a Bécsből/Frankfurtból/Zürichből megközelités, ami kellően drága, hogy hagyjuk a fenébe az egészet. Autóval pedig szintén a gatyánk is rámegy a benzinre, nem beszélve arról, hogy legutóbb eg ydélutáni öt órás indulással pont napkeltére értem Eze-be, ami azért távol van a kellemes éjszakai pihenőtől.

Mindez persze megint csak bevezető, és egyben magyarázat arra, hogy miért nem beszélünk Arles-ról, miért nincs egy árva tudósitás róla, és miért teszünk úgy, mintha ez az egész nem is létezne. Pedig a város maga már kellően elbűvölő ahhoz, hogy szimplán egy bagette-et szorongatva is érdemes legyen kiülni a folyópartra, vagy némi átkötéssel elsétálni az Avenue Victor Hugo-ra nagyokat röhögni és csodálkozni. Egy hatalmas ipari komplexumban sikerült elhelyezni a kiállitások nagy részét, épp lejárjuk a lábunkat mire végzünk. Node közben ott van pl. az afrikai űrrepülősökről készitett riport, ahol szimplán a földön fetrengünk a röhögéstől, ahogy pár használt Rakéta porszivóból, eldobott konzervdobozokból és valami kötélből űrruhát, irányitóközpontot és minden mást is összeraknak. Tényleg kihagyhatatlan.

Ez persze elég bulváros kezdés, úgyhogy folytassuk Hiroshi Sugimotóval. Nem kell izgulni, nem a new york-i fotóközpont életműdijasáról van szó, hanem egy Amerikába szakadt fickóról, aki lényegében a semmit fotózza, és milyen jól megy neki! Éjszakai szemcséket látunk, néha egy-egy csillag beégett képe fénylik, de nagyjából semmi egyéb, csak az emulzió. A poén viszont az, hogy ezek a képek még igy is értékelhetők, esztétikailag működnek, és még csak azt sem érezzük, hogy át vagyunk verve. Nem ,a fotós tényleg meglátta a sötétben, alulexponálásban az esztétikai szépséget, és ezt át is tudja adni. Tanulságos.

Aztán ott van Gilbert Garcin. Mondhatni régi ismerős a Photo magazinból, már aki olvassa ugye. Egy mini figurát, mondhatnám bábut helyez különböző helyzetekbe, de egyrészt ez nem tűnik fel, másrészt pazar vizuális ötletei simán elviszik a hátukon a kicsit gyengébb megvilágitást.

John Stezaker montázsokkal dolgozik, a kép egyik felében egy lányt látunk egy szobában, az arca másik felére egy másik figura van illesztve, és persze egészen más belső. Mindenki látja, hogy miről van szó, mindenki látja a vágást is, mégis az új kép együtt valami más, mint amire számitottunk.

Sokáig tudnám folytatni a névsort, de minek. Sokkal fontosabb, hogy ha véletlenül csömörünk lenne a sok kép láttán, és egy pillanatra beugrana, hogy már semmi új nem történik a nap alatt, akkor itt a bizonyiték az ellenkezőjére. Sőt. De hát erről is irtam már..

MNG fotókiállitásának katalógusa a londoni Tate-ben

Van ám jó hirem is! A Tate modern könyvesboltjában sétálva fedeztem fel a Nemzeti Galéria katalógusát. Ezért jár a piros pont!

Chagall és Ámos Imre a Nemzeti Galériában

Szégyen, de ez a kiállitás az év mélypontja eddig. Megtekintését egyáltalán nem ajánlom, még erős idegzetűeknek sem. Gyorsan zárjuk is le a témát és beszéljünk másról.

Azért pár szót a tárlatról. Ahogy lépdelünk felfelé a lépcsőn a pénztár után, olyan érzésünk van, hogy itt most valami nagyszerű következik. Az óriási nyomtatott képek, a nagy felületen elhelyezett még nagyobb feliratok nagyszabású kiállitást sejtetnek, és ez csak fokozza a csalódottságot. Belépve a kiállitótérbe ugyanis mindössze pár, talán 3 képet látunk, azok is aprók, persze ez nem lenne baj, lépjünk tovább. A bal oldalon grafikákat látunk két sorban, ügyesen megvilágitva, jobbra egy sorozat képei lógnak, még mindig ok minden. Aztán balra fordulunk, és kezd feltűnni valami. Kb. két lépés alatt eljutottunk Párizstól Amerikáig, a háborút is ábrázolja pár kép, remek, aztán belépünk egy terembe, ahol a voltaképpeni Chagalloknak kéne lenniük. Legalábbis ha valaki látott már tőle képeket, akár mondjuk Bécsben az Albertinában, az biztosan egyetért abban, hogy ez az első terem, ahol nem kisebb jelentőségű vagy nem korai képeket látunk. Aztán ott van végre jobb oldalon két kép, ami méretével és minőségével tényleg Chagallt mutat, és aztán ott van szemben az élet, St Paulból először elhozott kép, amiről annyit olvastunk.. És kész, úgy értem, vége a kiállitásnak, pedig most kéne kezdődnie!

Azt is nehéz lenyelni, hogy a tökéletesen klimatizált rész után az Ámos Imre képeket már melegben és áporodott szagban kell végignézni, legalábbis nem ugyanaz a levegő, mint a Chagall részen. Na igen, Ámos pont ennyit ér..

Lehet beszélgetni arról, hogy Ámos mennyire jó lett volna, ha nem annyira tragikus a sorsa, és ilyen értelemben szépen illeszkedik a művészettörténetbe Vajdával vagy akár Radnótival, csak az a baj, hogy nagyon sántit igy az összehasonlitás. Az egyik oldalon ott van egy kvázi tökéletes életút, az elhozott rossz és kevés kép mellett is nyilvánvaló, hogy Ámos nemhogy hasonló, hanem összehasonlithatatlan. Ez valahol természetes, hiszen itt 70 évnyi tapasztalat, siker és csillogás feszül szembe a nélkülözéssel, a gyenge alapanyagokkal és az ifjúkori zsengékkel. Hát ez az, amit nem kellett volna hagyni. Valakinek eszébe kellett volna jutnia az, hogy az, hogy minden szövegben erőltetik a zsidó párhuzamot még nem művészeti kategória. Mellesleg régen találkoztam már ekkora szakadékkal a képszövegek és a képek között. A szövegek mintha egy festőzsenit magasztalnak ,lenézve a képekre viszont próbálkozást, egy nem kiforrott festő zsengéit látjuk. Nem véletlen, hogy Ámos nem Csontváry, de még csak nem is Ferenczy,és aki most azzal jön, hogy de kérem, de lehetett volna!, arra azt kell mondanom, hogy sajnálom. A lehetett volna egy kicsit kevés.

Még mindig jóindulatúan azt is hozzátehetjük, hogy a balsorsunk persze eléggé tépett minket (is), hiszen viszonylag dokumentált, hogy a háború előtt mennyi Rembradtunk, sőt Picassonk volt, aztán jött egy olyan korszak, ami történelem. Ilyen értelemben az is milyen kár, hogy pl. a Nyolcak festői milyen megrendeléseket kaptak, aztán ott van a teljes nonfigurativ festészet, ami lehetett volna világhirű, ott van az Európai Iskola, és ha pl. Kassákot 67-ben kiengedik a párizsi kiállitására...Tényleg napestig sorolhatnám. De még ezzel együtt is: Ámos és Chagall párizsi találkozása nem ér ennyit, ezért kár lejáratnunk magunkat.

Juhász R. József a Magyar Műhely Galériában

Mindig hálás vagyok azoknak a művészeknek, akik megmutatják, hogy ez az egész, amiről pl. a legutóbbi bejegyzésemben szóltam, felfogható viccként is, nem muszáj folyton bánatosnak lenni. Aki olvasta pl. Tót Endrének az Örülök, ha kötetét, ami a festő, akcionista furábbnál furább akcióiról szól, annak biztos, hogy a fluxus egészen mást jelent, mint annak, aki tankönyvből próbálja felcsippenteni művészettörténetként.

Tulajdonképpen az egész fluxus lényege az, hogy a művészet nem valami elefántcsonttoronyban ambróziában illatozó nagybetűs művészek lélekkipárolgása, hanem egy jópofa dolog, amitől viccesebb lesz minden. Ez a móka pedig abszolút működik ezen a kiállitáson.

Kezdjük ott, hogy a fluxusnak nem célja festmények, táblaképek létrehozása, igy a kiállitáson hiába is keresnénk ilyeneket. Van viszont akciók dokumentálása, amiben most el fogok merülni egy kicsit. Mert például mennyire vicces az, hogy a művész fogja magát, kiáll egy térre, és beledugja a fejét egy saját maga által hozott üvegdobozba, ami homokkal van töltve. Igen, homokba dugja a fejét, mármint szó szerint. Kell ehhez még további magyarázat?

Jó, kezdjük egy könnyebbel. Az árviz egy olyan dolog volt, amivel nagyjából mindenki foglalkozott Pesten, vagy azért, mert közel lakott, vagy azért, mert lezárták az utakat, vagy mert a szomszéd is beszélt róla. Ennek a fényében értelmezhető az, hogy a művészünk fogta magát, és a Lánchidnál besétált egy esernyővel a kezében a Dunába öltönyben, és nézte, ahogy emelkedik a viz. Érdekel ez valakit? Számit ez bármit? A projekt fő kérdése az volt, hogy felfigyel-e erre valaki, megkérdezik-e tőle hogy mit csinál? Nos, ha a józan eszünkre hallgatunk, a válasz persze a nem, hiszen kit érdekel, mit csinál az a fószer ott és egyáltalán. Ehhez képest a performansz dokumentációjában egész szép számú emlités történik. A végén még a rendőrség is megjelent. Most nem fogom szájbarágósan elmondani, hogy igen, általánosságban a média hireit befolyásolni álhirrel, vagy éppenhogy felhivni a figyelmet arra, hogy sosem tudjuk meg a lényeget a hirekből, mennyire fontos, és mennyire ritkán tapasztaljuk.

A kedvencem ezzel együtt a 65 éves fluxusművész köszöntése performansz, egyszerűen azért, mert egy szub-szubkultúra néhány embernek fontos eseményéről van szó, ami ezzel együtt nem nagyot akar mondani és túllicitálni mindent, egyszerűen csak megtörténik, a dokumentációja pedig immár bekerült a falak közé. Bárki tudhat már róla, csak az Akácfa utcáig kell elmenni érte.

Bálna-e a CET?

A Magyar Narancsban érdekes interjút olvashatunk az immáron Bálnává átnevezett Cet, ami végülis a Közgáznál lévő új üvegpláza új tervezett múzeumának új kurátoraival. Na igen, mostanában kezdenek kicsit összekuszálódni a szálak, olvashattuk már korábban, hogy a megszűnő Ernst múzeum helyett lesz ez az új csoda, de az interjú alapján immár kicsit összetettebb a kép.

Az egészen biztos, hogy ezeket az éveket a művészeti intézményrendszer teljes összekuszálásaként fogjuk emlegetni, kár hogy nem világos, miért is. Kezdjük a múzeumi negyeddel a Városligetben. Úgy tűnik, semmi nem lett belőle, nem is lesz, de mire ez kiderült, már mindenki idegbeteg lett a teljesen ad-hoc nyilatkozgatásoktól. Eközben a Szépművészeti múzeumnak nincs pénze rendes raktárra, a közönség elől immár jó régóta elzárt terme pedig tovább romlik. És persze elmaradoznak az igazán jó kiállitások is, mellesleg. A Műcsarnokban senki sem érti, miért kellett a Műcsarnokot  „beFeketeGyörgyözni”az mma által. A várból talán mégsem költözik le irdatlan összegért a Nemzeti Galéria hatalmas gyűjteménye, nem is lenne hova, ugyanakkor nem értem, miért csak a B bejáratnál szerveznek kiállitásokat, hol van Petrányi, aki összehozta a műtermi kisérletek kiállitást? És főleg nem értem, miért kell a 100 éves Ernst múzeumot megszüntetni, amikor végre volt a állandó helye a kortársnak (persze olyan amilyen de mindegy).

A művészeti múzeumi életben az állandóság az érték. A bécsi Albertina vezetőjét épp a nyáron hosszabbitották meg 2019-ig! Aki mellesleg azt nyilatkozta, hogy ez a minimálisan szükséges időtartam arra, hogy igazán nivós dolgokat hozhassanak létre, hiszen egy kiállitás szervezése sokszor átnyúlik a politikai 4 éves ciklusokon. Erre a legjobb példa egyébként a Chagall-Ámos Imre kiállitásunk, ami a szégyen kategóriában versenyzik. Büszkén olvasom, hogy elhozták Dél-Franciaországból a még soha nem utaztatott képet, ugyanakkor a nagyjából 20 képből álló kollekciót én nem mertem volna kiállitásként tálalni..

Vissza a Bálnához. A Budapest Történeti Múzeum fiókintézménye lesz ez, leforditom: a Kiscelli múzeumé. Arról a helyről pedig már sokan megirták, köztük én is, hogy abszolút nevetséges, komolytalan hely, nem is irok róla e helyen, legutóbb épp azzal borzolták a kedélyeket, hogy cenzúrázták Nagy Kriszta Tereskova kiállitását. És ezek fognak ott múzeumot nyitni? És most meséljem el a Cet történetét, amiben csak úgy repkednek a milliárdok az állam és ki-tudja-ki között, végeredményben egy újabb pláza érdekében, mintha nem lenne még elég? Az interjúban kedvesen közlik velünk, hogy szuper a hely, mert „csak néhány megállónyira van a belvárostól”. Namost kezdjük ott, hogy a 83-as troli megy arra, meg a 15-ös busz, a troli a Baross utcától, a busz a Boráros tértől. Egyik sem 2 percenként jár. Ja igen, a kettes villamos is megy arra, ami valóban jár a belvárosban, kár hogy nem metróközelben. Ha valaki autóval menne..nos, inkább ne menjen, bár gondolom lesz parkoló, legalábbis remélem, mert a környező utcákban parkolni szinte lehetetlen. Vagyis ha a Deák térről szeretnék oda eljutni, akkor van villamossal elmegyek a Fővám térre és onnan sétálok 10 percet, vagy elmegyek a Ferenc körútig, aztán 4-es villamossal a Baross utcára vagy a Boráros térre, és onnan még egy járatra felszállok. Hát ez valóban „néhány megálló”..

De a legviccesebb mégis arra a kérdésre adott válasz, hogy tulajdonképpen miért is lettél te az új kurátor? A válasz: Andrással (Bélával, Jocóval, stb..) ezer éve ismerjük egymást, még együtt jártunk egyetemre/vadászni/Marx képzésre (az olvasó választhat). Hát ehhez tényleg gratulálni tudok, üdv a szocializmusban, bakker!

De tudjátok mit? Ne legyen igazam, és az új hely legyen tényleg nivós intézmény. Beállitom az emlékeztetőmet 10 évvel későbbre, 2023-ban visszatérünk a kérdésre. Én fogok elnézést kérni ha ebből tényleg valami jó fog kisülni.