Juhász R. József a Magyar Műhely Galériában

Mindig hálás vagyok azoknak a művészeknek, akik megmutatják, hogy ez az egész, amiről pl. a legutóbbi bejegyzésemben szóltam, felfogható viccként is, nem muszáj folyton bánatosnak lenni. Aki olvasta pl. Tót Endrének az Örülök, ha kötetét, ami a festő, akcionista furábbnál furább akcióiról szól, annak biztos, hogy a fluxus egészen mást jelent, mint annak, aki tankönyvből próbálja felcsippenteni művészettörténetként.

Tulajdonképpen az egész fluxus lényege az, hogy a művészet nem valami elefántcsonttoronyban ambróziában illatozó nagybetűs művészek lélekkipárolgása, hanem egy jópofa dolog, amitől viccesebb lesz minden. Ez a móka pedig abszolút működik ezen a kiállitáson.

Kezdjük ott, hogy a fluxusnak nem célja festmények, táblaképek létrehozása, igy a kiállitáson hiába is keresnénk ilyeneket. Van viszont akciók dokumentálása, amiben most el fogok merülni egy kicsit. Mert például mennyire vicces az, hogy a művész fogja magát, kiáll egy térre, és beledugja a fejét egy saját maga által hozott üvegdobozba, ami homokkal van töltve. Igen, homokba dugja a fejét, mármint szó szerint. Kell ehhez még további magyarázat?

Jó, kezdjük egy könnyebbel. Az árviz egy olyan dolog volt, amivel nagyjából mindenki foglalkozott Pesten, vagy azért, mert közel lakott, vagy azért, mert lezárták az utakat, vagy mert a szomszéd is beszélt róla. Ennek a fényében értelmezhető az, hogy a művészünk fogta magát, és a Lánchidnál besétált egy esernyővel a kezében a Dunába öltönyben, és nézte, ahogy emelkedik a viz. Érdekel ez valakit? Számit ez bármit? A projekt fő kérdése az volt, hogy felfigyel-e erre valaki, megkérdezik-e tőle hogy mit csinál? Nos, ha a józan eszünkre hallgatunk, a válasz persze a nem, hiszen kit érdekel, mit csinál az a fószer ott és egyáltalán. Ehhez képest a performansz dokumentációjában egész szép számú emlités történik. A végén még a rendőrség is megjelent. Most nem fogom szájbarágósan elmondani, hogy igen, általánosságban a média hireit befolyásolni álhirrel, vagy éppenhogy felhivni a figyelmet arra, hogy sosem tudjuk meg a lényeget a hirekből, mennyire fontos, és mennyire ritkán tapasztaljuk.

A kedvencem ezzel együtt a 65 éves fluxusművész köszöntése performansz, egyszerűen azért, mert egy szub-szubkultúra néhány embernek fontos eseményéről van szó, ami ezzel együtt nem nagyot akar mondani és túllicitálni mindent, egyszerűen csak megtörténik, a dokumentációja pedig immár bekerült a falak közé. Bárki tudhat már róla, csak az Akácfa utcáig kell elmenni érte.