Arles újra

Beszéltem már az Arles fesztiválról, de csak kutyafuttában, pedig ez a téma sok-sok bejegyzést érdemelne. Arles amúgy egy csendes kisváros Provence-ban, épp annyira távol a tengertől, hogy már ne legyen érdekes. Ha valaki mégis arra jár, akkor Van Gogh miatt vagy az amfiteátrum miatt tenné, ha nem lenne a fotófesztivál. Hiszen ott van mondjuk Aix-en-Provence, hasonló paraméterekkel, és nincs is olyan nagy nyüzsgés arrafelé, habár ez lehet akár pozitivum is...Provence-ről amúgy mindenkinek megvan a maga véleménye, egyformán lehet álmos falukat és nagyobb ipari központokat is látni, lehet szeretni a klimát és utálni a dugókat, lehet lakókocsival leköltözni pár hétre és egy hétvégére leugrani, mármint persze szerencsésebb helyekről, mert Pestről nemigen megy arra semmi. Igy aztán nekünk marad az álmodozás, vagy pedig a Bécsből/Frankfurtból/Zürichből megközelités, ami kellően drága, hogy hagyjuk a fenébe az egészet. Autóval pedig szintén a gatyánk is rámegy a benzinre, nem beszélve arról, hogy legutóbb eg ydélutáni öt órás indulással pont napkeltére értem Eze-be, ami azért távol van a kellemes éjszakai pihenőtől.

Mindez persze megint csak bevezető, és egyben magyarázat arra, hogy miért nem beszélünk Arles-ról, miért nincs egy árva tudósitás róla, és miért teszünk úgy, mintha ez az egész nem is létezne. Pedig a város maga már kellően elbűvölő ahhoz, hogy szimplán egy bagette-et szorongatva is érdemes legyen kiülni a folyópartra, vagy némi átkötéssel elsétálni az Avenue Victor Hugo-ra nagyokat röhögni és csodálkozni. Egy hatalmas ipari komplexumban sikerült elhelyezni a kiállitások nagy részét, épp lejárjuk a lábunkat mire végzünk. Node közben ott van pl. az afrikai űrrepülősökről készitett riport, ahol szimplán a földön fetrengünk a röhögéstől, ahogy pár használt Rakéta porszivóból, eldobott konzervdobozokból és valami kötélből űrruhát, irányitóközpontot és minden mást is összeraknak. Tényleg kihagyhatatlan.

Ez persze elég bulváros kezdés, úgyhogy folytassuk Hiroshi Sugimotóval. Nem kell izgulni, nem a new york-i fotóközpont életműdijasáról van szó, hanem egy Amerikába szakadt fickóról, aki lényegében a semmit fotózza, és milyen jól megy neki! Éjszakai szemcséket látunk, néha egy-egy csillag beégett képe fénylik, de nagyjából semmi egyéb, csak az emulzió. A poén viszont az, hogy ezek a képek még igy is értékelhetők, esztétikailag működnek, és még csak azt sem érezzük, hogy át vagyunk verve. Nem ,a fotós tényleg meglátta a sötétben, alulexponálásban az esztétikai szépséget, és ezt át is tudja adni. Tanulságos.

Aztán ott van Gilbert Garcin. Mondhatni régi ismerős a Photo magazinból, már aki olvassa ugye. Egy mini figurát, mondhatnám bábut helyez különböző helyzetekbe, de egyrészt ez nem tűnik fel, másrészt pazar vizuális ötletei simán elviszik a hátukon a kicsit gyengébb megvilágitást.

John Stezaker montázsokkal dolgozik, a kép egyik felében egy lányt látunk egy szobában, az arca másik felére egy másik figura van illesztve, és persze egészen más belső. Mindenki látja, hogy miről van szó, mindenki látja a vágást is, mégis az új kép együtt valami más, mint amire számitottunk.

Sokáig tudnám folytatni a névsort, de minek. Sokkal fontosabb, hogy ha véletlenül csömörünk lenne a sok kép láttán, és egy pillanatra beugrana, hogy már semmi új nem történik a nap alatt, akkor itt a bizonyiték az ellenkezőjére. Sőt. De hát erről is irtam már..