Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965-1984 könyv

Többszörösen is hiánypótló ez a mű. Egyrészről ha valakit megkérdezünk a rendszerváltás előtti avantgárd, vagy nem hivatalos művészetéről, akkor vagy elsorolja  a geometrikus nonfigurativ festőket, vagy jó érzékkel Erdély Miklós, Hajas Tibor felé mozdul, előkerül Balatonboglár a kápolnatárlatokkal, de az szinte bizonyos, hogy a fotót illetően nem könnyű hosszasan neveket sorolni. A könyv legnagyobb érdeme, hogy művészeti szemszögből veszi nagyitó alá a korszakot.

Az előszóban a szerző nagyon pontosan kifejti és egyúttal behatárolja a vizsgálódása korlátait és témáját. Kapunk egy cd mellékletet is, amelyben szépen egymás után sorakoznak a kordokumentumok: ezt igy együtt még sosem láttam ennyire összeszedetten, könyvtárban sem. A könyv kiállása pedig méltó ehhez a heroikus munkához: mind a mérete, mind a képek minősége jelentősen felülmúlja azt, amit vártam és ami elvárható egy hasonló kiadványtól. A fotók jó minőségűek, és őszintén szólva legnagyobb részüket még nem láttam. Még olyanoknál is, akiktől ismerek képeket, a könyvbe sikerült olyanokat válogatni kevés kivétellel, ami újdonságként hatott rám.

Az első néhány emberkénél csak néztem, hogy te jó ég, kik ők, és miért nem ismertem eddig őket? Ezzel szerintem a legtöbben igy lesznek. Semmi gond, az átlagnál tájékozottabbak később jópár ismerős névvel fognak találkozni. Mindenkiről van egy általános bemutató és egy konkrét munkájuk vagy sorozatuk elkészültének a leirása. Azt persze megkérdezhetjük, hogy miért pont az, illetve miért nem több mondjuk, de ez a könyv nem az életrajzok pótlása, hanem egyfajta vázlat még úgy is, hogy több mint 400 oldalas. Úgy tűnik, annyira azért nem voltunk szűkében a fotósoknak, hogyha egy ilyen válogatást össze tudunk hozni (zárójelben megjegyzem, hogy ugyanezt éreztem a „Nem kacsák vagyunk egy tavon..” alternativ galériákat felsoroló könyvnél is).

Azért közel sem gondolom azt, hogy tökéletes lenne a könyv. Az egyik legnagyobb hátránya, de lehet, hogy előnye az értékitélettől mentesség. Szivesen olvastam volna olyat, hogy ez vagy az a kiállitás vagy emberke fontos, fontosabb, de nagyon kevés kivételtől eltekintve ilyet nem találunk. Ezt csak annyit jelent, hogy a korszak feldolgozásához további könyveket kell olvasnunk, csakúgy, ha esetleg valamelyik épphogy megemlitett művészcsoportról olvasnánk többet. Az is furcsa, hogy pl. a balatonboglári kápolnatárlatokról kb. 5 mondat szól, holott minden más kiadvány szerint az volt az egyik legfontosabb „galéria” abban az időben. Az is furcsa, hogy Kerekes Gábor neve a könyv folyamán egyre többször merül fel. Először bemutatják, mit alternativ alkotót, aztán mégegy sorozatát, aztán mégegyet, aztán beszélnek a fotószövetségben betöltött szerepéről úgy, hogy senki mást nem emlitenek, szóval van egy olyan érzésem, hogy az iró erősen preferálja Kerekest, noha egyébként a bemutatott képanyag számomra Kerekestől teljesen idegen volt, és a későbbi nonfigurativ munkáiról szó se esik. Persze lehet, hogy a művész akkor épp dokumentarista stilusban alkotott, ma meg már nem, csak rettentő furcsa egy ilyen Kerekest megismerni.

Azt azért rögtön tegyük hozzá, hogy ezek annyira apróságok, hogy igazából csak a 400 oldal tüzetes átolvasása és tanulmányozása után tudom megemliteni. Jó lenne, ha ez a könyv akár egy alaptudást jelentene, egyfajta minimumot, melyet ismerve lehetne tovább beszélgetni. Azt is emlitsük meg gyorsan, hogy a képanyagot látva át kell értékelnem a korszakot: ennyi friss és ügyes ötletet ritkán látunk egyszerre, alig van gyengébb vagy nem sikerült alkotás. Azt kell gondolnom, hogy ez egy jókezű válogató munka eredménye, ez viszont egyben azt is jelenti, hogy a könyv szintén csak egy hang, egy válogatás a sok lehetséges közül, és még több könyvet is meg lehetne tölteni alkotókkal, akik nem fértek be. Azt ugyanis könnyedén kijelenthetjük ezúttal is, hogy kimaradtak nevek, én igy fejből hármat tudnék megemliteni. De mindig vannak kimaradók, tehát ez inkább jellegzetesség vagy hangsúly kérdése.

Akárhogy is, ezt a könyvet bizony kötelezővé tenném. A sok Brassaizás meg Capázás közben mantrázhatnánk ezeket a neveket is, miközben a magyar fotókincsről beszélünk, mégha külföldön nyilvánvalóan nem lesznek soha annyira ismertek ezek a nevek. Jöhetne a folytatás!