Robert Capa szines fotói a fotóházban New York-ban!

Na ez most valódi szenzáció! A Cornell Capa által alapitott ICP - Center of Photography Robert Capa szines képeiből állitott össze egy válogatást. Ez egyben frappáns válasz arra a ki nem mondott kérdésre is, hogy Cornell Capa halála után fognak-e kellő mélységben foglalkozni vele az eredetileg Robert Capa kedvéért létrehozott intézményben. Azt lehetett már látni korábban is, hogy az utóbbi években az Icp a művészi fotó felől egyre inkább a politikusabb, gondolatébresztő tárlatok felé mozgott, úgyhogy külön öröm, hogy pl. a mexikói bőrönd után még mindig lehet újat mondani Capáról.
Emésszük egy picit a gondolatot, hogy Friedmann Endre, aki a fekete-fehér fotózás egyik szinonimája, gyakorlatilag a fotózás egyik nagykövete, akitől kapásból legalább 20-30 képet bárki fel tud idézni, egyáltalán nem azért fotózott fekete-fehérben, mert az művészi, vagy mert az olyan szép, hanem mert a szines technika még nem járt ott, hogy egy háborús tudósitó is használhatta volna. Vagy éppen nem ez a helyzet, mert Capától már nem tudjuk megkérdezni, hogy gondolta. Viszont tegye fel a kezét az, aki látott már tőle szines fotót. Na ugye.
Egyelőre én is csak a honlapon látott 8 kép alapján tudok véleményt mondani. Ezeknél a képeknél...a szineknek nincs jelentőségük. Legalábbis a háborús képen a fű zöld, de nagyjából ennyi. De. A másik képen, ahol egy hajóról jön le egy lány, ott nem lehet nem észrevenni, hogy a szoknyája a pirosnak köszönhetően uralja a képet. Véletlen volna? Vagy Capa már ennyire tudatosan komponált? Az anya és kislánya képen a szinek sokat hozzátesznek a látványhoz, ugyenez szinek nélkül talán unalmas volna. A lelátós képen...Nem tudom. Nem merek semmit sem mondani. Talán jobbak a képei szinesben talán nem. Belegondolni is alig merek abba, hogy mi lett volna, ha egész pályafutása alatt szinesben fotózik.
Jócskán maradnak kérdéseink. Lehet hogy átirjuk a fotótörténetet?

lemaradtam

...a Ludwig múzeum csodás kiállitásáról. Pedig tényleg érdekelt volna, monokróm témában 3 alkotó képeit láthattam volna, ha...Ha nem pont karácsony előtt nyilik meg, és nem január közepéig tart. Hát ez meg milyen nyitvatartás? Értem én, hogy az is durva, amikor az ázsiai múzeum 2013 novembertől 2014 júliusig csinál időszakos tárlatot - ez szerintem már inkább állandó tárlat. De azért ez a majdnem 1 hónap karácsonnyal...
Az a helyzet, hogy amióta nem Bencsik Barnabás a Ludwig igazgatója, azóta szabályos szabotázs történik ott. Mert milyen kiállitások is voltak ősszel? Volt a Beat generáció, ami jó, csak hát az egy videótárlat, valódi műtárgyak nélkül. Volt még a...Ősz Gábor, de azt már nyilván év elején egyeztették. És kész. Nincs semmi. Hol vannak a Mapplethorpe-ok, Moholy-Nagyok, inkább nem is sorolom. Mi történik itt? Kérem vissza a régi Ludwig múzeumot!

Féner Tamás és Kudász Gábor a Mai Manóban

Tegnap este megnyitó volt a Capa központban, amire nem jutottam be, mivel naivan negyed hétkor érkeztem a fél nyolcas megnyitóra, és a rendezők kedvesen elmondták, hogy még rendezik a kiállitást, rakják fel a képeket satöbbi..Namost eddig nem volt problémám a korai bejutásokkal, de persze ezt is el kell kezdeni...Ismét dedóba átmenve: azért vannak a megnyitók este 6-kor, hogy az ember munka után odaérjen. Ha fél nyolcig várni kell, akkor inkább csinálok mást, találkozom valakivel, akkor viszont nem fogok felállni, hogy bocsi, én most megnyitóra megyek, szóval nem tudom kinek jó ez a fél nyolc. Sebaj, helyette beszéljünk a Mai Manóról.
Azt gondolhatnánk, hogy ha már van Capa központ, az a befutott szereplőknek jó terep, végre nem kell szűköskodni, van tér. Ehelyett azt látjuk, hogy pl. Féner Tamásnak minimum sértő lehetett, amikor szembesitették azzal a lyukkal, ahova kirakhatja a képeit, mondjuk van egy folyosó is, igaz. Szegény három sorban rakta fel a képeket, hogy legalább valami látszódjon, de nem. A méteres elforgatott képek ebben a térben túlzóak, éppen a nézhetőség határán vannak. Viszont a szinházi fotók se nem működnek, se nem élvezhetők. És valahogy még egy kicsit középszerűek is. Némelyikük egy merő szürkeség és kicsiben nem látom, mitől lenne nagyszerű. De ne legyünk igazságtalanok: ebben a térben maximum felvillantani lehet valamit és ez meg is történik.
Más a helyzet Kudász Gábor Arionnal, akit inkább idevalónak érzek. Az anyja halálának alkalmából készitett leltár pont a személytelenségével lehet érdekes a nézőnek. A ruhakollekció, amit hűen megmutat a rengeteg fotó, érdektelen abból a szempontból, hogy milyenek a ruhák maguk, de nagyon is érdekes ha a személyes emlékezet tárgyaként tekintünk rá. Mit mutatnánk meg mi? Mit nem? Másfelől meg elmond-e bármit egy ilyenfajta leltár? Van min gondolkodni.

Hivatkozási pontok

A múltkor egy beszélgetés kapcsán régebbi kiállitásokat kezdtünk el emlegetni, majd hamar vakvágányra futottunk, mert nehéz olyan kiállitást találni, melyre mindkét beszélgető fél elment. Vegyük például a Nyolcak esetét. Nem is olyan régen Pécsett és Pesten is volt kiállitás, de ha valaki arról lemaradt, akkor hirtelenjében nem tudok se múzeumról, se tárlatról ahol bepótolhatná azt. De ugyanúgy velem is előfordul, hogy mivel még tulajdonképpen fiatal vagyok, a nagy öregek meg elkezdik mondjuk a „nagy” 1993-as Műcsarnoki kiállitást emlegetni, akkor nekem nem sok kapcsolódási pontom van.

Ugyanez működik térben is. Mondjuk ha láttam a new york-i Momában, mittudomén, mondjuk a Marina Abramovics kiállitást, bár az pont nem jó példa, legyen akkor a Pollock vagy Warhol vagy Rothko, vagy bármi más, szóval láttam ezek közül párat, és mondjuk megemlitem egy beszélgetésben, akkor a következő történik: 1. bunkónak és sznobnak tartanak, mert ők nem voltak ott 2. mellesleg én is egy évben egyszer jutottam el oda, tehát nem az történik, hogy odamentem az x kiállitásra, hanem hogy akkor mentem oda és épp mi volt akkor 3. szinte biztos, hogy a másik fél azt a kiállitást nem látta, mert miért látta volna, még Bécsbe se jutunk annyiszor amennyiszer kéne, satöbbi. Szerencsés esetben el tudom hozni a katalógust, és akkor nagyjából kiderül, hogy mire gondoltam, de mondjuk a párizsi Dali kiállitásról nem, mert ott nagyon fontos volt a művek installációja és mérete is..Viszont. Ha ezeket figyelembe veszem, akkor sokszor beszélgetni sem tudunk, mert mondjuk Simon Hantairól beszélgetni a Centre Pompidou kiállitása nélkülk...

Tanulságok: 1. a művészet egy sznob móka és kész. 2. Sajna ebben a műfajban nem lehet 5 perc alatt felszivni a háttértudást, sőt néha még 10 perc  alatt sem... 3. Utazni kell. És ezt pont egy művészeti blognak kell elmondania...

Dayanita Singh: file room a bécsi Anzenberger galériában

Az a jó a művészetben, hogy ha az ember elutazik mondjuk Bécsbe, akkor nem kell mindjárt Matisse-t néznie az Albertinában vagy Lucien Freud-ot, hanem meg lehet próbálkozni új emberek felfedezésével is. Bár kétségtelen, hogy Párizsban vagy New York-ban ez az időtöltés még egyszerűbb, de azért most nem akartam repülőre ülni. Ha  pedig újdonság, nem fősodor, akkor irány az Anzenberger galéria. Az utóbbi években feltűnően jó és következetes programmal rukkoltak ki, többek között továbbképzéseket is tartanak, a könyvesboltjuk pedig egyfajta mekkája az újdonságra éhes utazónak. Elsőre kiszúrtam két német fickó Párizsról készitett albumát, de aztán ezt a témát közhelyesnek itéltem. Dayanita egy afrikai hely irattárát találta meg mint legérdekesebb helyet a bolygón. Furcsa választás nemigaz?
Az viszont valóban elképesztő, ami ott történik. Bizonyára máshol is vannak trehány hivatalnokok, ferdén álló dossziék, de az a fajta rendezés, ami egy irattárnak megfelelő mennyiségű papirt mutat, igazán mókásan néz ki, ha láthatóan ötletszerűen mutatkozik meg. Egy-egy képen feltűnnek a papirtologatók is, akik az őskáosz állapotába jutatták a helyet, és mit ne mondjak, pontosan ezt néztem ki belőlük...De ez mellékszál. El tudom képzelni azt a tájékozott gyereket, aki a szülei felszólitására, hogy rakjon rendet, felmutatja ezt az albumot és mentesül a feladat alól..Az is érdekes, hogy van egyfajta esztétikája a rengeteg papirnak. Van ami polcokon van, van ami zacskóban, vagy csak szétszórva, a legkülönfélébb bútorokkal körülvéve, láthatóan minden rendezési és biztonsági szabályt megszegve.
Az már érdekesebb kérdés, hogy a dokumentáción kivül van-e egyéb mondanivalója a képeknek. Talán nincs, de talán ebben az esetben ez nem is fontos. Elvégre ki gondolta volna, hogy a valóság ennyire érdekes?

Albert Ádám a Kisteremben

Már előre felteszem a kezem: én ezt az egészet nem értem. Nem is kell feltétlenül érteni mindent, ez igaz, a művekről eldönthető enélkül is, hogy tetszik-e. De azért valami nem stimmel. Lássuk a tényeket:

A Kisterem egy pár éve indult galéria, amely rövid idő alatt elég fontos lett. Átvették a múzeumok helyét, mondhatnám taktikáját, és művészettörténetileg már befutott, sőt sokszor felkapott embereknek szerveztek kiállitásokat. Pont mintha a Műcsarnok lennének, csak ugye kisebbek. Külföldön is aktivak, sőt vásárokra is mennek, ez egyrészt kezdőtőkét feltételez, ami nagyon jó, másrészt ismeretterjesztést külföldön, ami szintén nagyon jó. Szóval egy rossz szavunk nem lehet a galériára. De ki az az Albert Ádám?

Na ez az, itt kezdődnek a nem értemek. Ádám ugyanis egy kezdő, egy fiatal, én eddig egyetlen munkáját ismertem, bár a weboldala szerint 2003-ban végzett, sőt már kiállitásai is voltak. Akkor mégsem annyira kezdő. Jó. Aztán itt van a kiállitás cime: a bauxit krizis. Namost el kell mondanom, hogy a falakon nagyon szépen kidolgozott aluminiumra készitett rézkarcokat látunk. Feltűnik a részletek szépsége, kidolgozottsága, bár az egész képnek olyan érzete van, mintha inkább egy népművészeti teritő lenne, ami biztosan szándékos, bár engem egy bizonyos H. S-re emlékeztet, aki Yoko Ono-val is nyomult, de a nevét nem akarom ebben a kontextusban leirni. A képek ezzel együtt nagyon kicsik, persze egy rézkarc miért is legyen nagy. De mi a krizis ebben a kontextusban? Elolvastam a bevezető szöveget a kiállitáson, de abban mindenféle másról beszélnek.

Ha maradunk a nem értemnél, akkor mindenki maga döntse el, teritő rézkarcokat lát-e, vagy komoly munkákat. A tanácsom annyi, hogy a részletekre figyeljetek a képeken. Már csak azt nem értem, hogy lehet, hogy egy ennyire profi galériában idegesitően villog a lámpa, kiüldözve ezzel az érdeklődőket is?

Michel Compte a bécsi Kunsthaus-ban

Lehet-e több egy divatfotó annál, amit elsőre gondolunk róla? Mármint természetesen a női szépség hirvivőjénél, nyálcsorgató poszternél a srácok falán, ám ugyanakkor a kóros soványság éltetőjénél, a női elnyomás vizualitásba ágyazott kisérőjénél? Kicsit bulvárosan irhatnám, hogy Bécsben kiderül, de a kérdésfeltevésből már látszik, hogy a válasz igen lesz. Szerencsére nem a kiállitás tematikája ennyire didaktikus, hanem bennünk merülnek fel kérdések a sétálás során.

Nagyon könnyen feltehető az a kérdés már a tárlat megtekintése előtt, hogy fogunk-e mást látni, mint női testrészeket abban a bizonyos pozicióban? Vagyis eljutunk-e a művészetig egyáltalán? Azonban a kérdés nem jó. A képek általában 1,2 méteresek, négyzet alakúak, és abszolút kétségtelen, hogy a beállitások nem hétköznapiak. Sőt. Nagyon hamar eljutunk odáig, hogy a kirakott képek textúráját is figyelni kezdjük, mivel a képek többsége nagyformátumú negativra készült, és csodásan néz ki ekkorában. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy önmagukban a képeknek is van egyfajta esztétikájuk. A jól bevilágitott stúdió, a nagy méretű hordozó és a modellek exkluzivitása együtt adja azt a fajta élményt, ami bőven túlmegy a kukkoláson vagy a hires emberek iránti rajongáson. 

Mindez a bevezető ezzel együtt még mindig nem mond semmit a fotósról. Ok, valahogy megkapta a lehetőséget, hogy a legjobb anyagokkal legjobb stúdiókban a legjobb modellekkel dolgozzon, de mit hozott ki belőle? Nagyon is sokat. Bőven vannak olyan képek, amiket egyrészt láthattunk (volna) valamelyik ikonikus lapban, mondjuk a Vogue-ban, másrészt sokkal többről szólnak, mint egyszerűen egy szép női testről. Ahogy Tina Turner ugrálva ordit, na az például gyönyörűen mutat.

Az is hihetetlen, hogy ezúttal az eredeti negativok jó része is a kiállitás részét képezi. Igen, az eredeti negativok. Azok, amiket a legtöbb fotós jó mélyre ás a munka végeztével, nehogy kiderüljön, hogy 100 ellőtt képből 90 nem túl jó vagy érdektelen. Egyébként nem baj, ha igy van, mert annak az 1 képnek kell sikerülnie, ami a végleges, de itt azt látjuk, hogy a kiválasztott képen kivül 5-6 ugyanolyan jó is volt, és közülük tényleg izlés kérdése választani. Ha értékelném a kiállitásokat, emiatt adnék maximális pontszámot ennek, mert láttatni engedi egy kicsit a munkafolyamatot is anélkül, hogy egyszerűen csak a meztelenséget reklámozná, vagy bulvárosodna. Igy aztán ezt a kiállitást csajoknak is ajánlhatom: ha fotóznak, akkor ez legyen a szint...

Szilágyi Lenke: bizonyos szinek kiállitása a Raiffeisen galériában

Az emlitett hölgy régóta a magyar fotós terület elismert képviselője, mondhatnám sztárolt tagja, ha ez jelentene bármit is a fotóban, a Nessim galériában élvezettel csámcsogtunk a képein, a Fotóművészet lapban is szerepelt, egy nagyon kedves és visszahúzódó személyiségről van szó, aki viszont igencsak éles szemű. Kedvencem tőle a vonatos képe (naná, mindenkinek az a kedvence), de érdekes, hogy a Cinetripeken a fürdőben készitett képei valahogy nem érdekeltek annyira. Az is rettenetesen furcsa, főleg igy a kiállitás kapcsán kiváló minőségben nyomtatott füzetecskét kézbe véve, hogy "rendes", vagyis forprofit galériában még nem is szerepelt, vagyis tulajdonképpen a szűk szakmát kivéve máshol teljesen ismeretlen.
A most látható sorozatánál eléggé érezhető, hogy abszolút tét nélküli. A képek lehetetlenül kicsik, szinte nézőkép méretűek, ami persze adódhat a hely méretéből is, de ha mondjuk Michel Compte másfél méteres nagyitásaihoz mérem, akkor.. Szóval megint arról van szó, hogy itthon ez még elmegy, talán nem is feltűnő másoknak, de ha a nemzetközi szinthez mérem, akkor nem elég jó.
Szilágyi Lenke képeiben mindig is tetszett, hogy nem konkrétok, mégha konkrét személyt is ábrázolnak, a háttér elbizonytalanitja vagy legalábbis nem erősiti meg a fő témát. Ezúttal a szinek kapnak nagy szerepet, ami tőle kicsit szokatlan, de abszolút találat. Bizony a szinek a képen abszolút főszereplővé lépnek elő, hiába van akár szép lány is a képen, inkább a függöny vörösét nézzük helyette. Ahhoz képest, hogy elvileg a fotó dokumentál, itt nem ezt látjuk, nincs történet, nincs kontextusa a képeknek, ami elsőre zavaró, de aztán amikor megértjük, hogy ez a koncepció része, már más szemmel nézzük. Az egyedüli kritikám ezzel kapcsolatban az, hogy túl könnyű "szó szerint", vagyis nem a mélyére nézve végigmenni a kiállitáson, és ha ez történik, akkor ezt egy unalmas tárlatnak fogjuk gondolni. Pedig van benne mélység, csak meg kell állni egy picit..

Kriziskiállitás a bécsi Mumokban

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy minden kiállitásnak jónak kell lennie a szó esztétikai értelmében. Mondjuk ha egy afrikai éhezésről, vagy mittudomén, a válságról készitünk kiállitást, akkor nem kell összezsúfolni minden képet, amit találunk, hiszen a fehér fal mindennél jobban mutatja a válságot. Más kérdés, hogy én, mint látogató kiváncsi vagyok-e a fehér falakra. Egyszer-egyszer el lehet sütni ezt, de sokszor nem igazán. A bécsi modern művészet múzeumában, a múzeumközpont kellős közepén azzal kellett szembesüljek, hogy a kurátor vagy maga is válságban van, vagy nem igazán volt elképzelése arról, mit is akar csinálni a múzeum nagy tereivel. Rettentő sok fehér felületet látunk, és persze a kiállitás 4 emeletének összterülete is borzasztó nagy, szóval még a sok mű sem keltette volna a zsúfoltság érzetét, de ez a szellős elrendezés végképp leküzdendő sétává zülleszti a tárlatot. Annál is inkább, mert legtöbbször egyáltalán nem értem, hogy mi köze a kiállitott műnek a válsághoz. Maria Eichhorn klimaszobája azt demonstrálja, hogy mennyire nem foglalkozunk a levegő minőségével, ugyanakkor az asztalra tett pohár vizzel nem gondolnám, hogy nagyon mélyére ment a problémának. Szintén furcsa, hogy egyetlen festményt sem látunk, a válság talán elsöpri ezt a médiumot? Aligha, legalábbis a csodás vékony képernyős lcd tévék nem hiszem, hogy nagyon olcsók lennének.
A számomra egyetlen igazán emlékezetes mű Terry Atkison lécei és apró üzenetek vetitése, ennél éreztem azt, hogy végre valaki gondolkodott is. Terry a kivetitőn mutatott szövegeivel szépen végigveszi a válság hatását a mecenatúrára, és megállapitja, hogy a vállalatok immár egyre nagyobb jelentőséggel birnak a művészetfinanszirozásban, ami persze azt is jelenti, hogy a nekik kiszolgáltatott művész biztosan nem fog róluk rosszat mondani. Na erről a problematikáról lehet beszélni. Miért is várjuk a cégektől, hogy támogassák a művészetet? Mert az állam kivonult? Akkor korábban az állam felé volt a függőség? Kinek is kellene támogatnia a művészeket, ha egyáltalán? És kell-e támogatni a rossz művészeket? És a jókat?
Tény, hogy rettenetesen átalakult a közelmúltban a művészet finanszirozása, nem csak náluk vagy nálunk. Ebben a tekintetben valóban válság van, és nem is várom a gyors megváltást.

Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965-1984 könyv

Többszörösen is hiánypótló ez a mű. Egyrészről ha valakit megkérdezünk a rendszerváltás előtti avantgárd, vagy nem hivatalos művészetéről, akkor vagy elsorolja  a geometrikus nonfigurativ festőket, vagy jó érzékkel Erdély Miklós, Hajas Tibor felé mozdul, előkerül Balatonboglár a kápolnatárlatokkal, de az szinte bizonyos, hogy a fotót illetően nem könnyű hosszasan neveket sorolni. A könyv legnagyobb érdeme, hogy művészeti szemszögből veszi nagyitó alá a korszakot.

Az előszóban a szerző nagyon pontosan kifejti és egyúttal behatárolja a vizsgálódása korlátait és témáját. Kapunk egy cd mellékletet is, amelyben szépen egymás után sorakoznak a kordokumentumok: ezt igy együtt még sosem láttam ennyire összeszedetten, könyvtárban sem. A könyv kiállása pedig méltó ehhez a heroikus munkához: mind a mérete, mind a képek minősége jelentősen felülmúlja azt, amit vártam és ami elvárható egy hasonló kiadványtól. A fotók jó minőségűek, és őszintén szólva legnagyobb részüket még nem láttam. Még olyanoknál is, akiktől ismerek képeket, a könyvbe sikerült olyanokat válogatni kevés kivétellel, ami újdonságként hatott rám.

Az első néhány emberkénél csak néztem, hogy te jó ég, kik ők, és miért nem ismertem eddig őket? Ezzel szerintem a legtöbben igy lesznek. Semmi gond, az átlagnál tájékozottabbak később jópár ismerős névvel fognak találkozni. Mindenkiről van egy általános bemutató és egy konkrét munkájuk vagy sorozatuk elkészültének a leirása. Azt persze megkérdezhetjük, hogy miért pont az, illetve miért nem több mondjuk, de ez a könyv nem az életrajzok pótlása, hanem egyfajta vázlat még úgy is, hogy több mint 400 oldalas. Úgy tűnik, annyira azért nem voltunk szűkében a fotósoknak, hogyha egy ilyen válogatást össze tudunk hozni (zárójelben megjegyzem, hogy ugyanezt éreztem a „Nem kacsák vagyunk egy tavon..” alternativ galériákat felsoroló könyvnél is).

Azért közel sem gondolom azt, hogy tökéletes lenne a könyv. Az egyik legnagyobb hátránya, de lehet, hogy előnye az értékitélettől mentesség. Szivesen olvastam volna olyat, hogy ez vagy az a kiállitás vagy emberke fontos, fontosabb, de nagyon kevés kivételtől eltekintve ilyet nem találunk. Ezt csak annyit jelent, hogy a korszak feldolgozásához további könyveket kell olvasnunk, csakúgy, ha esetleg valamelyik épphogy megemlitett művészcsoportról olvasnánk többet. Az is furcsa, hogy pl. a balatonboglári kápolnatárlatokról kb. 5 mondat szól, holott minden más kiadvány szerint az volt az egyik legfontosabb „galéria” abban az időben. Az is furcsa, hogy Kerekes Gábor neve a könyv folyamán egyre többször merül fel. Először bemutatják, mit alternativ alkotót, aztán mégegy sorozatát, aztán mégegyet, aztán beszélnek a fotószövetségben betöltött szerepéről úgy, hogy senki mást nem emlitenek, szóval van egy olyan érzésem, hogy az iró erősen preferálja Kerekest, noha egyébként a bemutatott képanyag számomra Kerekestől teljesen idegen volt, és a későbbi nonfigurativ munkáiról szó se esik. Persze lehet, hogy a művész akkor épp dokumentarista stilusban alkotott, ma meg már nem, csak rettentő furcsa egy ilyen Kerekest megismerni.

Azt azért rögtön tegyük hozzá, hogy ezek annyira apróságok, hogy igazából csak a 400 oldal tüzetes átolvasása és tanulmányozása után tudom megemliteni. Jó lenne, ha ez a könyv akár egy alaptudást jelentene, egyfajta minimumot, melyet ismerve lehetne tovább beszélgetni. Azt is emlitsük meg gyorsan, hogy a képanyagot látva át kell értékelnem a korszakot: ennyi friss és ügyes ötletet ritkán látunk egyszerre, alig van gyengébb vagy nem sikerült alkotás. Azt kell gondolnom, hogy ez egy jókezű válogató munka eredménye, ez viszont egyben azt is jelenti, hogy a könyv szintén csak egy hang, egy válogatás a sok lehetséges közül, és még több könyvet is meg lehetne tölteni alkotókkal, akik nem fértek be. Azt ugyanis könnyedén kijelenthetjük ezúttal is, hogy kimaradtak nevek, én igy fejből hármat tudnék megemliteni. De mindig vannak kimaradók, tehát ez inkább jellegzetesség vagy hangsúly kérdése.

Akárhogy is, ezt a könyvet bizony kötelezővé tenném. A sok Brassaizás meg Capázás közben mantrázhatnánk ezeket a neveket is, miközben a magyar fotókincsről beszélünk, mégha külföldön nyilvánvalóan nem lesznek soha annyira ismertek ezek a nevek. Jöhetne a folytatás!

2013 legtöbbet olvasott cikkei

Na igen, már mások is közzétesznek hasonlókat, hát lássuk csak mik voltak a legnépszerűbbek tavaly:
1. Meglepetésre (legalábbis nekem) a Kogart fotóval foglalkozó tárlata hozta a legtöbb megtekintést, talán a Kogart új irányba való nyitását látták  bele, ami nem következett be, de az is lehet, hogy csak egy jól reklámozott eseményről van szó, amire sokan voltak kiváncsiak. Gratulálok! Ez lehetne nekik inspiráció is akár, hogy még több kiállitást hozzanak össze, de majd meglátjuk.
2. Ernst Múzeum Tükör által homályosan kiállitása lett a második: számomra kicsit sem meglepően, mert a szakma azért nagyon is tudta, mi történik az Ernst múzeumban és fontos volt hogy ismerjék az ottani dolgokat.
3. Nahát, a londoni Whitechapel gallery cikke lett a harmadik! Ez komoly meglepetés, mert bár sokat irok külföldi megnyitókról, az olvasottsága ezeknek a cikkeknek általában alacsonyabb, mint az itthoni anyagoknak. Sebaj,ezért szubjektiv a blog, de ennek örültem.
4. Capa központ és Szász Lilla: emlékszem mennyire nagyot durrant a művésznő kiállitása, amely végre egy jól összefogott, végigdolgozott és igen jól válogatott anyagot mutatott be, amin már ránézésre is látszott, hogy több év munkája.
5. Marina Abramovics filmje a new yorki Moma kiállitásáról, annak előkészületeiről és egy kicsit az egész életműről szólt. Egészen kivételes, ahogy ő végigcsinálta ezt az egészet, csak félig elviccelve a dolgot, ha csak ennyit kaptunk a feminizmustól, már megérte.
És mik lesznek az idei slágerek?