Top 5 szakmai hiba 2013

    1.   Hőbörgés. A legeslegnagyobb baj az, hogy idén a művészet helyét szinte teljesen átvette a politika. Gyakorlatilag alig birtam értelmes párbeszédet folytatni valakivel, mert rögtön szembejött az arrogancia, az értelmetlen rombolás és a sérelmek felhozása. Igenis jelentsük ki, hogy a kortárs művészet alaphelyzetben nem arról szól, hogy elköltöztetik-e a várból a nemzeti galériát, hanem arról, hogy mondjuk Szilágyi Lenke kiállitása új szineket hoz-e a kortárs fotóba. Évek óta próbálom újra és újra hangsúlyozni, hogy a művészet kategorizálásában a nemzeti vonulatok nem jelentenek esztétikai kérdést. Egy kép nem lesz attól jobb, hogy magyar ember festette, igaz rosszabb sem. Egyszerűen ennek nem kéne témának lennie. Legyen téma a konstruktivizmus, legyen téma az installációk szerepe, de ne az, hogy a műnek a nemzeti identitást kelljen szolgálnia. Kiváló példa mondjuk a bécsi művészeti vásár: Tót Endre kiállitott „Elegem van a festészetből” képe nem azt jelenti, hogy már nem akar a festő magyar lenni, hanem hogy más utakat keres, a festészet önmagában már nem elégiti ki (és jött a fluxus és a mail art). Ezen nagyon gyorsan változtatni kellene, mert a jelen állás szerint 5 perc alatt kiirjuk magunkat a kortárs művészetből.

Úgy vettem észre, hogy idén erősen csökkent a kortárs kiállitások látogatóinak száma, és ez nem véletlen. A maroknyi elszánt emberen kívül, akiknek ez tényleg szivügyük, sokan csapódtak oda érdeklődésből, vagy mert volt egy érdekes program. Na ők most már nem tudnak ezekről, nem tudják mi megy a háttérben, igy egyszerűen lemorzsolódtak.

2    2. Ernst múzeum. Nem lehet megmagyarázni, hogy egy jól működő, 100 éves intézményt miért kell megszüntetni, és a helyére teljesen mindegy mit rakni. Sőt, még Kőrösi Orsolyával is egyetértek, a fotó helyzete évek óta borzasztó volt főleg annak a fényében, hogy milyen erős szerepünk volt korábban, bár rögtön tegyük is hozzá, hogy Capa, Brassai, Kertész mind külföldön lettek hiresek, ennélfogva kicsit erőltetett a magyarságukat erőltetni. De. Arról van szó, hogy a magyar középgenerációs művészektől elvettek egy kiállitóhelyet. Hol állitson Ki Nádler? A Várfok galériában? De az egy magángaléria…És az összes többi név, akiket nem sorolok fel, velük mi legyen?

3    3. Múzeumi negyed. Valamiért fixa ideálja Baán Lászlónak, hogy ha egy helyre összerakják a múzeumokat, akkor azok hirtelen izgalmas helyek lesznek. Akár igaza is lehet, csakhogy: a Városliget egy park, egy fontos zöldfelület, ahol lehet sétálni, és viszonylag közel van a központhoz. Ha azt elveszik, akkor nemcsak a kutyasétáltatók lesznek bajban, nem csak a gyerekesek, akik örültek a játszótereknek, hanem mindenki, aki szeretne találkozni valakivel, és közben mondjuk nem átallana sétálni egyet. Persze menjek ki a Népligetbe, a budai hegyekbe vagy éppen Párizsba, de jó lenne, ha nem csesznék el az utolsó normális zöldfelületet a városban. Innen üzenem, és nem tudom szebben megfogalmazni: húzzatok a zöldfelületről! Az épitkezés milliárdjait meg lehetne máshova is rakni szokás szerint.

4     4. MMA. Szerintem nem baj, hogy van egy testület, amelyik a nemzet fontos művészeit összefogja, sőt. Az is jó, ha a köztudatba katalógusokon, kiállitásokon keresztül mutatják meg az értékrendjüket. Ami kicsit túlzás, az az, hogy mindezt közpénzek milliárdjaiból akarják, és hogy nem egy új valamit akarnak létrehozni, hanem szétrombolják a Műcsarnokot, ami eddig kortárs kiállitóhely volt. Meg az is, hogy ők az egyetlenek, akik megmondják a tutit. Szánalmas.

5    5. Cenzúra Tereskova kiállitásán. Uppsz, nem fért be Bencsik Barnabás eltávolitása a Ludwig múzeumból, talán az illene ide jobban. De azért ez a történet sem rossz: az amúgy senki által nem látogatott, soha nyitva nem tartó óbudai létesitménybe összerakott Nagy Kriszta kiállitásról a főigazgató eltávolit pár művet, ami szerinte szexuális tartalmú, vagy alkalmas a gyerekek megtévesztésére, vagy bármi. Namost. Kezdjük ott, hogy Nagy Kriszta egész életműve ilyen, tehát ha ez gond, akkor talán nem kellett volna hagyni kiállitani. De ha már, akkor a protokoll a következő: tegyük fel, hogy találunk pár képet, ami nem tetszik nekünk. Ilyenkor a következőket tehetjük: 1. megállapitjuk, hogy nem azonos az izlésünk, aztán elsétálunk. 2. Ha ez nem elég, felhivjuk a kurátort, miután megtekintettük a művész életművét, és jelezzük neki, hogy bár nekünk nem tetszik az anyag, de az ő felelőssége a kiállitás. 3. Még az is előfordult egy esetben, hogy az igazgató személyes megjegyzést fűzött egy szoborhoz Debrecenben, és az ott is maradt a kiállitás ideje alatt, jelezve az izlésbeli eltérést. Amit viszont nem csinálunk európai országban, hogy levesszük a képet, és aztán a sajtónak meg bemutatjuk, hogy mi csak a gyerekeket védjük, akiknek ezt kellett volna látniuk (akik persze már rég túlvannak ezen a látványon a neten).Visszatérve a Ludwig múzeumra az zavar, hogy végre volt egy szakmailag elsőrangú, nemzetközi kitekintéssel és hazai művészekkel egyaránt számoló komoly hely, és ezt sikerült 2 perc alatt értéktelenné tenni. Gratulálok.

2013 top 10 felfedezés

Hé, én előre szólok, hogy ez szubjektiv lesz! Mint minden a blogban. Idén jópár érdekes felfedezést tettem, ezekből válogattam most.
1. Edward Burtynsky: Water és Oil. Van még más könyve is, de sajnos mindegyik olyan drága, majdnem 100 euró, hogy szinte biztosan nem lesz a szobámban. Pedig a képek elképesztően jók, tutira nem köszönnek vissza máshonnan, és több mint 10 percre lekötöttek a könyvesboltban, ahol összesen ennyi időt akartam eltölteni..
2. Én nem tudtam, de a londoni Tate-ben kapható egy könyv Warhol jegyzeteiről, naplószerűségéről, ami néha csak pár megjegyzés, hogy mennyit költött taxira, kit hivott meg ebédre, néha viszont hosszabb szövegekben merül el találkozókat megörökitve, számomra teljesen ismeretlen emberekről hosszas leirásokat közölve. Végül nem vettem meg, mert túlságosan is részletes, és abszolút nincs lektorálva vagy szerkesztve, ami pedig elég fontos lenne. De kordokumentumnak isteni.
3. Az Arles fotófesztivál legmulatságosabb és legelképesztőbb sorozata az afrikai asztronautákról szól. Miről? Igen, a téma már önmagában is vicces. Csakhogy  ők ezt komolyan gondolják, porszivó csövéből összetákolt lélegeztetőcső, népi motivumokkal varrt ki tudja milyen ruha, a 70-es évek keverőpultjaira emlékeztető irányitópult, gyakorlatozás a domboldalon. Christina de Middel fotózta ezt.
4. Nagyjából teljesen mindegy, mit gondolunk Daliról, de a Centre Pompidou-ban megrendezett életmúkiállitása olyan tömeget vonzott, hogy már az épület megközelitése is 1,5 órás várakozással járt, onnan még végtelen sor várt a lépcsőknél. Mégis megérte végigállni, azaz magyarként a wc felől besurranni, mert a képek még ma is teljesen lenyűgözőek. Ha csak a képeket nézzük, még ma is bőven megállná a helyét, bárkivel is összehasonlitva. Persze Hantai simont is emlithettem volna, mint nagy meglepetést, de őt egy következő listába szánom..
5. A Saatchi hirlevele a művész stúdiókról. Minden héten jön egy levél tőlük, és van egy pont benne, amiben műtermeket mutatnak be. Sokszor nem túl érdekes, a művészek középszerűek és nem árulnak el semmit a technikájukról. De. Mivel minden héten jelentkezik a sorozat, és mindig van kép a stúdióról, ez mégis érdekes, mert bepillanathatunk más művészek műtermeibe. Van, aki garázst bérel Varsóban, egy holland lány egy üvegház mellett dolgozik, Sao Paoloban meg egy kávéház felett van egy szoba..Heti 5 perc...

Az év I.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen is volt ez az év. Nonem itthon, mert itthon aztán tényleg katasztrofális a helyzet, hanem nálunk szerencsésebb helyeken. Az egyértelmű, hogya válság szót immár nem igazán használhatjuk, talán válság utáni lábadozást igen, ha éppen kedvünk támad viccelődni mondjuk a spanyolokon, ahol a kiugró munkanélküliség miatt nem igazán haladt előre semmi. De Londonban pl. semmi sem változott, azazhogy nincs már akkora hisztéria az árak körül, mint a felfutásban volt, de nem is mentek lefelé. Inkább csak az újságirók feledkeztek meg arról, hogy erről is lehet irni. A Tate szép csendben annyit költ műtárgyvételre egy kisebb emelés után, mint egyes országok együtt...A Pompidou központban is megjelentek a Richter képek, végülis 75 éves lett a festő, meg aztán őt tényleg nem kell magyarázni, hogy miért kerül oda, de ez egyben felvet egy másik kérdést. Valahogy eltűnőben van, vagy ez csak érzés, de a galériák és a múzeumok sem kockáztatnak mostanában új nevekkel. Talán Hantai Simon az egyetlen, akit beemeltek a köztudatba, de új művészekről alig hallottam idén. Nem sorolom végig a kiállitásokat a világban, de újabban feltünően sok a klasszikus, akár Picasso-ig vissza lehet menni, hiszen az átlagközönség számára ő már modern, holott azóta már eltelt 100 év.
A másik trend, hogy egyre erősödik a művészeti vásárok szerepe. Már van olyan galéria, amelyik az éves bevételének 80 %-át szerzi onnan. Felmerül a kérdés, hogy minek ezután fenntartani egyáltalán galériát, és valóban: egyre jobban webesednek a galériák. Olyan nem fordulhat elő, hogy egy művész életrajza nincs fent egy oldalon, a galériáról is pár dolog kell, hogy egy érdeklődő kapjon egy képet.
Szintén felesleges lett volna azt várni az idén, hogy a sztárgalériák behatása csökken valamelyest. Még mindig nagyon fontos tényező az, hogy valakinek az apukája is itt vagy ott vásárolt, lassan mindegy is, hogy mit. És ez a következő pontom. Egyre kevésbé számit maga az alkotás. Talán a már mindent kitaláltak érzés miatt, de nagyon ritkán éreztem egy tárlaton azt, hogy ezt a képet én most megvenném. Az az érzést venném meg, hogy abban a galériában azt a nevet meg tudnám fizetni, de ez két külön dolog. Szinte minden alkalommal, amikor egy őrületesen felkapott galériában jártam, elfogott az az érzés, hogy a kiállitott képeket nem akarnám viszontlátni a nappalimban. Aztán közelebb léptem és elolvastam a nevet, meg háttéradatokat, és akkor már értettem az árat, csakhogy ez egy veszélyes játék. Ha ugyanis ez csak velem van igy, akkor nem érdekes, de ha az emberek már csak beszélnek arról, hogy van egy Burtynskym, az már baj. A képekről ugyanis nem beszélni kell..

Nádler István a Várfok galériában

Remélem nem kell Nádlert bemutatnom, a múltkor a Ludwig könyvesboltjában bukkantam rá kötetére, és máshol is fellelhetők. Szerintem ő tagja azon szűk körnek, akiknek a képeit ránézésre is fel lehet ismerni, sőt el is lehet magyarázni. Legutóbb mégis 2-3 éve láttam tárlatát a füredi Vaszary villában, meg persze előtte a Várfok galériában, persze nem követem közelről hogy állitott-e ki a kettő között. Beszéljünk inkább az új képeiről, mert az életrajzát nyilván máshol is el lehet olvasni.
Akinek nem ugrana be azonnal, a képei úgy néznek ki, hogy egy sötét alapra gesztusokat fest, vagyis az ecsetet követhetően mozgatja a vásznon, ami ettől az azonnaliság érzetét kelti, persze a munkafolyamat ennél bonyolultabb...Az ecsetnyomok általában spirálisan végigkövetik a vásznat, de nem lépnek ki a keretből, ettől azok hangsúlyosabbá válnak. Tulajdonképpen ha levennénk őket a képről, nem maradna semmi. A kérdés csupán az, hogy ebből a jól felismerhető, immár külön korszaknak is hivott képekből lehet-e meg bármi újat kihozni?
Általánositva ezzel azt is kérdezem, hogy ha egy befutott művész változtat a stilusán, akkor azt vajon elfogadják-e tőle, vagy ami egyszer befutott, azt kell festeni? A változtatásra lehet példa Birkás Ákos, aki nonfigurativ képekből nagyon nehezen tudott átnyergelni a figuralitásra, és ma már fiatal tüntetőket fest, de a galériása szakitott vele és pár évig nagyon nehéz volt. Az utóbbira, vagyis a nem változtatok, mert ezt megszokták tőlem stilusra nem kell példát hoznom, mert mindenki ezt csinálja. Kicsit gonosz módon Szurcsik Józsefet hozom fel, aki gyakorlatilag évtizedek óta ugyanazokat a fejeket festi akik egy sziklatömbből vannak kifaragva. Nádler hozzá képest őrületes újitó. Egyrészt cserélgeti a gesztusok szineit, a feketétől eljutott a rózsaszinig és a zöldig, több spirál is mehet, néha bele is diszit vonalakat a képekbe, sőt néha egyenesen kettéosztja a képet. Ne gondoljuk, hogy ezek kis dolgok, mert már az a kis kocka, vagy néhány kocka, amit pár képére ráfestett a gesztusok mellé, már elég radikális változást hoz. A gesztusok ugyanis teljesen szembemennek a mostanában abszolút divatos minimalizmussal. A gesztusok nem teljesen behatárolt területen vannak, intenzitásuk is változó, ebbe belepakolni Bak Imrés egyszinű kockát elég furcsa dolog. És szerintem nem is működik: egyrészt azért, mert vagy minimalista vagyok, akkor viszont a gesztusok nem elég gépiek (szerencsére), vagy pedig a kockák is legyenek esetlegesek és sokszinűek, akkor viszont miért kockák és mit keresnek a képen?
Talán Nádler is olyan alkotó, aki egész életében egyetlen képet fest. Csak előtte elpróbálja ötezerszer.

Ami mindig kimarad

Törekszem a frissességre, de azért válogatok is. Sosem irok csak azért, hogy legyen egy bejegyzés. Ebből viszont az is következik, hogy sok kiállitás kimarad, mert vagy annyira azért nem estem hasra tőle, vagy nem volt annyira érdekes mégsem, mint amennyirevártam. Sőt. Összességében egyre több az olyan kiállitás, amiről inkább nem irok, ezzel is jelezve magamnak, hogy nem engedek a szinvonalból, aminek aztán az is a következménye, hogy úgy tűnhet, néha hetekig ki sem mozdulok otthonról.
Régen irtam már pl. a Műcsarnokról, mert annyira nem történt ott semmi. Úgy tűnik, senki sem volt, aki jóváhagyta volna a kiállitásokat, ezért aztán a nyáron megnyilt tárlat áthúzódott, majd meghosszabbitották, majd nem jött helyette másik..Most van egy új anyag, egy város entrópiája, még hezitálok, hogy akarok-e én erről irni, egyáltalán nem vagyok biztos benne.
Ugyanigy egyszer már megirtam, hogy a Flash Art magazin eltűnt és azóta sem jött vissza, egyszerűen nem jelent meg az új szám. Ejnye-bejnye.
Szakmai körökben sokakat elborzasztott, hogy immár Kina a legnagyobb műtárgypiaccal rendelkező ország. Emlékeztetőül ez ugyanaz az ország, ahol Ai Wei Wei még mindig "nem létezik", ahol az aukciókon a 18. századi metszetek magasabb áron mennek el, mint egy Picasso kép. Hogy mi lesz ebből? Semmi. Amig a kortárs művek finoman szólva nem szabadon készülnek el, szerintem nem érdemes komolyan venni. Másfelől meg el tudom képzelni, hogy a pénznek nincs szaga alapon Rothkók, Warholok fognak keletre utazni, hogy aztán ott abszolút nyomuk vesszen. Ez van.
Szintén érdekes, és nem sokszor foglalkoznak azzal, hogy a közel-keleten egyesek elkezdték kinyitni a pénztárcájukat, és művészeket utaztatnak képekért cserébe. Rezidenciaprogramok persze eddig is voltak, viszont ahogy látom, nyilik az olló, vagyis egyre több pénz van erre. Nem véletlen, hogy a Louvre is rárepült az üzletre.
Örömmel láttam a decemberi Photo magazinban a Pirelli naptár különlegesen érzékeny fotóit. Ahol pénz van ott izlés is van igazságát hozta vissza, amit már egy ideje hiányoltam. Nem különösebben izgat, hogy mennyi pénzt vertek el világitásra, ha a végeredmény ennyire egyöntetűen szép.

Megnyilt a Capa központ

Nagy kár, hogy a politika mindig megöli a művészetet. Először is szögezzük le, hogy a 100 éves Ernst Múzeum becsukását semmilyen indokkal nem lehet magyarázni, ez egy olyan butaság, amit még sokáig fogunk nyögni. Amúgy is érthetetlen, miért nem mondjuk a Bálnába rakták az új fotós helyet, akkor mindenki örült volna, és nem kellene leirnom, hogy bizony egy 100 éves kiállitóhelyet pont 100 évig tart létrehozni, fenntartani és működtetni. Nyilvánvaló az is, hogy egy külföldinek, amikor azt mondják, hogy egy 100 éves múlttal rendelkező galériában állithat ki, kicsit komolyabban veszi, mint egy vadiúj helyet. A második probléma az Ernst Múzeummal az, hogy a tér egy kicsit behatárolt. Sokáig ment a találgatás, hogy a nem bővithető, eleve behatárolt, semmilyen módon meg nem változtatható tér helyett máshová kéne költözni. Ide bezsuppantani a fotósközpontot elég nagy tévedés.

Azonban van itt tárgyi csúsztatás is. Amikor Telek Balázs, az első kiállitás kurátora megjegyzi, hogy a fotósközpont úgy alakult, hogy volt egy pályázat, akkor kinyilik a bicska az ember zsebében. Volt egy pályázat? Jó, akkor én meg szeretném látni a Mai Manó helyére kiirt pályázatot, majd tervezek oda textilközpontot vagy bélyeggyűjteményt. Aztán amikor Telek Balázs odajut, hogy a frissen festett falakra nem akartak képeket aggatni, mert nem akarták elrontani (nem ez a pontos szó, de már nem emlékszem szó szerint), ahelyett, hogy azt mondta volna, ez volt a koncepció, ez megintcsak botorság. Mit gondol, az Ernst múzeum idején nem lógtak képek a falakról? És ha már itt tartunk: milyen fotókiállitás az, ahol egyetlen fotó sem látható, csak kivetitve? Pont ő ne tudná, hogy mennyire meghatározó a hordozó, amikor éveken keresztül nyári táborban kisérletezgetett archaikus technikákkal? Amikor az FFS-ben szinte minden képe vagy lyukkamerával, vagy speciális papirra készült?

Hagyjuk. Ez tehát egy fotókiállitás, amelyen csak projektorral vetitett képek vannak. Nem látjuk a méregdrágán megvett eredetinek minősülő Capa fotókat sem, igaz a Ludwigban már láttuk, és a Kálvin térnél most is láthatunk egy csokrot belőle. Akkor mit látunk? Friss felvételeket, amiket a koncepció szerint Capa készitett volna ma, vagy az ő szellemét hordozzák. Látunk gyerekeket, akiket 1 hetes háborús kiképzésen részesitettek. Látunk sajtófotókat hatalmas Origó táblával, más ügynökségtől viszont nem. Látunk újra megrendezett spanyol polgárháborús jelenetet. Látunk fényinstallációt. Látunk kenyai éhező gyerekeket, ja nem, ők Libiaiak, a Kenyaiak Obamát éltetik. És az abszolút csúcs: balatoni nagymamaképek a 60-as évekből.

Jó. Akkor most tegyünk tisztába valamit. A riportfotó, amit Capa is művelt, nem ugyanaz, mint a művészeti fotó. A riportfotót megrendelésre késziti a fotós, a képek joga az ügynökségé, a cél pedig a legvalósághűbb visszaadása a történteknek, legyen az polgárháború vagy énekverseny. A művészeti fotó ezzel szemben nem ábrázolja a valóságot, sőt van hogy egyáltalán semmit sem ábrázol, célja a néző érzelmeinek felkeltése képi eszközökkel. A kép mindig a művészé. a Két terület között ma már nincs átjárás, de legalábbis nagyon-nagyon ritka. Ezért aztán el kellett volna dönteni, hogy a riportfotót akarják helyzetbe hozni, abban az esetben egyszerűen az Mti archivumát kellett volna megnyitni, a Fotóművészet lapból meg kiolvasni a neveket. Ha viszont a művészeti fotó támogatása a cél, akkor a Fotómúzeumot kellett volna felhozni Kecskemétről, a Fotóművészek Szövetségétől meg bekérni a névsort.

Az igazi baj valójában még csak nem is ez. Ez a kiállitás nem üti meg azt a mércét, amit egy kezdő internetező 5 perc alatt le ne tudna tölteni a monitorára. Erre aztán valóban kár egy fotóközpontot pazarolni.

Art market részletesebben

Örvendetes, hogy elég sok külföldi galéria is eljött, ez fontos hivatkozási pont lehet a későbbiekben. Pl. most élőben lehet látni az egyik újság által felmagasztalt Plan B galériát, akik persze tényleg sikeresnek tűnnek, csak hát az újságirók a nagy szavakkal talán irreálisan magasra rakják kedvenceiket. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy gyenge anyagot hoztak el, szépen belesimultak a galériák tömegébe. Egyébként is nagyon kérdéses vagy még inkább törékeny a helyzet, mivel a megnyitón azért nem láttam gyűjtőtömegeket, akik elkapkodták volna a műveket, ami valahol természetes, hiszen még mindig válság van. Én csak azon aggódom, hogy a galériák egy kedves kirándulásnak tekintik a vásárt, vagy valóban eladni jöttek-e.

Érdekes volt, hogy az egyik külföldi galéria, ahol rákérdeztem a fotók technikájára, azzal válaszolt, hogy nem tudja. Ők már keretezve kapják a képeket, és nem kérdezték meg. Hát ez nem tűnik nagyon professzionálisnak. Legalábbis ha én gyűjtő vagyok, azért csak rákérdezek erre. Persze majd belejönnek gondolom. Az általános szinvonal inkább ennek az ellenkezője, a Ralf Dellert galéria Münchenből pl. lehetett volna akár Bázelben is. Kevés, látványos mű, amik mágnesként vonzzák a szemet. Teljesen elképedtem a török Guler Sanat galérián, mind a stand mérete, mind az elhozott „fal” vagy „falikárpit” elképesztő, pláne egy ilyen vásáron. El nem tudom képzelni, hogy ezt bárki megveszi, de hogy reprezentációnak tökéletes, az biztos.

Az itthoni galériák is előszedték a már befutott műveket. Örömmel láttam azokat a képeket, amiket máskor mondjuk a Ludwigban lehet látni. Nem fogom most felsorolni az összes kedvencemet, mert egyrészt lehet, hogy jövőre már nem azok tetszenének, másrészt abban egyetérthetünk, hogy annak ellenére, hogy lehetne sorolni a kimaradó festőket, azért igy is jócskán be lehetne vásárolni ebből a kinálatból. Összességében a standok kicsi mérete miatt azoknál érdekesebb a kinálat, ahol csak 1 művészt mutatnak be, persze ez nagyon nehéz döntés, amolyan dupla vagy semmi. Viszont örömmel láttam pl. a Mai Manónál, hogy nem akarták megmutatni a teljes kinálatot, ami amúgy se sikerült volna.

Ma este 10-ig van Art Market, érdemes kinézni.

Art market 2013 megnyitó

Bizony, még meg sem nyilt a kortárs művészeti vásár, de én már körbekuksiztam, hogy meglessem az újdonságokat nektek. Előljáróban annyit mondhatok, hogy idén ez korántsem egy szűk társaság magánügye, ellenkezőleg: aki kimarad, az lemarad. Ez pedig nagy szó, mert bizony még a Műcsarnoknál tartott art fairen is sokszor éreztem azt, hogy ugyan jó, hogy elmentem, de a szűk szakmán kivül aligha érdekli a tömegeket, ami ott történik. Na de idén! Először is kellemes meglepetés a külföldi galériák nagy száma, és az idei kedvenc képem is a müncheni Ralf Dellert galérián látható kép, K.R.H. Sonderborg festménye. A másik jó hir viszont az, hogy idén rengeteg az újdonság. Még nekem is, pedig én nagyjából igyekszem követni az eseményeket, el tudom képzelni, hogy aki nincs benne a közegben egyáltalán, annak szép kis sokk lesz a rengeteg stand, rengeteg galéria, és még több alkotó. És még a képek minősége is felfelé tendál. Örömmel fedeztem fel nem kevés olyan képet, amit legutóbb vagy múzeumban láttam, vagy magángyűjteményben.
Ezzel együtt egy ilyen vásár vagy a nagy kétségbeesés terepe, hogy úristen, mi ez a sokminden itt mindenfelé, vagy a nagy találkozásoké. Mivel a blog továbbra is szubjektiv, ezért bevallhatom, hogy rettentően élveztem, hogy mindenfelé ismerősök tűntek fel a standokon. És szerencsére nem csak azok, akiket sűrűn szoktam látni, hanem régebbről eltűnt emberek. Ettől aztán a megnyitó számomra olyan volt, mintha a kedvemért bérelték volna ki a Millenárist: egy óriási beszélgetésmaratonba fordult át az este, ahol a közösen felelevenitett történetek és röhögések közben még képek is lógtak a falon. Épp ezért elemzésbe most nem is bocsátkozom, vasárnap estig még lesz pár köröm.. Senki se tervezzen semmit a hétvégére, uff én szóltam!

Paris Photo

Kiküldött tudósitóm mindössze két sorral tért vissza Debrecenből a Modemből, ezért másik kiküldött tudósitómhoz fordultam, aki elvileg Párizsban van. Gyorsan kiderült, hogy rá sem számithatok. Közben mégis akadt valaki, aki legalább a párizsi portfolio review-ról beszámolt volna, de az meg nem annyira érdekes. Úgy értem, végignézve a jelentkezők fotóit, úgy érzem, hogy a legtöbb igazán gondos előkészités nélküli csattogtatás, már amennyire meg tudom állapitani innen - a Lensculture oldalán végignézhető a kinálat. Névai András vett részt ezen egyedüliként itthonról - róla viszont nagyon nehéz bármit mondani, mert a spiritualitás nála uralja a témát, a fotókat, emellett az egyik pillanatban úgy érzem, valami egészen jó történik, aztán a következő fotó egy olyan túristalövés, hogy arra még egy kamasz is fintorogna.
Maradjunk inkább a Paris Photo-n, ami az egyik legnagyobb fotóval foglalkozó szakvásár immár 8 millió éve, és minden évben olyan sor kigyózik, hogy a 2 óra várakozás a bejutásig extra gyorsnak számit. A metrómegállóból kijőve nem is kell tudni az irányt, a sor ott kezdődik. Ez kb. olyan, mintha a Szépművészetibe az Oktogonról állnának.
Teljesen értelmetlen felvetni azt is, hogy vajon jók-e a kirakott művek. Ugyanigy megkérdezhetnénk azt is, jó-e Munkácsy, vagy épp Picasso, vagy Hirst vagy Richter. Mivel a kinálat áttekinthetetlen, a befutott sztárok ugyanazok évek óta, a trendekkel pedig illő tisztában lenni, túl nagy meglepetés elvileg nem érheti az embert. A klasszikus szekcióban az ember egy ideig csodálkozik Brassai jelenlétén, aztán rájön, ő a francia kultúra része, mellette Diane Arbus is látható, megvehető, sajnos csak készpénzért, már ha a jól felszerelt autó áru fotó nem tántorit el a vásárlástól.
Valahogy a kiállitó galériák is ugyanazok, bár a vásár méretéből adódóan nehéz megállapitani, hogy mennyien törtek fel, de az igazán menőknek annyi pénz jut reklámra, amiből nálunk egy évtizedig elműködne a Műcsarnok...
Egyszer mindenkinek látnia kellene ezt.

Verebics Kati a Műút folyóiratban

Régóta olvasom a Műút-at, bár az is előfordul, hogy hűtlen vagyok hozzá. Bár mostanában már sokan csinálják, sokáig az És-en kivül nem sok lap volt, amelyik nem vizuális művészettel foglalkozott, mégis érdemben megmutatott festőket, grafikusokat. Verebics Kati mintha épp ehhez a műfajhoz passzolna a legjobban: képei nem illusztrációk a laphoz, hanem érdemben meghatározzák a lap vizualitását. Persze ebben az is benne van, hogy a nőiséget témaként behozó,  a kiszolgáltatottságot megjelenitő Kati reflektál a szövegekre, vagy talán épp forditva, a szövegek kapnak plusz értelmezési réteget a képektől. A kritikám csak annyi, hogy végre túlléphetnénk az irodalomban a megcsalt/elhagyott/semmisejó/úgyismindegy hangulaton, mert a lapot egyben végigolvasva vagy depressziós leszek, vagy megfogadom, hogy soha többé nem veszem meg ezt a lapot...

Allen Ginsberg a Ludwigban

A beat nemzedék számomra abszolút referenciapont. Nagyjából Kerouac olvasásától számolom azt az érzést, amikor azt mondtam egy könyvre, hogy ezt nekem irták. Ha úgy vesszük, minden addigi könyvet zárójelbe tett, de persze nem kellenek a nagy szavak. Helyette mondjuk azt, hogy az arra fogékonyaknak megmutatja, hogy nem kell megfelelned a társadalmi, családi elvárásoknak ha nem akarsz. Ajaj, máris közhelyesedek, de aki mondjuk látta a Holt költők társasága filmet, annak csak annyit kell mondanom, hogy Kerouac legalább akkora hatással volt rám, mint mondjuk az a film. És igen, iskolába járni nem azt jelenti, hogy szépen bemagoljuk a tananyagot és kész, mint ahogy az élet sem abból áll, hogy dolgozunk, aztán még otthon a vacsoránál is szépen kell ülni a széken. Ha úgy vesszük, én kötelezővé tenném a lázadást. Ott van pl. Csontváry, nem járt a Képzőre, nem volt tagja a kánonnak, de nem is kellett az életművéhez.

Térjünk vissza. Hogy kerülnek ők a Ludwigba, bármennyire is fontos vers is az üvöltés? Na ez egy jó kérdés, és speciel két rossz és egy jó válaszom van rá. Az egyik rossz az, hogy ezt a tárlatot a Centre Pompidou Metz-től vettük át. A másik: a beat nemzedéket fontos tanulmányozni, márcsak történelmi szempontból is. Ehhez képest a jó válasz az, hogy ezek az emberek nemcsak irtak, hanem a rajzban, festésben is aktivak voltak. Nagy kár, hogy ebből pont csak izelitőt látunk. A helyzet az, hogy ezzel együtt azért inog a léc, hogy nevezhetjük-e „rendes” kiállitásnak ezt. Egyrészt a terek elég nagy része le van zárva, vagyis jóval kisebb az alapterület, mint lehetne, másrészt kizárólag videókon keresztül követhetjük a beateket. Ha már videó, akkor viszont nagy vászonra vetitett, aláfeliratozott, jó minőségű, szóval dolgoztak rajta. Innentől az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy aki semmit sem tud a beat nemzedékről, az ne menjen el erre a tárlatra, mert semmit sem fog kapni. A videókon Ginsberg beszél főleg, néha feltűnnek a többiek is, interjúkat adnak, performanszot adnak elő, vagy csak felolvasnak, de természetesen nem láthatjuk őket, amint nem megtervezett videón szerepelnek, netán egy pubban ücsörögnek, vagy csak élik életüket, ami elég természetes is, hiszen ők még nem médiaszemélyiségek voltak, talán nem is engedték volna hogy valaki kövesse őket egy kamerával. Éppen ezért bennem pl. eleve fel sem merült, hogy készült róluk egyáltalán bármilyen videó, igy aztán hálásan vetettem rá magam a töredékekre. Azt viszont el tudom képzelni, hogy akinek semmit sem mond Burroughs neve, az ásitozva hagyja ott az egészet. Pedig ha nem is könnyen vagy gyorsan, szépen körvonalazódnak a főbb csomópontok, amik alapján meg lehet rajzolni a képet. Kerouac kézirata, ami egy 35 méter hosszú irógéptekercs, a Six galéria, a Columbia egyetem, egy kis Mexikó persze, a hegy ahol Kerouac tűzőrködött. Örömmel láttam, hogy a Dharma hobók, ami nekem is a kedvencem, többször is feltűnt, mintha az lenne a főműve, nem pedig a másik, ami most eredeti tekercs változatban is megjelent.

Mielőtt elérzékenyülnék, vagy mesedélutánba torkollna a bejegyzésem, még egy ajánlás. Ginsberg az egyik videón Párizsban jár és azokról a helyekről beszél, ahol számukra fontos dolgok történtek. Ez a videó kiváló arra, hogy egy kicsit kielégitse az egyébként csak elképzelhető helyszineket, kicsit közelebb hozza ezt az egészet. Mindenesetre számomra nagy élmény volt, azon kaptam magam, hogy a vezetéknélküli fülhallgatóval sétálok a videók között, és egyszerre hallgatom a francia interjút és olvasom a képaláirásokat, miközben a képek peregtek a szemem előtt. Azt hiszem este előveszem a Dharma Hobókat.

Az új Budapest Galéria a Bálnában

Igen, bár szinte teljesen üres, megnyilt a Bálna, és benne a Budapest Galéria új kiállitóhelye. Ez jó, de hol volt a régi és mit csinált? A kérdés jó, de nem fogom megválaszolni, merthogy az épületnek, a Bálnának van egy kis történelme, ami mellett nehezen mehetünk el. Vagyis inkább mégis: politika ez, röpködő tizmilliárdokkal, inkább hagyjuk. Különben is, a megközelités rossz.
Ez az új hely ugyanis az első megnyilvánulása annak, hogy a kormányzatnak mégis van ráhatása az eseményekre. Emlékezhetünk, a Szépművészetit nem bővitették ki, a várból nem jött le a Galéria, új épületek sem épültek a Városligetben, az Mma mellett (de a Vigadó sem készült el) alig történt valami. Ebben a kontextusban ez a majdnem 1000 nm új kiállitótér nem semmi.
Márcsak azért sem, mert az épület nagyon hangulatosra sikerült, csupa üveg, a kilátás fennséges, az egész trendi és el tudom képzelni, hogy hamarosan a közgázosok kirobbanthatatlan törzshelye lesz (nekem azért nem esik útba a kettes villamos). Jó érzékkel máris nyilt egy kocsma, kilátással a Dunára. A galéria tere szinte teljesen egybefüggő, tényleg sok lehetőséget ad, a világitás is jó, ez után a tér után bárki megnyalhatja a tiz ujját, gondolatban szinte adja magát néhány életműkiállitás.
Van azért egy kis probléma. Ezután 1000 ft-os belépőt kell fizetni, ami azt sugallja, hogy itt most egy múzeumot, legalábbis valami hasonlót látunk, hiszen egy galériában sosem kell belépőt fizetni. Ezzel viszont átcsúszott az intézmény egy másik mezőnybe, ahol a Ludwig és a Műcsarnok tanyázik, de talán leginkább az Ernst Múzeum adja magát, mint a tér nagysága, mind a belépő tekintetében. Csakhogy ez nem az Ernst Múzeum, és egyelőre nagyon keveset lehet tudni a galéria további programjairól. Annyira keveset, hogy pl. még honlapja sincs az új helynek, ami elég ciki (még a régi helyszin jön fel a honlapon). Sőt, a bálna weblapján sem tudunk meg semmit a galériáról, semmi nyitvatartás vagy bármi. Mindenesetre most úgy tűnik, hogy a hely a régi galéria művészeit viszi tovább és ily módon semmi érdemlegesre nem kell számitanunk.
A nyitókiállitás nyilván nem lehetett más, mint egy bemutatkozás, egy nagy helló, mi aztán sokan vagyunk és jó művészetet csinálunk..Vagy súgjak Fekete György füzetéből? Szalonkiállitás kérem, mindenki megmutathatja mit tud. Ez a gyakorlatban természetesen azt jelenti, hogy a legkülönfélébb művészek a legkülönfélébb szintekről, műfajból és bármiféle rendezőelv nélkül egyszerűen bedobálják a dolgaikat a térbe, aztán hajrá.
Ez persze nem segiti a nézőt, aki először azt gondolja, hogy itt Rákóczy Gizella a legfontosabb, aki ránézésre Mauer Dóra tanitványnak tűnik, úgy 20 év körülinek, bár a szinátmeneteinek profi kidolgozása némi kételyt ébreszt. A neten kellett utánaolvasnom, ki ő, nyilván műveleletlen vagyok, de ilyen rövid kiállitáslistát is ritkán látni. De mégsem róla szól a tárlat, felfedezem a Mauer Dóra képet is, aztán persze sorolhatnám az ismert neveket, de utána meg jöhetnének a nem ismertek is, úgyhogy csak óvatosan. Sajnos ezúttal is elmaradhatatlan néhány elég gyenge mű, sóhajtozhatnánk, de Koronczi Endre sóhajtozásgyűjteményét látva inkább nem teszem. Ő ugyanis egy kedves videóba gyűjtötte alanyai sóhajtozásait, amit remekül felhasználhatnék a kiállitás jellemzésére. De nem. Összességében nem rossz tárlat ez. Igaz, rengeteg mindenki kimaradt, akinek be kellett volna kerülnie, ha amúgy kortárs művészetről beszélünk, de ez lassan már fel sem tűnik. A legnagyobb baj szerintem az, hogy megint és újra, senki sem magyarázza el, hogy mi történik az egyes művek mögött. Vagyis ahol nem érthető azonnal a koncepció, és a látványból sem következtethetünk, ott bizony elsikkad ez, csak állok, aztán inkább továbblépek. Ha viszont annyira profi vagyok, hogy szemre meg tudom különböztetni mondjuk a már emlitett Mauer Dóra korszakait, akkor viszont elkezd zavarni a felszinesség. Ott van 1 festmény tőle, de miért nincs ott 10? Miért nem mutatják meg a fejlődést vagy a mondanivaló kidolgozására lehetőséget adó további képeket? Igy most az történik, hogy látom az ő képét, mondjuk elgondolkodom a formáin és a szinein, aztán jön egy szobor, ami kizökkent. Aztán meg egy fotó valakitől. Aztán meg valami más.
De nem birom nem idézni az egyik installáció szövegét: "Mély mondanivalóba könnyű belefulladni." Na ez legalább érthető, mint Szabolcska Mihály.

a hét eseményei

A hét végén nyitott a Ludwig új kiállitása, amire mindenképp el kell menni, de még nem voltam, úgyhogy nem irok róla. Szintén nem mentem Debrecenbe a Modem megnyitóra sem, viszont kiküldtem egy tudósitómat, remélem hoz anyagot is...A Szépművészetiben szintén nem néztem még meg a Caravaggio tárlatot, de a hét fotósorozata szerintem ez: Marcus Lyon: Exodus
Itt a link: https://www.lensculture.com/articles/marcus-lyon-exodus?utm_source=General+List&utm_campaign=d29aec8202-Newsletter+v6&utm_medium=email&utm_term=0_f1724e682d-d29aec8202-68120321#slide-1

Korunk nagy problémája a migráció kérdése, nem blablázok, most a képek többet mondanak mint bármennyi szöveg. Lehet, hogy mégis a túlnépesedés az igazi baj?
Egyébként vicces volt olvasni a Heti Válaszban, hogy azon szerencsétlenkednek, hogy a múzeumok raktáraiból előcsalják a kincseket, amiket a gonosz igazgatók eldugnának amúgy. Az Iparművészeti Múzeum volt megemlitve konkrétan, amelyik nem akarja Eszterházára kölcsönadni bizonyos bútorait. Amúgy is problémás sok helyen a szocializmus maradványa az államositással, ebbe most nem megyek bele. Néha én is elgondolkodom, hogy érdemes-e csak nekem fenntartani bizonyos helyeket, legalábbis bőven volt már olyan kiállitás, ahol a 3. látogató voltam közel 3 hét alatt. Na mindegy.
Csak kontraszként, a francia sajtó, egész pontosan az Art Actuel eközben azon dörmög, hogy a befektetők egyre nagyobb befolyást szereznek a múzeumokban, hiszen a szegény múzeumok egyre kevésbé tudják megfizetni mondjuk Gerhard Richter árait, és aki mondjuk a Tate-ben látta a Richter szobát, az láthatta az adományozó nevét is, diszkréten, mondjuk 36-os betűmérettel, csak kedvesen. Ráadásul nem átallanak ezek a gazdag emberek feltételeket is szabni, mondjuk azt, hogy az adományuk látható legyen x ideig..Persze Párizs messze van, de még mennyire hogy messze...

Verebics Ági a Godot-ban

Mielőtt megnéztem volna a kiállitást, azon gondolkodtam, hogy vajon az-e a tétje a tárlatnak, hogy bemozgassa Ágit a szűk klubba, ahol a leginkább ismert nevek tanyáznak. De a kiállitás megnézése után azon merengtem el, hogy nevezzem-e alibitárlatnak az eseményt.

De kezdjük máshonnan. Tulajdonképpen kijelenthető, hogy egy valamirevaló gyűjtemény aligha nélkülözheti a képeit. Egyszerre őrületesen progressziv, őrült, néha extrém, és nagyon pontos festészetet művel Ági. Ez eddig sem volt kérdés. Viszont néha úgy érzem, hogy az úgynevezett válságévek, amiből már mindenkinek nagyon elege van, teljesen bedöntötte a kortárs művészetet, ezek az évek egyszerűen kihullanak majd az évkönyvekből, és aki túléli, az később megerősödve jön ki ebből. Igen ám, de néha meg azt gondolom, hogy anyagi problémák ide vagy oda, azért mellényúl, aki nem fordit figyelmet a fejlődésre. Márpedig a Godot anyagot nézve nemcsak mondjuk az Apacukás tárlathoz képest érzek visszalépést, de még a Várfok utcaihoz képest is. Pedig ott már megjelentek az aluminiumra festett képek, torz figurák,  egy hód* (nem hód volt de hasonló) teljesen extrémen megjelenitve, ja igen, talán cica volt, de nem az a dorombolós forma, és ott is azt gondoltam, hogy jó, jó, az biztos, hogy a festeni tudás nagyon megvan, és rá lehet csodálkozni a felületek kidolgozottságára és szépségére, de valahogy sorozatként nem állt össze az egész. Nem segit az sem, hogy a Godot-ban nagyon kevés kép van, azok pont annyira szellősen, hogy hiányérzetem támadjon. Ami van, azok közül is a szinte egyetlenként vászonra festett creatura figura tetszik a legjobban, az aluminiumra festett képek még kegyetlenebbé teszik a megjelenő figurákat, ami pozitiv dolog a művészi kifejezést illetően, csak épp nem teszik szerethetővé a képeket.

Sajnos épp azt nem tudtam meg, amiért mentem, vagyis hogy merre tart Ági, mi foglalkoztatja, merre akar mozdulni a dolgaival. Azt kell mondjam, ez ma már kevés. Ott a nyelvemen az az a-val kezdődő szó...

3 könyv a könyvtárból

Nincs semmi. A hét végén nyilik a Ludwig Ginsberg kiállitása, a Kogartban már nyár óta megállt az élet, a Műcsarnokban semmi sem történik, az Ernst meg is szűnt, persze azért vannak galériák, majd irok is róluk. Addig azonban a saját kiállitásommal foglalkozom, tehát maximum a nagyszobáig jutok el. Nahát, hogy itt milyen jó könyvek vannak! Ráadásul ki sem kell mozdulnom..Jöjjön egy kis kedvcsináló.

1.       David Meisel – Terminal mirage

David Meisel-t nem sokan ismerik errefelé, pedig nagyon érdekes. Az Amerikában alkotó fotós helikopterről és kisrepülőről fényképez, és szinte első referenciaként szoktam megemliteni, ha azt kérdik, kire hasonlitanak a fotóim. Ma már persze eléggé eltávoldtam stilusban tőle, de azért még mindig az első forrás a „hú-ez-mit-ábrázol” csivitelésekhez.

2.       Fluxus

A Ludwig kiadványanem csak hogy érthető, hanem kifejezetten vicces. A fluxust mint művészeti irányzatot kevesen értik, még kevesebben voltak ott, amikor igazán fontos irányzattá vált. A lemaradóknak, többek közt nekem is két lehetőségem van: Tót Endre könyvét elolvasni a szubjektiv oldalról, vagy a fluxus ciműt, amiben nagyjából mindenki bent van, aki számit, és igazán remek történetek és visszaemlékezések sora árnyalja a jelenséget. Kezdőknek a szinházi előadásokat ajánlom. Vigyázat: a röhögés és jó szórakozás garantált!

3.       Brassai: beszélgetések Picassoval

Csak a 3. helyre raktam? Ez a könyv volt a legsokkolóbb számomra, amióta csak művészettel foglalkozom. Azt talán nem is kell már magyaráznom (dehogynem!), hogy az a művészettörténet, amiről mi tudunk, meg amiről a világ, az teljesen különböző. Mondd csak ki egy francia társaságban a leghiresebb magyar festő nevét (hmm, most veszélyes lenne konkrét nevet irnom), és nem fog történni semmi. Nem ismerik. Ellenben ismerik Riegl Juditot, akinek hál istennek, bár a Modemben Debrecenben, de legalább volt tárlata, Hantai Simonról mostanában irtam, Csernust is ismerik, de mondjuk Márffy-t nem. Namost. Brassai ugyebár Halász Gyula, aki Párizsban lett hires fotós, olyannyira, hogy barátja lett Picasso-nak (na hol olvastunk erről?). Brassai pedig naplószerűen rögzitette a találkozásait Párizsban, Picassoról is elég sokat irt. Ebből a történetből pedig egyrészt Picassóról tudunk meg nagyon sokat, másrészt Brassairól is, aki pedig igyekszik háttérbe húzódni, egyfajta jó értelemben vett szerénységből. Óriási könyv.

Mi a fene – Válogatás a Vajda Lajos Stúdió művészeiből a szentendrei Művészetmalomban

Ez a végletek kiállitása, mást nem mondhatok. Sőt, valahogy minden, ami kapcsolatba hozható ezzel a kiállitással, végletesen csodás vagy szörnyű.

Az például nagyon jó, hogy óriásplakáton hirdetik az eseményt. Az szörnyű, hogy bár ezerszer láttam a plakátokat, nem jöttem rá hogy mit reklámoznak. Az értelmetlenné tördelt betűkupac csak azután vált értelmessé, miután valaki megmutatta, hogy miről szól. Teljesen lehetlen pár másodperc alatt megérteni. Ha amúgy nem tudtam volna a kiállitásról, a plakát miatt biztosan nem megyek el. Az is végletesen borzalmas, hogy 2013-ban nem lehet bankkártyával fizetni a belépőért, ráadásul az automata jó messze, a turista-giccsutca végén van. Az viszont nagyon jó, hogy a belépő jó más múzeumokba is. Nagyon szeretem a Művészetmalom épületét, hihetetlenül jó, hogy nem rontották el valami high-tech borzalommal. Az álbefejezetlenség hitelessé teszi.  Az utóbbi években a kiállitások arról is meggyőztek, hogy értik a dolgukat, a kiállitások szinvonala általában elég magas, legutóbb éppen a test témakörben alkottak nagyot.

Ezzel együtt ismét sikerült egyedüliként megnéznem a tárlatot, pedig semmilyen trükköt nem vetettem be, és ki se béreltem az épületet. Nem, mindössze szombaton ebéd után értem oda az egyébként nagyon kedves teremőrökhöz. Egyikük hitetlenkedve is nézett rám, ez az ember tényleg ide jött? – kérdezhette magától, de aztán felkapcsolta a villanyt.

Ha már zavartalanul nézhettem körbe, jól megvizsgáltam mindent, még jegyzeteket is irtam, teljesen hiába. Akárhogy szépitem, FeLugossy mindent visz. A többi is emészthető, elviselhető, végignézhető, de sehol sincsenek „Az ember olyan könnyen összezavarható” installációjához képest. Igy aztán ha akarom, pompás a tárlat, ha akarom szörnyű, de nézzük inkább máshonnan a dolgokat.

Rendkivül zavaró, hogy úgy tekintenek a látogatóra, mint aki nemcsak hogy teljesen képzett is MINDEN művészettörténeti irányzatban, de egyformán szereti is őket. Rögtön az első teremben nézhetek apró szobrokat, amelyekben a kidolgozottság figyelemre méltó, de nem különleges, balra fordulva egy jó kis szintanulmányt látunk, Erdélyi Mária jutott eszembe ki tudja miért, de jobbra már majdnem art brut témakörébe tartozó festmény látszik, amihez viszont a Tate-ben vett katalógusomból kéne neveket sorolnom. De az szinte lehetetlenség, hogy ha az egyik tetszik, akkor a másikat is megnézem. Nem egy kategória. Ráadásul lehetett volna táblákkal vagy hosszabb leirásokkal segiteni, hogy mégis mi a problémafelvetés, mihez képest kellene most valamit gondolnom, persze gondolok anélkül is, de akkor bocsi, de Varga Ágnes Kabó felé szavazok. Bereznai Péter asztalosmunkája csodás, ugyanakkor ebben a környezetben nem ad mélységet, egy kedves geg, amit a művész a saját szórakoztatására készitett. Fent a videómunkáknál szintén jópofa ötlet Benkovits Bálint villanykörte vetitése, bár többet is ki lehetett volna hozni belőle. De ez még igy is jó.

Nehezen tudom értékelni Aknay János és Bukta Imre munkáját. Úgy értem, hogy nem értem, mit keresnek itt, nem kapcsolódnak semmilyen más munkához, önmagukban nyilván megállják a helyüket, sőt, de akkor most gondoljam azt, hogy minden kiállitott mű olyan jó, mint a Bukta Imréé (és bocsi, de nem), vagy gondoljam azt, hogy nem gondolták át kiket raknak egymás mellé? Egyébként is, mondjuk Buktának semmi szüksége arra, hogy egy ilyen kiállitáson hozzák a nevét, ettől nem lesz népszerűbb..Vagy akkor azt kellett volna mondani, hogy erősebben válogatunk, és nem rakunk ki középszerű dolgokat, aminek viszont sokan nem örültek volna.

De beszéljünk inkább FeLugossy-ról, akit az előbb már mennybe emeltem. Akár a lépcsőfordulóban elhelyezett feliratot tekintem, akár a kiállitás végén lévő „dobozt”, le vagyok nyűgözve. Vagy inkább mosolyra nyilik a szám. Ó, végre egy egyértelmű kiállás valami mellett, végre egy felszabaditó nevetés, könnyedség, ami annyira szokott hiányozni. Végre. Ha ajánlom a kiállitást, akkor semmi mást ne nézzetek meg, csak őt. Akárhogy is, ez a végletek kiállitása..

Kasza Gábor a Müsziben

Épp utolsó nap értem oda, ezért ajánlónak már nem jó ez az irás, de mindenképp irni akarok a kiállitásról. Sőt, duplán irni akarok, először az alkotóról, aztán a Müsziről, vagy forditva..
Kezdjük gyorsan a térrel: teljesen elképesztő, hogy pesten ilyen terek még léteznek, ez a régi Corvin áruházból megmaradt 3. emelet. Aki járt már a Corvintetőn, az pontosan tudja, mekkora hangulata van a helynek, aki még nem, az most azonnal menjen el. A Müszi egy új kulturális tér, majd elolvassátok a honlapon miket tud, ami szerintem fontos, az a hangulat, ami tényleg utánozhatatlan. Persze teljesen lepukkant, mint mondjuk a Tűzraktér volt, de ez benne a hitelesség. Igen, ilyenek vagyunk mi itt, bezáró galériákkal, soha el nem induló projektekkel, lakásgalériákkal...Aki könyvet is szeretne erről olvasni, ott a "Nem kacsák vagyunk egy tavon..." kiadvány, nagyon ajánlom. Szóval ott ez a tér, már a lépcső eleve, aztán fent a bárpult, a kis udvar a vicces tábláival, mit ne mondjak, lehetne egy Van Damme film diszlete is, vagy a Feláldozhatók 3 forgatási helyszine. És ebben az elképesztő térben egy termet kipucoltak, hogy nagyjából fel lehessen rakni képeket oda. És az igazi vicc az, hogy felrakhattak volna bármilyen szomszéd/haver/tesó szedett-vedett képeit, és ehelyett egy igazi nagyágyú került ide.
Merthogy Kasza Gábor megkockáztathatóan az egyik legfontosabb név manapság. A képein néha Kudász Gáboros hatások jelennek meg, néha Szabó Dezsős, néha egy kicsit szociós, ami lehet mondjuk az ózdi sorozatáról hires Benkő Imre, de én még Korniss Pétert is belelátom a gyerekek megrendezett jeleneteibe. Akkor tehát egy összevissza lenyúlt képi világot látunk? Nem, mindezek ellenére, bár kétségtelenül néha változó szinvonalon, de nagyon is erős és egyéni anyag ez. Nem mellesleg szinte az első olyan fotós szöveg a kortársak közül, ahol a szavak nagyon erősen megtámogatják a képi világot és felkészitenek arra, amit látni fogunk. A témafelvetés pazar, és az ötletek is zömmel hatásosak. A fény viszont egyszerűen zseniális. Úgy vannak bevilágitva a helyszinek, amik mellesleg sokszor igen nagyok, hogy nem ugrik azonnal a szemünkbe a melyik lámpát hova rakta kérdéskör. Nem, a képek egyszerűen szépen be vannak világitva anélkül, hogy nagyon kontrasztossá tennék a képet. Gratulálok.
Mivel a fotós szakma kicsi, néha találkozunk mondjuk a Fotóportán, ahova neki már úgymond eleve nem kellene mennie, úgy értem, már kinőtt belőle, mégis ott van, és ez az alázat nagyon jó. Szintén ne felejtsük el az aktivitását az FFS-ben, egy időben minden rendezvényen ott volt (és sajnos mostanában én nem vagyok eleget).
Most pedig egyetértésem jeléül, és mintegy elismerve, hogy nemigen tudok mit hozzátenni, bemásolom az új sorozatról irt két mondatát:
"A kiállítás címe a latin ábécé utolsó előtti betűje ősi jelkép – az elágazás, a válaszút szimbóluma. A megrendezett, ún. staged fotókon szereplő figurák egyfajta válaszút előtt állnak, a krízis, a válság döntő pillanatában, mely hasonló erejű, mint a színházból ismert katarzis, a megvilágosodás vagy a felismeréshez vezető “ráeszmélés” momentuma."

Feminizmus, személyesen

No igen, sosem tagadtam, hogy nagy rajongója vagyok a csajsziknak, igy aztán amikor Bécsben a Wiennafair-en találkoztam egy kedves hölgyismerősömmel (egy olasz szépséggel), kedvesen megkért, hogy álljak modellt ehhez a feminista képhez/installációhoz. Örömmel tettem, sőt még egy feminista matricát is a kezembe fogtam. Hogy miért? Lássuk csak:
1. A feminista plakáton valójában egy pucér nőcit látunk, tehát szexista ábrázolással a feminizmusért jelszót is ráirhatták volna. Külön pluszpont jár a ciciért.. 2. Nem tudom, kinek kell megköszönnöm, de az egész vásár hemzsegett a fekete miniszoknyás tüneményektől...3. Talán ezt kellett volna elsőnek irnom, de aki megkért, nagyon kedves barátom, és a kedvéért sok mindenre képes lennék. 4. A feminizmus valójában nekünk pasiknak a legjobb. Komolyan, én annyi - egyébként jóravaló - önbizalomhiányos nővel máshol még nem találkoztam, mint a művészeti életben. Ha ők mind a sarkukra állnának, a művészeti élet nagyon más lenne. 5. Persze bizonyára a pénz is jó dolog, de én szivesen töltöm az időmet szép lányok társaságában, és akkor az esetleges művekről még nem is beszéltem...

Szóval hajrá csajok! Apropó, miért van az, hogy a művészet iránt érdeklődő barátaim százalékos aránya erősen a rózsaszin oldal felé billen?

Könyvajánló: Dan Brown Inferno

Tudom, se nem művészeti album, se nem szakkönyv, ráadásul regényként természetesen fikció is. De mégis, az Angyalok és Démonok és a Da Vinci kód valahogy mégis egy nagyon jó próbálkozás volt arra, hogy a művészettörténetről érdekesen és könnyedén szóljon. Ezen az sem csorbit, hogy természetesen a professzor tárgyi tudása épp azokon a területeken aktiv, ahol kell, és persze nem egy Mondrian képet kell elemeznie vagy megszámlálnia a vonalait.
Az a legjobb, ha egyfajta Indiana Jones-nak vesszük a történetet, és egyszerűen belefeledkezünk a látványba, a cselekménybe, és nem kezdünk el azon gondolkodni, hogy mondjuk a Da Vinci kódban mi lett volna, ha nem találják meg a kulcsot a kép hátulján, vagy eleve leülnek egy picit a rejtvénydobozzal, és elgondolkodnak 5 betűs szavakon...De persze pont az a lényeg, hogy valaki üldözze őket, legyen egy kicsit reménytelen a helyzet, de éppen mindig menjen tovább a történet.
Én benne vagyok a játékban, és nem az az első dolgom, hogy leleplezzem az irót, amikor nyilvánvalóan értelmetlenségeket beszél, de azért ez az új könyv próbára teszi a türelmemet.
Firenzében kezdjük a történetet, egy pici ampullával, ami mellesleg alig jut szerephez a történet során. Természetesen ezúttal is menekülni kell és művészeti kódokat megfejteni, ezúttal az Isteni szinjátékból. Eközben szintén természetesen csupa olyan látványosságot kell érinteni, ami az útikönyvek első lapjain szerepel, véletlenül sem kevésbé ismert vagy netán a köz számára ismeretlen templomokat, amikből mellesleg jópár akadna arrafelé. Az is zavaró, hogy sokszor logikai bukfenceken és teljesen hihetetlen jelenetek során jutunk tovább (mondjuk amikor egy teljes kommandós osztagot megtéveszt egy csaj egy zakóval, hát nem tudom...), és aztán újra és újra, csak azért, hogy fenntartsa azt, hogy itt most nagy veszély van. A professzor persze ennek ellenére leáll művészettörténetet mesélni...
Sajnos a történet hiteltelensége (komplett rendőrőrsök és kommandósok próbálják elfogni hősünket aki persze átsiklik mindenhol) és a művészettörténeti utalások abszolút zavara (mondjuk a Palazzo Vecchio-ban) nem segit a könyvön, ami igy egy felületes Romana füzetet idéz. És ennek ellenére mégis szeretném, ha többet foglalkoznánk művészettörténeti rejtélyekkel - van belőlük éppen elég..Tényleg, nincs kedve valakinek megirni?

Válogatás Howard Greenberg gyűjteményéből a Mai Manóban (frissitve)

Előre kell bocsátanom, hogy nem lesztek okosabbak ha arra vártok, hogy megmondjam, el kell-e menni erre a kiállitásra. Biztos ami biztos, jobb ha elmentek, már csak azért is, mert van olyan szemszög, amiből ez a tárlat igencsak megéri a figyelmet. Abszurd módon azonban a legkevésbé sem a képek miatt mondom ezt. Nem, a képek természetesen szépen nagyitottak, restaurálásra sem szorulnak, nem is szakadtak, mindössze nem szépek. Mármint nem különlegesebbek, részletgazdagabbak, kontrasztosabbak vagy általános esztétikai értelemben véve szebbek, mintha ugyanezeket a képeket egy könyvben látnánk (sőt már láttuk is garantáltan ezeket a képeket).
Ez van. Viszont a képaláirásokért nagyon megéri elmenni. Kár, hogy nem minden kép alá került, pedig ezek a szövegek izgalmasak, hosszúak, és betekintést mutatnak a fotóséletbe. Mivel a legtöbb kép valóban ismerős lehet innen-onnan, ezek a szövegek azért is üditőek, mert a kép készitéséhez visznek közelebb.
Számomra hihetetlenül furcsa, hogy az összes kép a ház olcsó fakereteiben mutatkozik. Bár teljesen nyilvánvaló, hogy ezek a képek egyébként sötétitett kamrában, por és nedvességtől védve, állandó páratartalomban laknak, ezért nincs is keretük, valahogy ezek a keretek nem segitik elő azt az érzést, hogy itt most egy kivételes, amúgy nem látható gyűjteménybe nyerünk betekintést.
A kiválasztott képekkel is vannak problémáim. Ott van pl. a milicista halála, ezerszer látott kép, ezúttal egészen nagyban. A felirat nem mondja meg, hogy mikori a nagyitás, én meg nem tudom kitalálni - a kép méretéből és a tökéletes állapotból arra következtetek, hogy nem vintage nagyitás, nem a kép készitése után kicsivel keletkezett. Ez persze nem biztos. De mivel Capa nem művész hanem fotóriporter volt, aki a lapnak adta el a képet, ezért nehezen hihető, hogy az újság készitett a gyűjtő kedvéért egy nagyitást. Persze ez egyáltalán nem lényeges pont, csak annyit akarok vele mondani, hogy ha korabeli, akkor ezt jelezni kellene, s akkor rögtön két fegyveres őrt is melléállitani, az értéke ugyanis több millió lehet, dollárban vagy bármilyen pénzben. Ha viszont Cornell Capa és az Icp nagyitása, mondjuk a 80-as évekből, akkor már közel sem ér annyit, viszont akkor kb. annyi értelme van kiállitani, mintha én csinálnék egy nagyitást most.
A válogatás persze erősen szubjektiv, nyilván nem láttam az eredeti, teljes gyűjteményt, számomra egyfajta keverék: nagyot is akar mondani (nekem van egy Dianne Arbus-om), meg közben azért szép képeket is akar láttatni.
Összességében a tárlat megnézése mégis hozott pár kellemes percet, csak koncentráljunk a képaláirásokra, a szövegre, egy fotókiállitáson.

A nagy focivereség margójára

Jól van, pasi vagyok, de még igy is lehetetlen nem meglátni a párhuzamot a holland vereség és a művészeti élet történései között. Még jó, hogy a festőknek nem tartanak focimeccseket, különben még metaforára sem lenne szükségem...Lássuk csak, a lapok szerint mi juttatta el a válogatottat ehhez a vereséghez: belterjes, minőséget el nem váró és fogadó közeg, értékelhetetlen belső piac, korrupció és uram-bátyám kinevezések, a képzésben a minőséget abszolút szem előtt nem tartó oktatók, akiknek egyébként sincs nemzetközi rálátásuk a dolgokra, satöbbi satöbbi..
Nem ismerős ez egy kicsit? Avagy talán a képzőn tanitják a művészeti menedzsmentet? Szó esik bármelyik nemzetközi vásárról és a művészeti életről, galériákról? Talán a galériáink nyitottak a nemzetközi áramlatokra és mindig minőségre törekednek, nem ismeretség alapján válogatnak? A múzeumokba, mint most pl. a Ludwigba, tényleg a pályázat és a nemzetközi kitekintés és ismeret alapján választottak? Ugye hogy ugye?

Viennafair

Na most friss leszek: amikor ezt irom még javában tart a bécsi művészeti vásár. Korábban sokat olvashattunk megújulásról, meg kelet-európai fókuszról, meg effélékről, de a vásár maradt olyan amilyen volt. Hogy ez kritika-e? Nem igazán. Inkább egy jó lehetőség egy művészeti ünnepnapra, persze ehhez szükséges egy jó autó és egy benzinkártya is, adott esetben jól feltöltött hitelkártyával áthidalható ez is.
Nehéz objektivnek lenni egy ekkora rendezvény esetén, ráadásul én kifejezetten beszélgetni mentem, de ami mindig feltűnik az a csend. Az Arco-n lépni sem lehet a hadonászó emberektől, Bázelben tömeg van és mindenki kelletlen, Párizsban hosszú órákra le lehet ragadni csevegni, Bécsben pedig hideg profizmus van. Van látogató, de azért nem túl sok, a galériások kedvesek, de nem másznak rá senkire, és úgy általában is informativak, de soha nem derül ki, hogy mit gondolnak a maszkjuk mögött.
A magyar galériás felhozatal pazar, a standok igényesek, jók. A Kisterem egységes standot hozott létre, a kiteritett tekercs nekem nagyon tetszett. Az Acb-n imádtam Tót Endre munkáit. Az Indán a pingponglabdás mutatvány nagyszerű volt. A Trapéz, amiről eddig csak szőrmentén tudtam, teljesen korrekt anyaggal jelentkezett. A Deák Erika galériánál több percre leragadtam. Szóval egyáltalán nem mondhatom, hogy rosszul állnánk.
Voltak számomra óriási élménybombák is. A Steve Turner galériánál a Flash Art magazin oldalait zúzták le papirmegsemmisitővel, és azt állitották ki. Hmm, talán csak nem rosszat irtak róluk? Egy másik standon, mellesleg Richter művek mellett egy kinai és összefolyó nevű (elnézést hogy nem birom a nevüket megjegyezni) fickó 5 tévén egyszerre zajló anyagot mutatott, ami számomra a jövő volt. Hagyományos ősi rajzokból előbukkanó modern elemek száguldottak keresztbe-kasul a képeken és mind az 5 monitor egymással összefüggve mutatta az eseményeket, miközben mindegyik monitoron saját események is voltak. Ez leirva bonyolultan hangzik, de arról van szó, hogy van egy tájkép, mozognak bennük emberek, állatok, majd a másik monitor felől átúszik a képbe egy helikopter vagy léghajó...Fogalmam sincs hogy csinálta, hogy az 5 monitor képei összefüggnek, de mindegyiken minden mozog.
Könnyen lehet, hogy még visszatérek néhány ötletre, az biztos, hogy én remekül szórakoztam.