Chagall és Ámos Imre a Nemzeti Galériában

Szégyen, de ez a kiállitás az év mélypontja eddig. Megtekintését egyáltalán nem ajánlom, még erős idegzetűeknek sem. Gyorsan zárjuk is le a témát és beszéljünk másról.

Azért pár szót a tárlatról. Ahogy lépdelünk felfelé a lépcsőn a pénztár után, olyan érzésünk van, hogy itt most valami nagyszerű következik. Az óriási nyomtatott képek, a nagy felületen elhelyezett még nagyobb feliratok nagyszabású kiállitást sejtetnek, és ez csak fokozza a csalódottságot. Belépve a kiállitótérbe ugyanis mindössze pár, talán 3 képet látunk, azok is aprók, persze ez nem lenne baj, lépjünk tovább. A bal oldalon grafikákat látunk két sorban, ügyesen megvilágitva, jobbra egy sorozat képei lógnak, még mindig ok minden. Aztán balra fordulunk, és kezd feltűnni valami. Kb. két lépés alatt eljutottunk Párizstól Amerikáig, a háborút is ábrázolja pár kép, remek, aztán belépünk egy terembe, ahol a voltaképpeni Chagalloknak kéne lenniük. Legalábbis ha valaki látott már tőle képeket, akár mondjuk Bécsben az Albertinában, az biztosan egyetért abban, hogy ez az első terem, ahol nem kisebb jelentőségű vagy nem korai képeket látunk. Aztán ott van végre jobb oldalon két kép, ami méretével és minőségével tényleg Chagallt mutat, és aztán ott van szemben az élet, St Paulból először elhozott kép, amiről annyit olvastunk.. És kész, úgy értem, vége a kiállitásnak, pedig most kéne kezdődnie!

Azt is nehéz lenyelni, hogy a tökéletesen klimatizált rész után az Ámos Imre képeket már melegben és áporodott szagban kell végignézni, legalábbis nem ugyanaz a levegő, mint a Chagall részen. Na igen, Ámos pont ennyit ér..

Lehet beszélgetni arról, hogy Ámos mennyire jó lett volna, ha nem annyira tragikus a sorsa, és ilyen értelemben szépen illeszkedik a művészettörténetbe Vajdával vagy akár Radnótival, csak az a baj, hogy nagyon sántit igy az összehasonlitás. Az egyik oldalon ott van egy kvázi tökéletes életút, az elhozott rossz és kevés kép mellett is nyilvánvaló, hogy Ámos nemhogy hasonló, hanem összehasonlithatatlan. Ez valahol természetes, hiszen itt 70 évnyi tapasztalat, siker és csillogás feszül szembe a nélkülözéssel, a gyenge alapanyagokkal és az ifjúkori zsengékkel. Hát ez az, amit nem kellett volna hagyni. Valakinek eszébe kellett volna jutnia az, hogy az, hogy minden szövegben erőltetik a zsidó párhuzamot még nem művészeti kategória. Mellesleg régen találkoztam már ekkora szakadékkal a képszövegek és a képek között. A szövegek mintha egy festőzsenit magasztalnak ,lenézve a képekre viszont próbálkozást, egy nem kiforrott festő zsengéit látjuk. Nem véletlen, hogy Ámos nem Csontváry, de még csak nem is Ferenczy,és aki most azzal jön, hogy de kérem, de lehetett volna!, arra azt kell mondanom, hogy sajnálom. A lehetett volna egy kicsit kevés.

Még mindig jóindulatúan azt is hozzátehetjük, hogy a balsorsunk persze eléggé tépett minket (is), hiszen viszonylag dokumentált, hogy a háború előtt mennyi Rembradtunk, sőt Picassonk volt, aztán jött egy olyan korszak, ami történelem. Ilyen értelemben az is milyen kár, hogy pl. a Nyolcak festői milyen megrendeléseket kaptak, aztán ott van a teljes nonfigurativ festészet, ami lehetett volna világhirű, ott van az Európai Iskola, és ha pl. Kassákot 67-ben kiengedik a párizsi kiállitására...Tényleg napestig sorolhatnám. De még ezzel együtt is: Ámos és Chagall párizsi találkozása nem ér ennyit, ezért kár lejáratnunk magunkat.