Tegnap este megnyitó volt a Capa központban, amire nem jutottam be, mivel naivan negyed hétkor érkeztem a fél nyolcas megnyitóra, és a rendezők kedvesen elmondták, hogy még rendezik a kiállitást, rakják fel a képeket satöbbi..Namost eddig nem volt problémám a korai bejutásokkal, de persze ezt is el kell kezdeni...Ismét dedóba átmenve: azért vannak a megnyitók este 6-kor, hogy az ember munka után odaérjen. Ha fél nyolcig várni kell, akkor inkább csinálok mást, találkozom valakivel, akkor viszont nem fogok felállni, hogy bocsi, én most megnyitóra megyek, szóval nem tudom kinek jó ez a fél nyolc. Sebaj, helyette beszéljünk a Mai Manóról.
Azt gondolhatnánk, hogy ha már van Capa központ, az a befutott szereplőknek jó terep, végre nem kell szűköskodni, van tér. Ehelyett azt látjuk, hogy pl. Féner Tamásnak minimum sértő lehetett, amikor szembesitették azzal a lyukkal, ahova kirakhatja a képeit, mondjuk van egy folyosó is, igaz. Szegény három sorban rakta fel a képeket, hogy legalább valami látszódjon, de nem. A méteres elforgatott képek ebben a térben túlzóak, éppen a nézhetőség határán vannak. Viszont a szinházi fotók se nem működnek, se nem élvezhetők. És valahogy még egy kicsit középszerűek is. Némelyikük egy merő szürkeség és kicsiben nem látom, mitől lenne nagyszerű. De ne legyünk igazságtalanok: ebben a térben maximum felvillantani lehet valamit és ez meg is történik.
Más a helyzet Kudász Gábor Arionnal, akit inkább idevalónak érzek. Az anyja halálának alkalmából készitett leltár pont a személytelenségével lehet érdekes a nézőnek. A ruhakollekció, amit hűen megmutat a rengeteg fotó, érdektelen abból a szempontból, hogy milyenek a ruhák maguk, de nagyon is érdekes ha a személyes emlékezet tárgyaként tekintünk rá. Mit mutatnánk meg mi? Mit nem? Másfelől meg elmond-e bármit egy ilyenfajta leltár? Van min gondolkodni.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése