Filmajánló: Ai Weiwei never sorry

Tulajdonképpen már az is botrány, hogy itthon nem vetitik ezt a filmet, Párizsba kellett menjek érte, pedig igencsak tanulságos lenne az itthoni nézőknek is. Ai Weiwei New York-ban tanult, hogy aztán visszatérjen Pekingbe, majd az ottani, igencsak provokativ munkái miatt műveit betiltották. Egyik emblematikus, hmm, műve? egy földrengés többezer gyerekáldozatának összegyűjtése, mert a hatóságok eltitkolták még a földrengés tényét is. A nem csekély kutatás végén közzétett névsort gyorsan eltüntették a művész blogjáról, ezzel is mutatva, hogy Kina egyáltalán nem szabad ország. Hogy mennyire nem az, azt jól mutatják a későbbi fejlemények: a müncheni kiállitása előtt úgy megverték, hogy műteni is kellett. A film persze erről is beszámol, aztán a műtermének a lerombolásáról és persze a harcról, amit a hatóságokkal vivott.
A film igen jó csattanója a visszafogottság: itt nem"Moore-os" nevetséges túlzásokat látunk, hanem dokumentumfilmet, amiben a konfliktusok és a hatóságok túlkapásai mondhatni tényszerűen jelennek meg, legalábbis senki sem rohangál feldúltan vagy töri szét a berendezést. De ettől lesz hátborzongató is: ahogy a művész vacsorázik egy kiülős helyen, és a hatóságok már ezt provokációnak veszik, az nagyot üt, mint ahogy a film végén érzelmektől mentesen tálalt 81 napos elzárás is. Igen, a film nem mondja ki, de mi igen: Kina barátságtalan és az emberi jogokat semmibe vevő hely, uff. Na és akkor mi van? A nagy cégek egymással versengenek, hogy bejussanak a nagy piacra, a Google például kereséseiben korlátozza a kinaiakat, pl. nem láthatnak találatokat a Tienanmen téri vérengzésről, amit nekem első helyen hoz ki a kereső, és vég nélkül lehet sorolni a hasonló példákat. Az üzlet az kérem nem az emberi jogokról szól.
Illik pár szót arról is szólnom, hogy miként lehetséges az, hogy egy ember szembe tud szállni a hatóságokkal, akik szemrebbenés nélkül tüntetnek el embereket. A válasz Ai Weiwei népszerűsége nyugati körökben és a pénz. Mivel ő az amerikai művészeti életben nőtt fel, ezért sokan ismerik, és komoly kiállitásai vannak pl. a Tate Modernben. A pénz sem kevésbé fontos tényező: több tucatnyi munkatársát irányitja, egész csarnokot bérel a műveinek, mindig nagy stábbal utazik, és legutóbbi adócsalás ügyének végén jó sok pénzt fizetett be az államnak. Ezek azok a dolgok, amiket egy kevésbé hires ember nem tehet meg.
Örüljünk tehát ennek a filmnek, ami igen visszafogott stilusával sok újabb aktivistát hozhat az emberi jogoknak és a művészi szabadságnak, és olyan témákról szól, amikről mi itt nyugaton már régen nem beszéltünk.

Ross King: Párisz itélete könyvkritika

Ross King két zseniális könyvvel a háta mögött alighanem úgy érezhette, hogy bármihez is nyúl, az biztosan hálás téma lesz. A firenzei dóm épitése és Michelangelo élete után az impresszionizmus Párizsába érkezett, ami egyfelől logikus választás, hiszen a kor tele van érdekességekkel, másrészt nehéz téma, mert jópáran irtak már róla, és az általános tudásunk is jóval nagyobb, mint a reneszánszról. Ha igy vesszük, az első könyvnek még lehettem célcsoportja, a mostaninak biztosan nem, de hát az ember nem úgy járkál könyvesboltba, hogy azon mereng, ez a könyv vajon nekem szól-e.Igen, elfogult vagyok a témával, és szinte minden fellelhető könyvet elolvastam róla. Az alábbiak ennek ismeretében olvasandók.
A könyv Manet-val, illetve Meissonier-el indit, aki a kor és az akadémizmus elismert festője volt, vagyis nem vágunk a dolgok közepébe, 400 oldalon lehet korháttért rajzolni, ami rendben is lenne, ha nem a legszárazabb tények citálásával próbálná az iró próbára tenni olvasóját. Bizonyára nagyon fontos, hogy a nagy Szalon zsűrijének tagjai 267 képet festettek Asniéres-ről, de talán másról is lehetne beszélni. A szöveg érzelmi töltöttsége egy szakdolgozathoz közelit, amitől a bemutatott festők papirmasé szereplők lesznek, ráadásul a túlzott objektivitásra törekvés miatt sosem tudjuk meg pontosan, hogy miként értékeltek egy-egy kiállitást, mert az iró a legapróbb újságcikket is pont úgy tálalja, mintha az a legfontosabb orgánumban jelent volna meg. De még ezzel együtt is nagyon keveset tudunk meg a főhősökről: speciel Manet-ról több tucat könyv jelent meg, ezért az az infó, hogy az anyja ellenezte a házasságát, nem valami sok infó (a hölgyről külön könyv is megjelent).
De hagyjuk is az információ adagolás nehézségeit, mert a legnagyobb baj nem ez. Ross King sajnos nem érti a kort. 1860 körül járunk, Párizs ekkor épp nagy lépésekkel halad a világvárossá válás nehéz útján, Haussmann báró átalakitásai még évekkel később is vitatémát képeznek, az ország pedig a Nagy Forradalom extázisából a középszerűnél gyengébb vezetők miatt épp visszacsúszik Európában, a festészetben ekkor elinduló változások pedig ezeknek a történéseknek a lenyomatai. A Művészeti Akadémia úgy tesz, mintha még mindig a görög-római műveltség lenne a legfontosabb, közben pedig az éppen kialakuló munkásság hamarosan igencsak átalakitja a terepet. Renoir fiának visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Párizs belső kerületeiben is volt a lakóknak kertjük, ahol maguk gazdálkodtak, és amikor Haussmann sugárútjai előtűntek, középkori állapotokat szüntettek meg ezzel. Gauguin életrajzából tudjuk, hogy Bretagne, ahová az impresszionisták jártak, egyáltalán nem túristalátványosság volt, hanem keményen hajtó parasztok élettere, akik kinézték maguk közül az idegeneket. Akár Munkácsy kitűnő életrajzából is felbukkanhat az a részlet, hogy amikor a magyar festő befutott, még a minél tökéletesebb festést találták szépnek, de rövid időn belül a közhangulat teljesen megváltozott, és mindehhez semmi köze nem volt az Akadémiának.
Még valami. Aki olvasta André Salmon zseniális Modigliani könyvét, az tudja, hogy a művészeket nem képméret vagy 1 négyzetméterre jutó olaj alapján kell mérni. A művészek mindig is történetek, hogy azt ne mondjam sztorizások révén váltak érthetővé, ezért aztán törvényszerű, hogy Ross King teljesen száraz irománya nem kerülhet fel ugyanarra a könyvespolcra.

Bertrand Lavier

Nem teszek úgy, mintha ki tudnám vonni magam a Dali kiállitás hatása alól, de azért felmerül néhány kérdés a tárlattal kapcsolatban. Az egyik rögtön az, hogy ha Dali ennyire erős hatásában, akkor ez vajon a kornak köszönhető-e, vagy 100 év múlva a mostani nagyokból hasonló tárlatot lehet-e szervezni? Fog-e valakit érdekelni a mostaniak közül bárki ennyi idő múlva? A választ nem tudhatjuk, de van egy sejtésem, hogy Bertrand Lavier nem tartozik majd a közönségkedvencek közé. Ez persze nem azért lesz, mert nem fest kutyákat, hanem azért, mert témafelvetései nagyon szűkek, nagyon kell a háttérolvasás. Kezdjük mondjuk a nyitóművel: ez egy neon alkotás, két kék neon között egy lila van 90 fokkal elforgatva. Namost ez talán nem tűnik érdekesnek, de ez egy 50-es évekbeli műre utal, csak ott a lila szorosan a kék mellett volt. Vagyis itt is működik a korábbi művek újragondolása, utalások, csak már nem Rembrandtra utalnak.
Az, hogy a művész egyáltalán nem fest, nem probléma, amig megformázza a látványt. Nem, nem szobrász, hanem objektépitő, és ezek általában egy furcsa alakot mintáznak, és innen nem is merném tovább elemezni a műveket. Ezeknek a műtárgyaknak pont az a lényegük, hogy mit inditanak el a nézőben, de ez innentől nagyon szubjektiv irányba vezet. Akkor teszünk az alkotó kedvére, ha minden elvárás nélkül egyszerűen asszociálni próbálunk a műtárgyak láttán. Ha valakivel vagyunk, mondjuk ki ami először az eszünkbe jut.
Bevallom, nekem sem sikerült minden tárgy láttán értelmes gondolatfutamot végigvinnem, pláne nem az egész kiállitáson átivelő motivumot felfedeznem, de nem ez a lényeg. Hogy mi a lényeg, azt majd talán 100 év múlva meglátjuk, remélem akkor is összehoznak egy hasonló kiállitást, amiről valaki ir egy hasonló blogbejegyzést..

Voici Paris

Itthonról semmit. A Centre Pompidou viszont biztos pont, ahol még az állandó kiállitást is érdemes újralátogatni, mert minden évben átrendezik. Idén Gerhard Richter 4096 szin sorozatából került be egy igencsak monumentális darab, persze sok más mellett, de azt mindenképpen bizonyitva, hogy a kollekció frissen tartására szinte végtelen összegeket fordithatnak - irtam is nyáron arról, hogy az elnök nyafog, amiért nem növelik jelentősen a keretét... Érdekes, hogy valahogy mindig sikerül úgy összehangolniuk a tárlatot, hogy az szinte mindegyik irányzatot bemutassa - az irányzatok száma pedig félelmetes, és a festmény már korántsem a legfontosabb közülük..Ehhez képest kedves gesztus, hogy Voici Paris néven a huszas évek fotóit mutatják be egy gyűjtő szemüvegén keresztül. Mondanom sem kell a neveket, mindenki fújja Brassai, Kertész, Moholy-Nagy vagy a franciák hasonló neveit, de ez egy gyűjtő kiállitása, ezért természetes, hogy ezúttal máshol van a hangsúly. Amúgy is: ez a kiállitás nem összegző igénnyel, nem a legnagyobb művek felhozatala. Nem is kell: ha az lenne, nem is az utca végén állna a sor, hanem talán már az elővárosban. Igy is elkerülhetetlen a nagy nevek bemutatása, de mégis egységesnek érzem a gyűjteményt. Hogyan lehetséges ez? Ezúttal kimaradtak a zsáner és egyéb hatásvadász portrék. Nem szánakozunk a munkanélkülieken, és nem lessük meg a prostikat. A gyűjtemény a kép mint keretbe foglalt terület megjelenitéséről gondolkodik. Dora Maar egy tulipánt fotózik, és közben valahogy mégsem a növény lesz a fontos, hanem a váza és az ablakkeret egymáshoz való viszonya. Brassai nem táncost fotóz, hanem megfigyeli a viz fodrozódását. Gyárkémények mutogatják magukat majdnem geometriai rendben. Ne felejtsük, ekkor egy előtt képnek értéke van, nem lehet pazarolni, még kevésbé lődözgetni, ez bizony látszik is. Az első néhány képnél még nem értem, mire megy ki a játék, túl kicsik a képek, nem hangolódtam rájuk, de miután megfejtem a koncepciót, lelassulok, és élvezem a fotós gondolatiságát. Minden képben van valami a kompozicióban, ami megragadja a figyelmemet, aztán már a harmóniát érzem, akár a legkuszább vonalak láttán is. Megkockáztatom, hogy ezt a kiállitást otthon kéne megnézni, egymás után ölbe venni a képeket, és elmerülni bennük. A nosztalgia garantált.

Dali az új hype

Elképzelhetetlen őrület és rajongás kiséri a Centre Pompidou Dali kiállitását. A művész, aki Párizsban teljesen ismeretlenként tűnt fel, akinek a képeit sokáig néhány pohárka fröccsért meg lehetett venni, aki egy olyan fából készült viskóban lakott (csónakháznak hivták), ahol nemhogy wc, de fűtés is módjával volt, elérkezett az abszolút szupersztár státuszba, és Michael Jackson trónját fenyegeti.
Habár ez a hir is legalább 30 éves, hiszen amikor Dali átköltözött Amerikába, már rajongók hada várta, plusz a gyűjtők hosszú sorban, hogy pár milliócskát kifizethessenek egy képéért - mellesleg ők még igy is olcsón megúszták. Ezzel együtt ha sem floridában, sem a spanyoloknál nem jártunk mostanában, és a 74-es troli még mindig nem kanyarodik arra, akkor Dali képekkel nemigen találkoztunk. Egyrészt azért nem, mert a gyűjtők a trezorok legmélyén rejtegetik sokmilliós kincsüket, másrészt Dali képei nem illenek bele a századelő jól kidolgozott nagytotáljába. Igen, Picasso kétségtelenül a trónra kerül, Dali akármit is csinál, mindig az árnyékában lesz, de mig a Picasso képeket folyton folyvást mutogatják, addig Dali nincs sehol. A szürrealizmusba tulajdonképpen nem illik bele, a konstruktivizmusba még kevésbé, és ki győzné kifizetni a méregdrága biztositási dijat egy képért, amely összekuszál minden rendes kurátort? A Pompidou központ most megtette, a hatást pedig jócskán alulbecsülték.
Ott kezdődik a történet, hogy az ember bemegy egy újságoshoz, és Dalinak külön sora van. A Lemonde, a Beaux-art, a Connessaince d'art és még páran külön Dali különszámot hoztak ki, de máshol is bőven foglalkoznak a témával. Az eredmény pedig az, hogy szombat késő délután a tér széléig ér a sor. Eszünkbe juthat, hogy volt már ilyen máskor is, majd ha beérünk az épületbe, eloszlik a tömeg. Hát nem, a mozgólépcsőknél újabb elképesztő sor. A mozgólépcső tetején is. Egészen az előtér hátsó részébe kell elgyalogolni, hogy onnan tekintsünk reménytelenül a jó száz méteres sorra (immár néhány órás várakozás után). De mindez lényegtelen, mert a kiállitási térben is egymást lökdösik az emberek. De ennek már egészen más oka van. A Dali képek ugyanis..ezt nem is lehet érzékeltetni. Elinditom inkább máshonnan. A középiskolás rajzkönyvben van néhány fekete-fehér apró kép. Az ember ránéz, hümmög, hogy milyen béna, hogy lefolyik az óra, aztán továbblapoz. Később, egy jobb katalógusban közelebbről megnézi a képeit, hümmög, hogy biztos "elmentek nála", hogy ilyet fest, vagy esetleg röhög egyet.Még csak közelében sincs a valóságnak. Szemtől szemben állni egy Dali képpel, az maga a csoda. Először is, a képek nagy méretűek, méteresek vagy inkább kettő is megvan, nem méricskéltem, de nagyok. Igen, valóban nem úgy tűnik, hogy a realitáshoz van köze, pedig a képein minden egyes apróság legalább olyan reális, mint a billentyűzetemen a gombok. Távolabbról nézve a fantasztikus kékek tűnnek fel először, micsoda egek!, aztán a sárgának az árnyalatai, és amikor már fél méterről nézem a zsiráflábú elefántot, akkor is pontosan olyan, mint egy nagyfelbontású fénykép. Az a zsiráflábú az tényleg egy elefánt és kész. Nem festményeket látunk, hanem egy ablakot. Nincsenek festéknyomok, nincs félrerajzolt elem, nincs semmi, amit felhozhatunk. Érdekes, hogy ez egészen piciben is működik: a 10* 10-es képei is úgy hatnak, mintha csak egészen mellékesen nyitva hagyták volna a csillagkaput, és egy ismeretlen tájra néznék. Ennek ellenére természetesen igazán nagyban hat a legjobban: az oltárképénél pl. a kép valóban fölénk tornyosul, de ettől még ugyanolyan furcsa, hogy egy ugrókötelező kislányt nézünk valójában - meg se próbálom elkezdeni a mire gondolt a festő mondókát.
Az a helyzet, hogy el kell felejteni az idióta bajuszt meg a katonás ruhákat, itt most egy festőfejedelem megkoronázása zajlik.

Verebics Ági és Kati a Léna Roselli galériában

Egyáltalán nem túlzás, hogy annak idején a Várfok utcában egy Verebics Kati kiállitáson fogalmazódott meg bennem az, hogy ha ez a kortárs művészet, akkor én ezt gyűjteni szeretném. Az Octogonart-ban nagyméretű, egyszerű szerkezetű képek sorakoztak, már akkor is döbbenetesen jó rajztudással odarakott nők, például a nem szeplőtelen, egy női hátat ábrázoló, jó két méteres kép, vagy a többi, jobbára női testrészeket ábrázoló képei. Igen, könnyű poén lenne a hálás témára fogni az érdeklődésemet, de a bőr rendkivüli részletgazdagsága és természetessége igencsak továbblenditi a látó szemet a kép tárgyán.
Ági képei nehezebben megfoghatók, technikailag is sokszinűbbek, témáiban is sokrétűbbek, és hangulatukban is komorabbak. Az ő képeiket nem lehet összekeverni, mindketten kiforrott, de önálló stilusban alkotnak.
Megkockáztatom, hogy lassan ideje lenne a Ludwigban vagy az Ernst múzeumban összehozni nekik kiállitást, mert a belvárosi galéria rövid falai egyáltalán nem tudták felvillantani a két lány képességeinek töredékét sem. Erről persze legkevésbé a galéria tehet: kisméretű képek készültek, amiken általában 1-1 ötlet bontakozott ki, és persze gondolni sem lehetett volna igazán nagy méretű képekre, noha én nagyon szivesen adnék nekik 3 * 3 méteres vásznakat. Ezzel együtt jól látszott ezúttal is, hogy Katit rajztudása és a gender témák mozgatják leginkább, mig Ági inkább konceptuális. Mintha nem is testvérek lennének..

Wamp

Ok, ennek nem sok köze lesz a fotóhoz, de egyszerűen élmény volt látni a tömeget a wamp-on. A nem igazán magyaros név egy piacot jelöl, én még a Gödörnél sétálgattam először az újrahasznositott bakelitlemez-órák és sokszorosan újrahasznositott anyagú táskák között. A fiatal, de vállalkozókedvű, jó értelemben vett amatőrök (vagy még nem befutottak) megmutathatják a portékáikat, és könnyebben találnak vásárlókat, mint mondjuk egy eldugott bérház 4. emeletén. Az ötlet tényleg működik, mert pesten nem könnyű valódi publicitást elérni, noha az úgynevezett underground (vagyis a fogyasztható része) egyre népszerűbb. És ez remek, tegyek a falra olyan órát, aminek ismerem a készitőjét, beszélgettünk is kicsit, talán még a kedvemért egyedi darabot is készitett és mindezt messze nem olyan áron, amit ne tudnék kifizetni. A személyesség ereje itt is működik. Emellett egyszerűen még menő is, ha megemlitem, hogy a táskám egy fiatal magyar tervező, mondjuk AnnaAmélie portékája (bár nyilvánvalóan nem vagyok célcsoportja). A lényeg ismét a tudatosság, és ha valaki odafigyel a táskájára, holnap lehet, hogy egyedi festményt vagy fotót akar a falra tenni, és végső soron ez egy olyan áttörés, amiért már megéri foglalkozni a témával. A mai tömeg pedig nekem bizonyitott.

Műgyűjtők éjszakája

Sokak szerint a Falk Miksa utca az egyik legfontosabb hely a pesti művészeti életben, és én nem akarok ezzel vitatkozni. Jó, hogy koncentráltan, kis helyen csoportosul néhány igazán jónevű és fontos hely, ezzel együtt pedig nyilván pár olyan is, akik máshol kevesebb figyelmet kapnának. A vezérhajók mindig is a Kieselbach-Virág Judit-Nagyházi tengelyt jelölték meg irányzékként, noha érdemes az eszünkbe vésni, hogy a progresszivitás nem feltétlenül itt bontakozik ki. Ezzel együtt igencsak áldásos az a munka, amit a művészeik megismertetésére tesznek, és ezt nem szokás megköszönni nekik. Sebaj, Kieselbachnak ott volt a Bortnyik kép, és nem mellesleg Aba-Novákok, Gulácsy-k sora, Nagyházinak szintén ez a korszak volt meghatározó, és persze ne feledkezzünk meg a hihetetlen olasz felfedezéséről sem, Virág Juditnak meg most itt van Csontváry. Hát van ilyen - kérdezi most mindenki, mivel új, eddig sosem látott kép került elő egy idős néni lakásából, ami persze jó ok a kételyre. A mérhetetlen számú hamisitvány előállitói is hasonló szövegekkel jönnek. Ezen felül ott van a Csontváry múzeum, az életmű meg tulajdonképpen feldolgozott, sőt a Szabó Ervin könyvtárban külön családfa kutatást is olvashatunk a festőről, amellett, hogy a leveleit és az életrajzi irását is rég kiadták már. Szerencsémre nem nekem kell eldöntenem, hogy valódi-e a kép, de gondolom a galériás több szakvéleményt is beszerzett, mivel egy ilyen tételt nem lehet sarokba állitani. Sokan máris arról vitatkoznak, hogy megdönti-e majd a szerelmesek találkozása rekordját, és miért ne döntené. A vevőnek azért jó lesz elgondolkodnia azon, hogy vajon hogyan és miért rabolták el ugyanazt a képet, majd tényleg mesébe illően hogyan szerezték mégis vissza, és vajon jó dolog-e manapság Csontváryt tartani otthon. Na persze, ha 50 évvel ezelőtt az apám vett volna egy képet...

nosztalgia

A minap a Mai Manó könyvtárában jártam - igen, van olyan is, csak eldugva a legfelső emeleten, a kiállitótérnél hátra a lépcsőkhöz és fel kettőt- hogy lapszemlézzek egy kicsit, mert nincs kedvem megvenni az 1000 ft-os újságokat, amiket úgyis kidobnék, mert nincs bennük semmi. Na igen, a semmiről semmit lehet irni, ezért az első tervem, miszerint majd jól kivesézem a fotóművészetet, a műértőt, a foto-videót, az artmagazint, újművészetet, nem jött be. De ha már ott voltam, körbenéztem az archivumban, és előkerestem a születésemkor megjelent fotós lapokat. Váratlanul könnyen megtaláltam őket, köszönhetően a jól szervezett könyvtárnak. Leültem, és mintha ezek friss anyagok lennének, vadászni kezdtem. A jegyzetfüzetembe elkezdtek gyűlni a nevek, eleinte egy akkor felfutott emberkéről akartam irni, aki később teljesen eltűnt, aztán olyanokról, akik több évet feccöltek bele egy fotóprojektbe, aztán szép lassan kirajzolódott egy másik kép. Kb. 30 éve, vagyis 1980 táján a fotók még nem árasztották el a világot. Csordogáltak, de nem 5D-vel és D70-el kattintgattak, hanem nehéz fémszerkezeteket cipeltek, a negativok érzékenysége és szinkorrekciója abszolút beszédtéma lehetett, a megfelelő blende-záridő kombinációkat pedig számitógép hiányában az agy számolta ki. A követő élességállitás az újjak ügyességén múlt, lévén autofókusszal ritkán találkoztak. Ahogy visszapörgetem az emlékeimet, kb. 1998 körül érkeztek meg az első már valóban használható digitális gépek (igen, én még fogtam 1,3 megapixeles gépet), és nagyjából onnantól indult az a bumm, melynek keretében ha valaki egy ellenfényes ablakot fotózott, akkor már rögtön azt gondolta, hogy milyen profi. Igy múlik el az értékrend: egy kb 30 éves rally képanyagot nézve feltűnik, hogy sok kép bizony erősen közepes, mármint művészi szemmel, ellenben technikailag korrektek. De mennyivel nehezebb volt ez azokkal a gépekkel! És mennyire nem érdekes ez ma..Még a fotósok közt sem beszélgetek ma már záridőkről, az érzékenység egy elcsavarható potméter, pedig mondjuk a fuji velvia kapcsán kétszer is meg kellett gondolni, hogy bevállalom-e az 50-es érzékenységet, vagyis a hosszabb záridőt (tájképhez idális, riporthoz használhatatlan). Azt kell mondjam tehát, hogy a fotózás, a fotóanyagok minősége óriásit javult, ma már amatőr műkedvelők osztanak meg olyan képeket, amik korábban akár cimlapra is kerülhettek. De. Az igazán jó sorozatok viszont kortalanok, nem is érezni rajtuk a technikát, mert annyira meghatározó a látvány. Persze mondhatom, hogy ez semmit sem változott az elmúlt időszak alatt, marad tehát a nosztalgia..

A Lumen zöldséges

Meg vagyok döbbenve, de ezúttal jó értelemben. A Lumen új kiállitási helye tényleg egy zöldséges, én próbaképp narancsot vettem, és sikerült. Ugyanakkor az egyik falon művészeti videók mennek, most épp Gerhes Gáboré, akinek katalógusa jelent meg ez alkalomból - azt természetesen kihagyták belőle, hogy egy zöldségesben állit ki..
Hogy mi értelme ennek az egésznek? Nem tudom, de szerintem ez egyszerűen vicces. Lehet azon elmélkedni, hogy a zöldségesnél kapjuk-e me a napi művészeti adagunkat, és ha igen, akkor ez hogyan változtatja meg a napunkat, és egyáltalán: lehet-e művészeti teret létrehozni egy ilyen nyilvánvalóan provokativ helyszinen. Folytatva a gondolatmenetet, elképzelhető-e, hogy a bankban ezután Hamvast futtatnak a képernyőkön, az óriásplakátokon Moholy-Nagy irásokat elevenitenek fel, a közértben meg Brassai képek között veszünk kiflit?
Ha el tudjuk ezt képzelni, akkor már megérte.

Bringázz a műtermekbe!

Megigértem, hogy abbahagyom a nyafogást, úgyhogy ime egy jó hir: a Fotofest houstoni csapata ismét kitett magáért, és ezúttal bringázással egybekötött műteremlátogatást szerveznek - Texasban. Aki nem tudná, a Fotofest egy kétévente megrendezett fotótalálkozó, ami meglehetősen ismert arrafelé, és konferenciák, kiállitások, portfolio konzultációk mutatják be az új irányzatokat. Idén tavasszal az oroszok mutatkoztak be, tehát elvileg 2014-ig csendnek kellene honolnia arrafelé. Igen ám, de a pr-osokat felvették, a marketingeseket nem különben, és ők nem szeretnének két évet várni az újabb fordulóig. Ezért aztán a legkülönfélébb programokat szervezik, amik többsége valahogy kapcsolódik a fotóhoz. Néha előadás van, néha közeli megnyitót reklámoznak, de volt már ismerd meg a művészeket klub és látogatás az ország közeli múzeumaiba. A mostani bringázás igazából csak álca, mivel műteremlátogatás a program apropója, de miért ne hozhatnák össze ezt a két dolgot? Amerikában amúgy is csak sportból bicikliznek, legalábbis nehéz elképzelni, hogy a 30-40 mérföldre lévő elővárosokból szépen bekarikáznak az emberek a nyári 45 fokban, de ez egy jó lehetőség bringára pattanni. Ha véletlenül Houston-ban jártok, menjetek el.

A Müpa kisértetkastély

Megint bosszankodom, úgyhogy lassan ejtem a magyar témákat. A mostani bejegyzésem titkosügynökök, esetleg fűtéssel nem rendelkezők számára lesz hasznos: van egy épület, amely korábban koncertteremként működött, most viszont üres hodály csupán. A fűtés viszont működik, világitás is van, ezért megtévesztően kivülről úgy tűnik, hogy működik az épület. Pedig koncert nincs azon a hétköznap, amikor ott jártam, a fesztiválszinházban sincs, a Ludwigban pedig a 3 emeletből 1 működik (a múzeumbolt nevetséges próbálkozás a bejárat előtt álló könyvesbolt miatt). No de kérem, ez nem az a Ludwig, amit megismertem! És még az az egyetlen tárlat is súlytalan, ami egyáltalán látogatható. Ezzel sikerült tönkretenni egy amúgy értékes és érdekes szinfoltot, egy biztos pontot, ahová bármikor be lehetett ugrani egy-egy Moholy-Nagyra,  Csörgő Attilára, Munkácsira.A honlap szerint decemberben jön John Cage, ami nem biztos, hogy idevaló, aztán válogatás a gyűjteményből. Roló.
Ha már nekrológot irok, ki nem hagynám az Amerigo Tot visszaemlékezést. A Ludwig tárlata előtt Amerigo Tot csupán egy Vasarely jellegű név volt, a kiállitás viszont képbe hozott. Imádtam, ahogy a kurátor szinte nyomozóként gyűjtötte össze az időközben eltűnni látszó szobrokat. A blog pedig azóta is frissül, ezért jár a gratuláció. Nem a legjobb tárlat, de a legérdekesebb tálalás dija az övé.
Legjobb tárlat cimnél amúgy is bajban vagyok. Keith Haring? Nagy dobás volt az biztos. Glenn Brown? Izgalmas szinfolt. Robert Capa? Kihagyhatatlan. Tényleg, azóta hol van az anyag, amit állitólag megvettünk sok pénzért? Csörgő Attila forgó szobrai. A nyertes...Keith Haring. Egy ilyen nevet idehozni, ráadásul jó műveket, nos ez komoly fegyvertény volt. És tényleg végigrakták az emeletet, minden falfeleleten képek lógtak. Ez tényleg egy olyan tárlat volt, amiért New York-ba kellett utazni eddig.
Furcsa érzés nosztalgiázni egy kortárs művészeti múzeum előtt, de lassan mindent megszokunk..

Trafó galéria: Daniel Jacoby, Tamara Kuselman és Vass Miklós

Nincs mese, novemberben el vagyunk kényeztetve kiállitásokkal, fotóhónap is van, úgyhogy válogatni kell. Ugyanakkor észrevettem magamon, hogy hajlamos vagyok a biztosra menni, és olyan kiállitásokon járni, amiket egy kezdő is könnyen kiszúr, márpedig a művészet legtöbbször alternativ körökben kezdődik. A kedvencem ilyen szempontból a fluxus: egy szinházi előadás, amely inkább egy performance, és a nézők aktiv részvételére alapoz, néhány papirlap, amit a néző értéktelennek gondol, egy videó, bármi, ami arra épül, hogy a látogató vár valamit, és egészen mást kap. Tót Endre nullákkal teleirt lapjai.
Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ha a művészet egy nyálas cicás kép, amelyen boldogan hempergőznek a jószágok a fonalgombolyagok mellett, akkor egy kicsit még tanulnunk kell a művészetet. Másrészt az is kérdés, hogy mondjuk Bernard Venet szénkupaca láttán elkezdünk-e gondolkodni, vagy azt mondjuk, hogy az csak egy szénkupac, és hagyjon békén. Számomra egyébként a Budapest Art Marketen is az volt a kérdés, hogy attól, mert egy kép ronda, vagyis fakók a szinek, szándékosan rossz a kompozició, satöbbi, még lehet jó kép, ha van mögötte ötlet. Csak éppen a legtöbb képnél nem tudtam meg az ötletet, mivel a cim untitled, a művészt nem ismerem, és nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom ismerni.
Na ilyenkor szoktam azon elmélkedni, hogy elég alternativ vagyok-e. Szemétség-e tőlem Dan Perjovschi szinvonalú ötleteket várnom, vagy az egész nem erről szól?
Ezzel az előképpel kerekedtem fel a Trafóba, ahol szerintem 100-ból 98 pesti nem járt, de a maradék 2 élete kulcsfontosságú helyének tartja. Én pl. ott (is) tanultam meg, hogy egy előadásnak nem kell 100 %-osan kidolgozottnak lennie, és ha az épületből kijőve több kérdésem van, mint válaszom, akkor működött jól a dolog.
A galériától ezek szerint azt várom, hogy hökkentsen meg, mutasson valami olyat, amire nem számitok, amin gondolkodnom kell, tőlem is várjon el aktiv részvételt. Nem csekély elvárások. Amúgy ezeknek a kiállitás nem is felel meg. Ez túl sok. Jó, akkor mutasson valamit, amire emlékezni fogok. Ez sem könnyű, és az animációs trükkök után szintén szinte lehetetlen feladat. Újabb bukás. Jó, akkor forditsuk meg: mit mutat a tárlat? Van néhány videókamera, amin rögzitett eseményeket látunk, van egy projektoros vetités, és van néhány megformázott anyagdarab. A rövidfilmeken mozgáskoordinációk. Ezzel sem jutottunk sokkal közelebb.
Nem fejezem be a gondolatfutamot, de számomra ez az anyag még nem kiforrott. Ami lehet, hogy nem is baj, de akkor ezen még gondolkodnom kell.

Bukta Imre a Műcsarnokban

Azt hiszem megegyezhetünk abban, hogy Bukta Imrének már nagyon járt ez a kiállitás. Egyike azon keveseknek, akinek a munkáját könnyedén felismerjük ezer közül is, ötletei láttán pedig szinte folyamatosan a miért nem nekem jutott eszembe érzésünk támad. Legutóbb a génmanipulált kukorica témájával kavarta fel az állóvizet, s hogy érzékeny témára tapintott, mi sem jelzi jobban, mint az azóta a hatósági szigorral kigyomlált kukorica, amely a hümhümhüm gyártó terméke, próbálkozása? volt (a cég neve M-el kezdődik). Most nem megyek bele a kérdésbe, hogy engedjük/ne engedjük a génmanipulált kukoricát, de hogy erre a témára senki sem reagált rajta kivül, jelzi mennyi megbeszélnivalónk lenne.
A mostani kiállitásán a láthatóan vidéki házat tudnám megfeleltetni ennek a témának (igen, van egy családi ház a Műcsarnokban): a minden oldalról csak ablakot mutató épitményből ki-kilesnek a lakók, akik láthatóan nem fogadják túl nagy örömmel a látogatói pillantásokat.A vidék amúgy is Bukta Imre kedvenc témái közé tartozik, nem tudok nem utalni a debreceni tárlatára, ahol képei jó részén a kukoricaszem mint képelem jelent meg. Ez a fajta kép a képben amúgy a kedvenc Bukta Imrés ötletem is egyben. Hiszen látunk mondjuk egy fiatal párt egy kocával, a kép bizonyos részein pedig nem festés van, hanem valódi kukorica.

Az idei képei a korábbiakkal ellentétben fáradtak, rosszkedvűek, néha laposak. A figurái továbbra is jól mutatják a vidék embereit, de azt is látjuk, hogy ezek az emberek kedvetlenek, szürkék. Persze mitől lennének vidámak, hisz ismerjük a hátteret, mégis megdöbbentő ekkora léptékben szembesülni vele. Ettől a kiállitás is teljesen felborul, s noha én azt hittem a megnyitó előtt, hogy újra láthatom mondjuk a hűtőszekrényt, itt a hangsúly a jó értelemben vett politikusságon van. Ami művészileg nem nyűgöz le engem a ronda, szintelen emberekkel, az mégis gondolkodásra késztet a figurái által. Itt, ma, most, Bukta Imre megkerülhetetlen és kész. Az meg, hogy Debrecenben egy életvidám művésszel beszélgettem, itt pedig gondterhelt arccal nézett körül, ez már egyéni probléma.

Budapest Art Market

Tetszik vagy nem, ez Pest egyetlen művészeti vására, igy a kérdés, hogy jó vagy nem, értelmetlen: egyszerűen kötelező elmenni rá, ha valakit a kortárs művészet kicsit is érdekel. Szerencsére a korábban távolmaradt galériák is belátták ezt, úgyhogy immár a Várfok és az Acb galériát is köszönthetjük, ráadásul rögtön központi helyre is kerültek. Szintén nagyon jó, hogy idén jóval nagyobb területet foglaltak el a kiállitók, és végre nem kellett sátrat állitani ezért a Hősök terén. A Millenáris indusztriális környezete jó hátteret ad a vásárnak. 

Persze mindenki másért látogat ki. A legjobban azt szeretem, hogy könnyen lehet ismerkedni a galériásokkal. Bárkire rámosolyodtam, egyből jött és már mesélte is, hogy mit hozott ki és miért. Ha egy képre rákérdeztem, rögtön megkaptam minden infót, és ezen felül is, egy jó értelemben vett kis faluban éreztem magam. Itt nagyjából mindenki ismer mindenkit, én is jópár ismerőssel találkoztam, ami igazán nagyszerű.

Ezzel kicsit összefüggésben nem igazán javaslom ezt a vásárt azoknak, akik még csak most ismerkednek a művészettel. Bár több múzeum és egyéb intézmény is kint van, a kinálatuk szinte teljesen esetleges. Ekkora területen nem is lehet megmutatni az összes könyvet, műtárgyból pedig alig néhány fér el, a választás pedig sokszor a kis méretű, nem igazán reprezentativ művekre esett. A Mai Manó ház minden trendtől függetlenül abszolút össze nem illő portrékat választott, ráadásul olyanoktól, akik még nem szereztek nevet maguknak. A galériák nagyjából fele-fele arányban választottak kevés, de reprezentativ képet egy, maximum két művésztől, és a másik 50 % teletömködte minél több névvel és munkával a helyet. Nem is kérdés, hogy a néhány művészt bemutató standok erősebbek. Idén ez azért is fontos, mert elég sok galéria kinálatát szinte nem is tudtam megkülönböztetni egymástól. Ha nem ismerném jól bizonyos galériák kinálatát, azt is gondolhatnám, hogy ennyire kevés irányzat van jelen nálunk, ami persze nem igaz.

Külön örültem annak, hogy két olyan mű is akadt, ami kizárólag a vásárra készült, és máshogy nem látható, nem is működne. Ez már majdnem olyan jó, mint az Artbázelre készült helyspecifikus installációk.

Ha kitekintünk nemzetközi vizekre, nem lehet nem észrevenni a kolozsvári galériák nagy számát (talán ott is mindenki Flashart-ot olvas?, vagy jól jön a portfólióba a pesti referencia?), az általuk hozott képek viszont nem nyűgöztek le. Rajtuk kivül kevés galéria jött el, és nem is felejthetetlen művekkel. Ez viszont azt is jelenti, hogy nekünk sem sikerült összefognunk annyira, hogy a környező országok itt akarjanak bemutatkozni. Ami persze azt is jelenti, hogy a hazai látogatókra lehet csak számitani, sem szlovák, sem cseh, sem lengyel galéria nem képviselteti magát. Örültem viszont a szlovén Photon-nak, igaz ők eddig is tudták merre vagyunk - lásd pl. Kerekes Gábor kiállitását náluk. Igy tehát az áttöréstől messze vagyunk, bár az igazság kedvéért megjegyzem, ez még a Wiennafair-nek sem sikerült soha (tényleg, bécsi galéria sem jött). Érdekes kérdés, miért nem lehet soha egyetlen közös fórumon megjeleniteni a közép-kelet európai galériákat, szintereket? Ennyire különbözőek lennénk? Legjobb lesz ha megyek vissza csevegni, a lányok csak tudják a választ erre is...

Szabó Dezső az FFS-ben

Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, ha valaki nem ismerné a röviditést, bár lassan tényleg kikerülhetetlenek a fotós életben. Az FFS szerda egy előadássorozat, amit remélhetőleg minden fotót kedvelő ember ismer, hiszen hetenként igen változatos emberek igen változatos témákról adnak elő. Nos, a megfogalmazás persze nem véletlen, igencsak tudnék vitatkozni a szerkesztési elvvel, nemkülönben a témaválasztásról, de nem lenne értelme, mert az FFS szinte az egyetlen hely, ahol egyáltalán találkozhatunk ilyen rendezvényekkel. Sőt, egy ideje a weben keresztül is követhetők az előadások, ami egyben az utolsó "nincs kedvem elmenni" indokot is értelmetlenné teszi. Nincs is kényelmesebb, mint otthon, főzés közben, fürdés közben, emailezés közben, vagy akár gitározás közben belehallgatni okos emberek eszmefuttatásaiba.
Az igazán érdekes témákat persze érdemesebb személyesen követni, és Szabó Dezső munkássága kétségkivül ilyen. Jó látni, ahogy a pár éve még igencsak félénk művész (lásd a Vintage galéria kiállitását) időközben kiteljesedett. Nem tudom, hogy az időközben nemzetközi vizeken is sikeres művész profizmusa jön le erőteljesen, vagy az amúgy is önmagával harmóniában lévő személyiség kap megerősitést a külföldi sikerektől, de az biztos, hogy a mostani prezentációja profi munka. És a személyiség mögötte az igazi művészé. Belemelegedik egy témába, beszél, beszél, és egyszercsak kiderül, hogy már két órája mondja, de mondaná még 8 órán át, mert amit csinál, az nem póz, hanem valódi befektetett munka. A ma őt hallgató közönségnek remélem elsősorban ez jött át.
Aztán persze beszéljünk arról is, hogy a képei azonnal felismerhetők, ami azért nem rossz manapság. Sőt, még gondolkodni is lehet róluk, merthogy ismert jeleneteket hoz össze újra makettből, és azt fotózza, immár alternativ narrációként. Ha csak azon röhögök, hogy a számitógépes fotómanipuláció ügyes megkerüléséről van szó, már elég is. Hiszen ő ilyen értelemben nem manipulál: a negativról vágás és módositás nélkül nagyitja le a képet. Csakhogy amit a kamera lát, az csupán beállitás, egy nagyszoba átalakulása, mellesleg annyira részletgazdagon, hogy a kezdő néző igenis bedől neki, és azt gondolja, amit lát tényleg megtörtént. Csak a werkképein buktatja le magát: talán nem ok nélkül nevezi azokat váratlan főműveknek, hiszen a néző hálás az önleleplezésért, elcsodálkozik, majd megállapitja, hogy a képmanipuláció elkerülhetetlen, ekkor viszont már olyan gondolati sikon mozog, ahová a képek nélkül aligha juthatott volna el. Kicsit nagyképűen Szabó Dezsőt nevezhetném a modern Robert Capának is, tényleg, meg lehet cáfolni ezt a mondatot?

A pápai zsinagóga

Ezt most távolabbról kezdem. Köztudott, hogy Pestet elhagyva (Szentendre legyen most Pest) a magyar művészeti ugar terül el, és nemigen történik ott bármi is. Egy kezemen meg tudom számolni, hány valóban jó kiállitást láttam vidéki helyszinen. Nem hiszitek? Jó, akkor számoljunk: a debreceni Modem kerül nálam az első helyre, Bukta Imrétől Tót Endréig számos nagyszerű anyagot láthatunk ott, tulajdonképpen én szinte mindegyik tárlatot szivesen megnézném, ha nem lenne 230 km-el arrébb. Akár még azon is elgondolkoznék, hogy a Műcsarnok programjai elé helyezzem, jelenleg pl. Kondor Béla grafikákat láthatunk ott, amit mondjuk a Kogart-ban már megszemléltem, de sosem árt az ismétlés.
Második helyre mondjuk a paksi képtárat rakom. Friss, de már befutott emberek aktuális anyagát láthatjuk ott, én sajnos legtöbbször csak a Műértő magazin kritikáján keresztül, mert Paks is 100 km.
Aztán ott van a hihetetlen Vass László Gyűjtemény Veszprémben, egészen elképesztő, hogy egy pusztán nonfigurativ gyűjtemény ennyire szinvonalasan büszkélkedjen. Akárhányszor jártam arra, sosem volt látogatója, de a kiállitott anyag nemhogy ahhoz képest, hanem Pesten is megállná a helyét. Veszprém is 110 km, viszont a balatonhoz menet akár útba is eshet.
Félve irom le a füredi Vaszary Villát, mert amennyire jól indultak, mára teljesen eltűntek, nyitva sincsenek, kiállitásuk sincs, legalábbis amikor én arra jártam, nem volt semmi. Kár, mert a Nádler kiállitásuk lenyűgöző volt, nemkülönben a Vaszary anyag. Mivel gyakorlatilag nem léteznek, őket nem számolom az ötbe.
Ha már fantomhelyek, őrület, hogy a pécsi Nyolcak kiállitás után miért nem tudta fenntartani a figyelmet a pécsi képtár, talán ezt is az elhibázott kulturális főváros titulusra kenjük? Mindegy, nem léteznek ők sem.
Akik viszont most kezdték, de máris igen jók, az az egri Kepes Intézet. Az épület lenyűgöző, a tematikus tárlatok profik, csak remélni tudom, hogy nem fáradnak el. Az egy téma köré csoportosuló fotókiállitás van annyira jó ötlet, hogy érdemes legyen miatta Egerbe kirándulni (130 km).
Ez idáig 4. Kezdek bajban lenni. Szeged? A Reök Palota, persze, de nem mérhető az előzőkhöz. A Fotómúzeum Kecskeméten? Jó tipp, viszont oda tényleg csak az jut el, aki legalábbis megszállott. A helyszin kicsi, bejárni semmiképpen sem tart tovább 1 óránál, valójában feltételesen ajánlom (mondjuk a Mai Manó ház látogatása után). Győr? Kaposvár? Hatvan? Kortárs vonalon nem túl aktivak. Ismét Pécs jut az eszembe, ahol azért vannak próbálkozások, lásd a Gyugyi Gyűjteményt, de persze az se kortárs, és különben is, szóval nem tudok többet.

E nagyon hosszú bevezető ahhoz kellett, hogy tudjuk értékelni a próbálkozást, ahogy a pápai zsinagógát megpróbálják életben tartani. Sajnos az épület hihetetlenül rossz állapotban van kivül és belül is, pedig szépsége nyilvánvaló. Ezért sajnos nemhogy kiállitásra, hanem bármilyen tevékenységre alkalmatlan. Ehhez képest kell értékelni azt, hogy legalább próbálkoztak, és régi családok molinóra nyomtatott időtlenségét szemlélhetjük, bár talán mondanom sem kell, hogy ezúttal is egyedül voltam az épületben. Az egyetlen őr/önkéntes szivesen kapcsolódik be a beszélgetésbe.
Kortárs tárlat? Nem. Összemérhető bármivel? Nem és nem. De mégis ajánlom, ha valaki épp arra jár, az épület szépsége mindent megér.

Cézanne a múzeumok megmentője

A minap ráeszméltem, hogy milyen régen voltam egy jó kiállitáson itthon, pontosabban bármilyen kiállitáson. Valahogy az egész múzeumba járásdi kikopott belőlem, és lehet takarózni azzal, hogy sok a munka, de nem. Nincsenek kiállitások. És ezt sajnos szó szerint értem. A Nemzeti Galériában pl. idén egy szem Ferenczy kiállitást tudtak összehozni, de az ő képei amúgy is bármikor megnézhetők az állandó anyagban az 1. emeleten. Gyorsan utánanéztem: 2011 novembertől 2012 júniusig volt ez a tárlat. Ez röhejes. Vagy inkább a múzeum elszabotálása. Jelenleg még mindig az olimpiai összeállitást nézhetném meg, ha nem felejtettem volna el már rég, mikor is volt az olimpia.
A többi helyen sem vidámabb a kép. A Ludwig csak árnyéka önmagának, néha-néha történik még valami, csak győzzük kivárni. Mindennél jellemzőbb, hogy a Kogart jelenleg a gyűjteményét mutatja be kizárólag. Az eddig a földszinten bemutatott kollekció most megkapta a teljes házat, vagyis a Kogart sem kiván semmit sem megmutatni a művészetből. A Műcsarnok is gyakrabban mutatott be új anyagot eddig, ráadásul a Mi a magyar tárlata erősen politikaszagú volt.
Eközben mondjuk a Centre Pompidou-ban egyszerre 4 időszakos kiállitás megy az állandó anyag mellett, a Tate Modern-et bővitik, de addig is 3 különböző összeállitás várja a nézőket, és igy tovább.
A Szépművészetiben sem történt túl sok minden idén, habár volt egy fotóművészet születése tárlat, csak épp ott van a kinai propaganda-kiállitás, ami tényleg közröhej volt, és azt se felejtem el, hogy a svájci konstruktivizmust bemutató egyébként kiváló anyagot úgy eldugták a pincébe, hogy vasárnap délelőtt teljesen egyedül nézhettem végig a kiállitást, ami azért nem gyakori arrafelé.
A tömegre ezúttal sem lehetett panaszom, voltak látogatók, de minden képhez hozzá lehetett férni. Még csak sor sem volt a pénztáraknál. Cézanne és a tömeg már csak a múlt (Cézanne és a múlt a cime a tárlatnak).
De miért is irtam azt, hogy ez a kiállitás menti meg a múzeumi szakmát? Természetesen azért, mert a dolog működik. Érezni a koncepciót, követni is lehet, és végre nem szabotálták el a magyarázatokat sem a képek mellől. Ettől aztán a szorgalmasan olvasó néző valóban megtudja és átérzi a képek kiválasztását, a sorrendiséget, a mit mivel állitok párba játékot és még egy cseppet a korról is meg lehet tudni (bár az impresszionistákról és egyáltalán a jelenségről semmit sem tudunk meg innen). De őszintén szólva nincs kedvem belemenni a boncolgatásba, mert akkor óhatatlanul előkerülne a kis terület, a kortársak bemutatásának hiánya, és most nincs kedvem lehúzni azt a kiálltást, amit jóformán egyetlenként tudok ajánlani megnézésre.
Nagy kár, hogy pl. Tót Endre Debrecenben kapott kiállitást, ahová Pestről azért nem evidens eljutni, a többi művész pedig egyáltalán sehol, Bak Imrétől Nádlerig, Csontvárytól Bill Violáig és tovább.Itt tartunk most.
Ha valaki mégis múzeumba menne valamiért, annak most egyedül a Szépművészetit tudom ajánlani.

Kisterem a Fiac-on

Kaptam egy érdekes visszajelzést, eszerint túlságosan is bentfentesként irok, és művészeti háttértudás nélkül sokszor nem érthetők a bejegyzéseim. Oké, akkor most szuperérthető leszek. A Kisterem egy kortárs galéria a Kálvin térnél, már befutott művészekkel foglalkozik, jó nevekkel. Ehhez képest a kiállitótér valóban nem túl nagy, és számomra kissé ellentmondásos, hogy a legtöbb kiállitást, amit rendeznek, inkább egy nagy múzeumban kellene összehozni. Szebb pillanataikban azt nyilatkozzák művészeti lapokban, hogy a honi művészetet képviselik -külföldön is. A FIAC Párizs egyik legfontosabb művészeti vására, bár ez a legnagyobb, legfontosabb, satöbbi már nem sokat jelent manapság. Vásárok mennek csődbe, mások meg visszesnek, ehhez képest a FIAC ugyanaz, mint volt: egy francia túlsúllyal megrendezett, nagyrészt francia vagy frankofon gyűjtőknek rendezett találkozó. A franciák pedig köztudomásulag erősek művészetben: Európában ugyan csak a harmadikok, ha a pénzt számoljuk, de ha valaki járt már szombat délelőtt a rue de Buci tájékán, az tapasztalhatta, hogy a művészet és a műtárgygyűjtés bizony nagyon beleégett a párizsiakba. És ha ez nem lenne elég: a környező országokban példaképként tekintenek a rendezvényre, ami összefogja mindazt, amiért érdemes Európainak lenni. Érthető maradok, ezért kifejtem: a vásáron sétálva olyan érzésem van, mintha hirtelen minden rendben lenne. Nem nyomasztanak az afrikai bevándorlók, a görögök nincsenek sehol, a válság nem érezhető, hacsak abban nem, hogy a galériák igyekeznek jól bevált neveket elhozni. A kisérletezgetés ideje nem most van.
Talán furcsán hangzik, ha egy több 10000 műtárgy felvonulásán azt mondom, mindegyik műtárgy fontos, pedig ez áll közel a valósághoz. Rengeteg olyan alkotó van, akit se névről, se műről nem ismerek, de ez csak a műveletlenségemnek és annak köszönhető, hogy nem járok mindennap a Centre Pompidou-ba. Nem sütöm el azt a könnyű poént, hogy hány kortárs francia művészt ismertek, de amikor Bernard Venet a Műcsarnokban állitott ki, azt természetesen nem mondta, hogy hazájában ő egy közepesen ismert név, és egy francia műértő száz másik nevet tudna felsorolni. Én most maradok egynél, aki viszont nagy hatást tett rám: Jean Miotte. S hogy ő kicsoda? Keress rá egy keresőben, vagy felejtsd el, nem fontos, Párizs messze van.

google art project

Komolyan mondom, nem tudom, mit gondoljak. A google egy kereső..de hát ismerjük. Csakhogy meglehetősen nagyra törnek, a hirek szerint épp beelőzték a Microsoft-ot. Jó, de mi köze ennek a fotózáshoz? A google elinditott egy art project nevű weblapot, ahová a világ összes múzeumának anyagát várják. Többek között fent van már a Szépművészeti is meg a Nemzeti Galéria is, bár ez utóbbi oldala nem töltődött be nekem. A képernyőn megjelenik 6 műtárgy, a képek mellett ott a leirások, és ennyi..Lehet görgetni a képeket, a Szépművészeti esetében több mint száz kép vár minket, igaz, mind külföldi mester alkotása. De.
Senki sem tudja, hogy miért azok a művek vannak fent, nincs életrajz a művészekről, nincs sorrendbe rakás, nincs kiemelés, csak az ömlesztett képek vannak. Sohasem tudjuk meg, hogy a Hősök Terén lévő Manet kép pl. hogy illeszkedik az életműbe, egyáltalán hogyan illeszkedik Manet a művészettörténetbe, és még sorolhatnám. Nagyzolás ez, nem más. A google mindent tud, elég az oldalra felmenni és lehivhatók teljes galériák, satöbbi. Ami persze egy nagy marhaság, mert a teljes gyűjteményt úgysem érdemes felrakni, és mit is kezdenék egy XVI. századi oltárral és mellette egy Pisarro-val, ez igy érdektelen. Megemlithetném azt is, hogy pl. olyan apró múzeumok hiányoznak, mint a Louvre, de minek?
Ám blogbejegyzés nem lenne ebből, ha nem látnék bele még valamit. Az oldal azt a hamis képzetet adja, hogy a művészettörténet nem más, mint sok-sok kép elárasztva a millió múzeumban, ami nyilvánvaló marhaság. Ha egy tanulni vágyó fiatal odaül a gép elé, és végigszemléli az oldalt - semmit sem fog megtudni.

Nyitott műtermek délutánja

Ez az esemény arról szól, hogy egy délutánra megnyilnak az egyébként titkos és zárt műtermek, bárki odamehet, és megszámolhatja, hány ecsetje van a művésznek, Amsterdam olajfestékkel fest-e és egyáltalán: mit fest és miért. Szimpatikus kezdeményezés kellemes művészekkel, mert ahol voltam, mindenhol mindenki érdeklődött, kérdezett, mesélt, teázott, egyszóval ezúton kell lerombolnom azt azt a sztereotipiát, hogy a művészek befelé forduló emberek, mert nem. Legalábbis a fiatalok nem, hiszen elég kevés idősebb, de jobb, ha úgy fogalmazok, hogy elég kevés művész vett részt a programban úgy általában. 4 műteremház, néhány lakásból kialakitott műterem és 4 egyéni művész mutatta be a dolgait az érdeklődőknek. Kár, hogy már befutott művésszel nemigen lehetett találkozni, nekik ez már nem érdekes, pedig az lenne, mert érdeklődő lenne. Legalábbis a kevés helyszinen mindig voltak, sehol sem üres szobákban járkáltam, és nem lenne reális széles tömegeket megmozgatni ezzel a programmal.
Ami engem illet, én egyszerűen örültem a lehetőségnek, mert néhány helyszinen nem voltam még. A képzeletbeli dobogóra a budapest art factory kerülne, a műtermek szinvonalasak, tágasak, és egyszerűen jó érzés volt ott lenni, a többi helyszin inkább szükségből lett műterem. A művészek többsége érzésem szerint még nem alakitotta ki saját stilusát, ami nem kritika, inkább a korosztály sajátja, mindenesetre sajnálatos, hogy műgyűjtőként alig néhány kiforrott művész munkái közül választhattam volna, ha úgy alakul. Az is furcsa volt, hogy senki sem készült külön művel, portfolióval az eseményre, jópáran válogatás nélkül mutatták be a képeiket. Az viszont egészen bizonyos, hogy egy ilyen rendezvényen ezerszer közelebb kerülhetünk a kortárs művészet megértéséhez, mint bármelyik könyv vagy újság elolvasásával, és tulajdonképpen csodálkozhatunk, hogy a többi szakma miért nem mutatja be igy a műhelyeit..

Múzeumok magánkézben?

A francia BeauxArts magazin októberi száma cimlapján teszi fel a fenti kérdést, amit a világ számos múzeumában kérdőjel nélkül is mondhatnánk. A new-yorki Momában csak egy diszkrét felirat utal a terem egyik sarkában arra, hogy az adott terem képeit ki bocsátotta a múzeum rendelkezésére (vagyis ki adta kölcsön), de arra is van példa, hogy egy gazdag ember egyszerűen múzeumot alapit a saját gyűjteményének (mondjuk a Ludwig). Az eddig is egyre kényesebb kérdés volt, hogy a nagymenő galériák mennyit profitálnak a múzeumokkal való együttműködésben, hiszen ha a galéria képvisel valakit, aki aztán egy jó nevű múzeumban kap teret, akkor a galériának nem kis haszna lesz a dologból, a cimlaptörténet viszont a francia művészeti politikának szól. A Louvre ugyanis az új iszlám művészetet bemutató anyagát 80 %-ban magánszemélyektől szedte össze, mintegy csekély 600 millió eurót. Összehasonlitásként elég megemlitenem, hogy a mindössze két évig létezett Aviva dij folytatásához 12 millió ft-ot nem birt kigazdálkodni a biztositó. Hogy mennyire nagyban játszanak Párizsban, az is mutatja, hogy a Centre Pompidou elnöke arra panaszkodik, hogy az éves 12 millió euró új képek vásárlására kezd rémisztően alacsony összeggé válni, és ezért egyre jobban kénytelenek együttműködni a gyűjtőkkel, galériákkal (aki részletesen szeretne olvasni a témáról, vegye meg Ébli Gábor Hogyan alapitsunk múzeumot kötetét).
A francia lap persze nem véletlenül most kongatja a harangot. A válság miatt a franciák is azt fontolgatják, hogy csökkentik a múzeumoknak juttatott pénzeket, amit persze könnyen lehet kommunikálni is (annyit költünk múzeumokra, mint egészségügyre). Az sem titok, hogy a magánkézben lévő gyűjtemények sokszor legalább olyan jól működnek, mintha állami múzeumok lennének, lásd mondjuk a Fondation Beyeler példáját. De. Időközben arra is akad példa, hogy kisebb alapitványok megszüntetik a tevékenységüket, a műtárgyak pedig poros pincék mélyére kerülnek, dacára az állami támogatásnak. A minek - kérdezheti az olvasó. Igen, a magánkézben lévő galériák és alapitványok is kaptak és kapnak támogatást, cserébe a szakmai tevékenységért. Emlékszem még, hogy itthon, az egyik művészeti vásáron szó szerint ettől tették függővé létüket bizonyos galériák.
A magántőke szivesen beszáll egy kortárs festő képébe, ha pár év múlva a sokszorosát veheti ki belőle. Viszont ha nem ennyire biztos a befektetés, akkor öntse csak az állam a pénzét a művészetbe. Hmm, mire is emlékeztet ez engem? 

Ai Wei Wei az Ernst Múzeumban

Gyorsan hozzuk közös nevezőre magunkat: Ai Wei Wei az egyik legismertebb alkotó mostanában, és nem a művei alapján. Ő az, akit Kinába hazatérve adócsalással letartóztattak, megvertek, és emiatt Kina megitélése óriásit zuhant a világ legnagyobb részén.Ha Kina igy bánik a művészeivel, akkor ott nagy baj van. A képet árnyalja, hogy egy kinai egészen a 2000-es évekig csak az emigrációban reménykedhetett, ha művész volt, mert műtárgypiac nemigen volt. Most már persze van, és rögtön bele is húztak, hiszen a világ két legdrágább műtárgya immár onnan származik, letaszitva Picasso-t a trónról. A legdrágább képet láttam is fényképről: egy elég közepes kép, egy madarat ábrázol, a bal oldalán pedig hosszú szöveg irja le, hogy épp mit is kéne látnunk a képen. Uhh..Mondjuk azt, hogy az izlésünk egyelőre távol áll ettől..De aztán 2000 körül jött egy másik úthenger. Sorra nyitották a műtermeket, szakembereket hivtak tanitani, és többek között az én képeimet is kiállitották. Az európai galériák sorra szerződtettek kinai művészt, mert ráéreztek, hogy Kina igenis fontos: a több millió festőből csak van néhány tehetség is. És mi az hogy! Emlékszem még arra is, hogy amit Genfbe elhoztak, az világszinvonalú volt. Talán a képek nem voltak európai értelemben zseniálisak, de hihetetlenül jó kidolgozásuk és a nagyon pontos iparosmunka szimpatikussá tette őket. A new york-i fotóházban pl. kiraktak egy 2*3 méteres képet, amely egy kb 10*10 méteres felületet mutatott, amin 10 centinként más újságkivágás volt..Volt idejük rá..
Ai Wei Wei mostanában leginkább installációkat készit, ami nagyon illik a helyzetéhez. Egy tipikus ilyen pl. egy körben elrendezett biciklihalom, amiről hiányoznak a hajtókarok vagy a kormányok. A pesti kiállitása viszont egész más. 1983-1993-ig New Yorkban készitett fotóit láthatjuk, amit állitólag mostanáig nem is gondolt fontosnak, sőt állitólag elő sem hivta a tekercseket. Több mint 200 képet láthatunk, és ha valakit kicsit is érdekel New York a 80-as években, ne hagyja ki a kiállitást.
Művészetként szemlélve a képeket vegyesebb az értékelés. Egyrészt lenyűgöző a képek minősége, a Kodak profi fekete-fehér filmje és a nagyitás minősége is csodás, kár hogy nem irták oda a képekhez, hogy C-print (vagy ez egyértelmű?) A negativok feketéi belelátszanak a nagyitásokba, ami nagyon jó trükk, hogy a hozzám hasonló emberek egyből nosztalgiázni kezdjenek. Ami kevésbé jó, hogy sokszor bizony ez az egyetlen, ami megmenti a képeket: a kompozició laza, és sokszor érdektelen amit látunk. A portrék sokszor laposak, úgy tűnik, tényleg elkattintott, és nem annyira megtervezett fotók ezek. Azért nagyon sok viszont bekerülhetne bármilyen gyűjteménybe, szóval vegyes a kép. Nem hiszem, hogy itt külön kinai látásmódról beszélhetünk, a képek többsége valamelyik agyonsztárolt fotóst próbál utánozni, az alanyok is sokszor pózolnak.
Azt se gondoljuk, hogy majd itt mindent megtudunk a nagy almáról: a képek főleg a kinai negyedben készültek, de nem megőrzési, vagy szociófotós indokból, legtöbbször a fotóalany a kulcs a képhez. Azért persze vannak tüntetések, kávézók, nők, de a képaláirásokból semmit sem tudunk meg ezekről az eseményekről.
Kicsit úgy vagyok a kiállitással, hogy ezt az anyagot kizárólag most lehetett előhúzni a tarsolyból. Már megint nem a képekről fogok beszélni, de ami legerősebben megmaradt bennem, az az őszinteség. Itt van 200 kép, jobbak-rosszabbak, bármilyenek, és mi kizárólag azért nézzük őket, mert Ai Wei Wei ma már befutott név. Ha a szórólapon Kovács Béla lenne, a kutya se menne el erre a tárlatra. Számomra ez a kiállitás kiállás amellett, hogy igenis alkotni kell, normálisnak kell maradni, a legtöbb fotós pedig elmosolyodva úgy jöhet el a tárlatról, hogy azt hiszi, ő is tudna/tudott volna ilyet.

Tate Modern bővités

Szerintem már többször irtam, hogy a londoni Tate modern kihagyhatatlan hely, kb olyan mintha egy hozzánk látogató nem látná a Parlamentet. Művészeti párhuzamot nehéz lenne találni, mert ahhoz össze kéne adnom a Ludwigot, a Nemzeti Galériát meg mondjuk az Acb galériát. Pedig a Tate épülete egy véletlennek köszönheti művészeti csatasorba állitását, mégpedig az, hogy az erőműből kiköltöztették a technikát, az épületet pedig bontásra itélték. Még tavaly is hallottam olyat, hogy az eredeti megállapodás szerint a Tate elköltözik, miután csak ideiglenesen kapták meg az épületet, de az évi két millió látogató azért elég erős érv volt a folytatás mellett. Sőt, most már új épületet is terveznek a téglakocka mellé, ami viszont százszázalékosan modern lesz. A Tate igazgatója különben az állandó zsúfoltsággal magyarázza a bővités szükségességét, amit valamennyire én is meg tudok erősiteni, bár nekem inkább kellemes élmény a sok látogató. Ha gonoszul párhuzamot vonok, akkor...de ezt tudjuk. Inkább örüljünk annak, hogy Londonban egyre több embert érdekel a művészet. Lehet, hogy csak Damien Hirst ügyei miatt, vagy Saatchi marketingkampányai miatt, vagy csak úgy, de ettől még tény marad: ma Európában az angoloké a legnagyobb műtárgypiac.A műzeumokban a Louvre vezet, de ott aligha állitanának ki formaldehidben úszó cápákat..

Viennafair

Idén áprilisról szeptemberre tették át a bécsi kortárs vásárt, ami egyébként is tulajdonosváltáson esett át: ez igy együtt legalábbis gyanakvásra ad okot. Aztán persze elolvastam a Flash Art-ban, hogy megpróbálják a gazdag oroszokat idecsábitani, hát csak rajta, a gazdag svájciaknak a város úgyis messze van már. Meg azt is értem, hogy válság van, és egyáltalán nem olyan könnyű annyi kiállitót összehozni, hogy a szervezőnek is megérje a dolog. Viszont. Legkésőbb a berlini vásár megszűnésekor leomlott egy mitosz, miszerint ezek a vásárok örök és megingathatatlan bástyái a művészetnek. Hát nem. Még az Art Paris is szemléletet és igazgatót váltott, a madridi Arco-nál a látogatottságot elemzik, hogy tényleg nagy vásárnak számitanak-e, a kicsik meg vegetálnak, mert Bázel mindent visz..Na igen, Bécs nem Bázel, és ha ehhez hozzávesszük az osztrákok általános vendégmunkások vagytok szemléletét, amivel a magyarokra néznek, bizony érdemes meggondolni a részvételt.
Ezzel együtt Bécs még mindig közelebb van, mint Hong Kong, ezért 7 pesti galéria is kiállitott. Többen közülük pár éve minden évben kint vannak, és ez mindenképpen jó. Aki már olvasott művészeti lapot, és legalább néhány művész nevét ismerősnek találta, na őket vitték ki Bécsbe is. Azért vannak meglepetések is. Ott van pl. a Société Realiste, ők valami hihetetlen kapcsolatrendszerrel kell rendelkezzenek, hiszen kb. egy éve még semmit sem tudtunk róluk, aztán egyszercsak a Kultúrházban nyilatkoztak és a Ludwigban állitottak ki. Hogy csinálták? Borsos Lőrinc ("aki" két művész valójában) is a jó régen megszűnt Octogonartban nyomult a Várfok utcában, aztán egyszercsak a Flash Art-ban kaptak vagy négy oldalt. No mindegy, ne felejtsük, hogy most nem a művészetüket értékeltem, csak a szokásos magyar módit.
Meg is fordithatjuk a dolgot: milyen jó, hogy még létezik 7 galéria nálunk? Néha bizony nem tűnik ez fel...Persze gyűjtői oldalról ez nem igy működik: hallottam valami francia-magyar párosról, nézzük csak meg kik is foglalkoznak velük? És már tárcsázom is a galériát, hogy rakjanak el nekem egy művet, bármit. Csak ne legyen két méternél nagyobb. Az összeget majd átutalom.
Ezzel együtt kicsit mókás, hogy a bécsi vásár kapcsán az ithoni viszonyokról irtam, de most ez jött ki belőlem...

Lazsáló művészek Párizs külvárosában

A Mains d'Oeuvres alapitvány a Porte de Clignancourt metróvégállomástól nem messze (egyik párizsi utamon ott laktam) kiállitást szervezett a művészek időkihasználásáról. Egész pontosan arra volt kiváncsi, vajon a művészek laza, bohém alakok, akik napi 20 percet töltenek alkotással, vagy ugyanúgy dolgoznak, mint egy irodai munkás? Ehhez 13 egyetemi hallgatót kérdeztek meg az időfelhasználásukról, és persze műtárgyakat is kértek.Volt, aki diagramot készitett, akadt, aki telefirkálta az egyik falat, hogy látszódjon, mennyit foglalkozott vele, de egy művész egyszerűen végigstrigulázta az ablakokat, azokat a napokat jelölve rajta, amikor dolgozott.
Persze ha úgy vesszük, a kérdésfeltevés nem igazán pontos. Hiszen olvastuk már ezer helyen, hogy pl. egy iró akkor is dolgozik, amikor pihen, mert akkor gyűjti az élményanyagát. Azt is lehet mondani, hogy aki élvezi az alkotást, az megintcsak nem dolgozik, de erre beugrik Karinthy, aki a legviccesebb irományait is pénzért, percre pontosan irta a lapzárták előtti pillanatokban.
Még egy utolsó sztereotipia. A kreativitás, az ötlet nem időre megy, ezért nem is lehet siettetni, és egy hónap gondolkodás is rendben van, ha kipattan a szikra, viszont hiába is ülne valaki egy irodában egész nap, ha nem jön az ötlet.
Az én véleményem egy kicsit különbözik. Úgy látom, azok lesznek igazán sikeresek (persze ez most nem recept), akik 24 órában foglalkoznak az általuk választott iránnyal. Szinte mindegy is, hogy tehetségesek-e vagy nem, de ha minden kiállitásra elmennek, minden pályázatra beadnak valamit és mindent ismernek, előbb-utóbb kitűnnek. Vagy nem, elvégre ezt minden kutatás nélkül mondom...

Fodor Gyula

ismét arra jó példa, hogy egy művésznek át kell lépnie a határokon ahhoz hogy kiteljesedjen. Fodor Gyula még a rendszerváltás előtt ment ki Bécsbe, majd a hivatalos életrajza szerint mindenfélével foglalkozott, de ez természetes, viszont mostanában a szlovén Photon galériában jelenik meg, ami minimum meglepetés, bár Csörgő Attila után elképzelhető fordulat. A poén persze ott van, hogy az elsőre lenézhető - hiszen hol vannak a szlovének a művészetben- galéria nagyon is vállalható művészekkel dolgozik együtt, és azt is mondhatnám, hogy már megint egy nemzetközi vizeken aktiv galéria. De vissza a művészhez. Legújabb, megigért vonat fotósorozata pont azt tartalmazza, amit errefelé nem szokás: a könnyedséget. Az alapötlet egyszerű, jönnie kéne egy vonatnak, aztán csak nem jön, viszont vizuálisan egy ilyet ábrázolni nem könnyű. Ráadásul történetként kapjuk, vagyis megkomponált a képsorozat eleje és vége is, egyszóval érdemes megnézni, mégha valamiért a csehek jutnak is eszembe a vizualitásáról..

megszokás

Ötvenötezerszer voltam már Párizsban, és minden alkalommal listát irtam a "muszáj elmenni" galériákról és egyéb látnivalókról, mert sosem tudtam annyi időt kint tölteni, amivel elégedett lettem volna. Még Vajda Lajos is 3,5 évet volt kint egyszerre, persze nyomorogva, mig nekem pár napokkal kell megelégednem..No de hagyjuk az önsajnálatot. Én metrókhoz tudom jól kötni a rohanást, tehát pl. az a cuki könyvesbolt a St. Germain-on ugyanannán a metrónál van, mint a galéria, ahol egyetlen képet állitanak ki. De nem erről lesz szó. Az abszolút kihagyhatatlan helyekre megyek el a legnehezebben, mert úgyis jártam már ott, és ezúttal szeretnék valami mást felfedezni..De teljesen lehetetlen kihagyni a Centre Pompidou-t, ott még a könyvesbolt is kötelező látnivaló, és ugyanigy vagyok a Mep-el, a párizsi fotóházzal is-bár döcögni a lassú 1-es metrón nem jó. New Yorkban az Icp ilyen, kár, hogy mostanában annyira politikai irányba mentek el, hogy lassan lekerülnek a listámról. Az igazán fontos fotókiállitások meg átkerültek a Momába, ha ezt Cornell Capa, az Icp korábbi igazgatója látná! Londonban a Tate Modern kötelező darab és kész.
Minden alkalommal, amikor egy ilyen kötelező helyre megyek, olyan érzésem van, hogy lúzer és sznob vagyok, aki szinte csak a közhelygyűjteményébe pakolgatja a darabokat. Más kérdés, hogy amikor már ott vagyok, egyszerűen otthon érzem magam, és akkor már nem zavarnak a turisták sem. Egyszerűen azért, mert jók a választásaik, a kiállitott képek profi módon, jó világitással vannak kint, mindig van katalógus, és ami a legfontosabb: mindig jól lehet látni a képeket, akkor is, ha sokan vannak, és én csak állok percekig egy kép előtt.
Itthon talán a sokat szidott Nemzeti Galéria legfelső emelete ilyen. Mikor is voltam ott utoljára?

A modernizmus Kölnben

A legnagyobb axiómák egyike, hogy a modernizmus Párizsban született, Picasso, Cézanne, Modigliani, a magyarok közül az akkor épp kint lévő Rippl-Rónai, a Nyolcak, és persze sok más művész részvételével. A művészettörténet számon tart egy kölni 1912-es kiállitást, amelyen Van Gogh, Cézanne, Gauguin, Picasso tűnt fel, legalábbis a németeknek. Aztán 1913-ban jött a new york-i kiállitás, amelyen még a pénzes, de amúgy reménytelenül béna izlésű amcsik is rájöttek, hogy Párizsból kell műveket vásrolniuk, ha időtálló művészetet szeretnének. Erre értékelődött fel Gertrude Stein, de akár Hemingway is, de most maradjunk Kölnben. Mondani sem kell, hogy a kiállitást nem az akadémia szervezte, és az összeszedett 650 kép sokmindent mutatott, de egységességet és egyenletes szinvonalat biztosan nem. De ez sem számit, mert ahogy a legendáknál szokásos, a valószerűség mit sem számit. De miért is beszélek erről? Csak azért, mert Kölnben ma nyilik az eredeti kiállitás 100 éves évfordulójára való tekintettel egy tárlat, ami megpróbálja felidézni az eredeti anyagot. Ugyan 155 kép szerepel, és biztosak lehetünk benne, hogy az azóta elfeledett festőket nem mutatják be, Kernstok Károly mégis bekerült. A Lemonde ráadásul az osztrák Kokoschkával és a svájci Cumo Amiet-et hozza egy szinter a festőnket, amiben biztosan az is szerepet játszik, hogy az egész Nyolcak banda járt Párizsban. Illetve mit járt, ott éltek, ott tanultak és ott szivták magukba az új irányzatokat. Igy utólag könnyen mondhatjuk, hogy a legjobbkor voltak a legjobb helyen.

Stéphane Breitwieser: egy műkincstolvaj vallomásai

Ha műkincslopásra gondolok, óhatatlanul is az Oceans eleven film jut az eszembe, ahol profi tolvajcsoport elképesztő technikai felszereltséggel, igen jól kitervelve követ el lopásokat. Ez persze csak egy film, elég a 8. kerületi panellakásban megtalált Csontváryra gondolnom, hogy kimondjam: itthon más a helyzet. Tulajdonképpen azt is hozzátehetném, hogy nálunk, a válság idején maximum néhány milliót ér bármelyik kép, és azt is nehéz lenne eladni, hiszen párszázezerért gyakorlatilag bármelyik nevet meg lehet venni, mégha ez egy kis utánajárással jár is. A cimben emlitett tolvaj viszont Svájcból és a franciáktól lopott, méghozzá meglepően könnyedén: se múzeumőr, se riasztórendszer nem volt a legtöbb helyen ahol járt. Ahogy leirta a lopásait, igencsak el kell gondolkodni, mennyi őr és milyen kamerarendszer kellene a múzeumokba. Nálunk eddig egyedül a Szépművészetiben láttam komolyabb felszerelést, most hogy utánagondoltam, még olyan is volt, hogy a nénike egyszerűen odaadta a kulcsot nekem, hogy nézzem meg egyedül a tárlatot. Most döbbentem rá, hogy a legtöbb helyen, ha van is őr, kedélyesen eszeget, olvasgat, abszolút nem érdekli, hogy mit matatok a képeknél. Egy elit galériában, ahol azért milliós képek voltak, az egy szem őr a galériás csajnak udvarol, és elég sokszor leirtam már, hogy teljes magányban tekintettem meg tárlatokat, aminek persze örülök, mert igy el tudtam mélyedni a képekben...
Irodalmilag azért nem egy nagy durranás a könyv, de minden galériásnak és múzeumi dolgozónak kötelezővé tenném.

Németh Géza

Minél tovább tanul valaki, annál érzékenyebb lehet az apróságokra. A művészettörténetben mondjuk az absztraktok felől közelitve a legnagyobb neveket elég könnyű megjegyezni, aztán később egy kicsit összefolynak a művek és az emberek, manapság meg a minimál annyira eláraszt mindent, hogy már az is élmény, ha valaki nem annyira könyörtelenül unalmas, mint mondjuk Batykó Róbert.
Németh Géza nem akkora újitó, mint mondjuk Gerhard Richter, de Pozsonyból ez teljesen érthető. Már az is üditő, hogy egyszerűen más, mint amit általában látunk. Méretre vágott fadarabokra fest a linómetszetei mellett, és ez elég jó ötlet, mert az anyagszerűség megtartásával tud kompoziciókat kialakitani. Lehet, hogy le kéne másolni, annyira jó ötlet. Látszik a fa, amire fest, de mint önálló festmény is megállná a helyét (talán).
A másik, amit csodálok, az a szervezőképessége. Ilyen vonatkozásban Pozsony bizony közelebb van a központhoz, mint Pest. Németh Géza biennálékra mászkál, meghivják ide-oda, és még ha nem is a legjobb helyekről, de számos országból van referenciája. Ezt kellene nekünk is nagy erőkkel erőltetnünk, mégha ezúttal Pozsonyból is jön az inspiráció hozzá, hogy igy is lehet.

Gárdi Balázs

Nem követek már minden itthoni fotóslapot, hiszen bőven akadnak reklámizű kiadványok, és miért olvassak az új canonnikonleicasamsungcasiopentax gépről, mikor nekem már van fényképezőm, és abszolút hidegen hagy egy újabb gép. Úgy tűnik, most mégis az a helyzet, hogy bármennyire is lehetetlen, MINDEN lapot egyszerre és folyamatosan olvasni kellene, mert az egyik reklámizű újságban megjelent egy interjú Gárdi Balázzsal, aki mellesleg World Press Photo 1. helyezett méghozzá megérdemelten. Afganisztáni képei bejárták a sajtót, és valóban felüdülést jelentettek a képi világukkal. Az interjú nagyrészt az érvényesülésről szólt, hiszen pl. ő sem egy nagy ügynökségnél van, hanem szabadúszó, méghozzá saját elhatározásából, ami nekünk, Capán nevelkedett srácoknak hihetetlen, hiszen Capa hol lett volna a Magnum fotóügynökség nélkül? Változnak az idők, ez a srác pl. iphone-on publikálja a képeit, erre se számitottunk sokan.. Amúgy sincs könnyű dolguk mostanában a riportereknek: egyrészt mindenki fásult már a legújabb konfliktus képeit nézegetni, másrészt meg újat mutatni ebben a szakmában néha összetűzést jelent a valósággal...Jópáran le is buktak mostanában, hogy manipulálták a képeiket, ami abból a szempontból érthető, hogy a háborúk is egyre kevésbé látványosak. Ilyen helyzetben előállni azokkal a képekkel..nem semmi.

Európa bajban?

A Guardian és a Lemonde felmérést készit a pénzügyi gondban lévő kulturális intézményekről, hiszen nem csak nálunk vágták vissza a keretet. Érdekes, hogy a korrektnek persze egyáltalán nem nevezhető felmérés szerint a németeknél és az angoloknál van a legnagyobb gond. Ennél azért valószinűbb, hogy a két lap ezekre az országokra lát rá, illetve a francia öntudat nem engedi az intézmények felvitelét, vagy egyszerűen ott tényleg minden oké. A hollandok is gondban vannak, de mondjuk a cseheknél semmi negativ, csakúgy, mint nálunk. Az adatgyűjtési módszer persze az önkéntes bejelentésen alapul, igy aki ezt a két lapot nem olvassa, máris kimarad mindenből: gyanitom Európa keleti fele beleesik. Mondjuk a lengyeleknél pont van 1 ember, legalábbis az adatokból ez derül ki.
Szemléljük inkább távolabbról az eredményeket. Az Európa igenis válságban van kijelentés persze elég tág értelmezéseket nyit, hiszen válságban van-e egy német, ha 3 évesen nem cseréli le az autóját? Szubjektiven nézve az azért kijelenthető, hogy ahhoz képest, ahogy általában mennek a dolgok, most rosszabb. Nagy múltú művészeti vásárok zárnak be, többen működnek, de kockázat nélkül, csak a már bevált emberekkel, a galériák kivárnak, és mig ők megtehetik, nálunk ez az éhenhalással egyenértékű, nem véletlenül zárt be annyi galéria. Pedig a művészet jó kis húzóágazat lehetne, hiszen senkinek sincs szüksége mondjuk két hűtőszekrényre, de két filmet igenis megnézhet, kettővel több kiállitásra is elmehet, és még vásárolhatna is. Közben pedig jó esetben még szellemileg is épülhet. Na mindegy, addig is, mig erre nem jönnek rá, valaki hozhatna pár nokiás dobozt, mondom a cimeket...

Műcsarnok: mi a a magyar?

Ilyen cimmel kiállitást rendezni csak politikai mutatvány lehet, márpedig az efféle dolgok nem tesznek jót egy kiállitásnak. És tényleg: a megnyitón egyszercsak elkezdtek arról beszélni, hogy a magyar identitás, meg efféle dolgok, ami felesleges. Miért nem mondjuk ki: olyan, hogy nemzeti művészet, nem igazán számit. Mert mitől lesz magyar egy kép: hogy magyar alkotó festette? De hát ez természetes, mégcsak megváltoztatni sem lehet, hiszen Moholy-Nagy, aki 20 évesen Berlinbe ment, még ugyanúgy magyarnak született és kész. Vagy Munkácsy elég magyar? De hát Párizsban élt..Felesleges ezeket hangsúlyozni. A művészet nyelve nemzetek feletti, Picasso nem francia képeket festett (és amúgy is a spanyoloknál született), és most végigsorolhatnám a magyar művészettörténetet, hogy ki mindenki tanult vagy élt Münchenben, Párizsban, rövidebb a ki nem lista. Nem attól lesz valaki jó magyar festő, mert egész életében nem lépi át a határt.
Akkor most vegyük a kiállitott képeket. Abszolút semmi közös nincs bennük, és még kevesebb, ami a magyarságról szól. Fehér László két képe pl. remekül beleillik az ő életművébe, de nagyon nyakatekert lenne, ha a magyarokat bele próbálnám magyarázni a képekbe. A legtöbb persze ilyen: egyszerűen fogták a képeiket, és kirakták, most épp nemzeti lobogó alatt ugyanazt, ami eddig a saját életművük volt. Szurcsik József kockafejeinek mi köze a magyarokhoz?
Nem csoda, hogy a kedvenceim mind poénok. Kirakni három ugyanolyan képet, majd alájuk irni, hogy magyar vagyok, nemzetiségi vagyok meg még egy harmadikat: na ez igen. Mátyás királyt sem láttam még gitározni, de nagyon kúl az öreg, legalábbis a testtartásából ez látszik.
Nokiás kenőpénz dobozokat, havertól visszalizingelt Bkv buszokat, áron alul elpasszolt telkeket senki sem festett, ez is biztos az identitás része..

Frank Horvát és a technika

Frank egy kedves öregúr, aki mostanság is aktiv, de igen könnyű szóra birni, bármiről is van szó. A volt divatfotós, pl. Elle magazin, riporter a honlapján sajnos magyarul nem beszél, de a története jól mesélhető, anekdotáit is szokszor olvastuk már -pl. Henri Cartier-Bresson-al való találkozása, mikor rádöbbent, hogy mennyire nulla, pedig csak addig nem találkozott igazán elhivatott fotóssal. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy mivel 1928-ban született, aligha várható el tőle, hogy mai stilusban beszéljen, noha próbál fiatalos maradni.
A legfrisebb francia Photo magazinban két oldalon keresztül anekdotázik, és mellesleg az új 5D fényképezőt teszteli. Érdekes, hogy a Canon mostanság mennyire erősit, nyomul, az emlitett lap is tele van vele, ezért kicsit féltem, hogy egy pr cikk lesz ebből, de nem. Hiteles. Frank nem azt mondja, hogy milyen páratlanul éles és nagy felbontású ez a 24 megapixeles érzékelő, 49 keresztérzékeny fókuszponttal, hanem annyit mond, hogy simán bevethető divatfotózásban (és nem mondja el a technikai hátteret). Apróbb fricskákat is megenged, pl. nem igazán értem a menürendszert, de lehet, hogy én vagyok túl öreg, de ami még izgalmasabb, hogy elmeséli azt is, ő hogyan használja a fényt, miről beszél a modelljeivel, ettől pedig az egész emberivé válik, amit valahol el is várok egy olyan laptól, mint a Photo..

Még egyszer a vidéki múzeumokról

Az összes létező újságban és fórumon tiltakoznak a muzeológusok a vidéki múzeumok ellehetetlenitése miatt. Egyszerűen megszűnik a fenntartásukra szükséges pénz, igy aztán szépen becsuknak, a gyűjteményük az ebek martaléka lesz és a világnak vége. Ez igaz. Még csak logikát sem kell keresni, mert nincs pénz és kész.
Az egészet pedig most át fogom forditani egy még sokkal szomorúbb tényre. Az embereket egyszerűen nem érdekli a művészet. Egyébiránt nem gond ez, pénzt kell keresni, jön a behajtó, meg a devizahitel is ketyeg, megértem én. Másfelől meg visszaolvastam egyik bejegyzésemet, és valahogy feltűnt, hogy azt irtam, teljesen egyedül nézhettem meg a kiállitást, egyfajta exkluziv tárlatnézés, tippelhettek is mennyit fizettem ezért. Semennyit. Csak annyi történt, hogy ebédszünetben, nem hétvégén, dél körül igyekeztem átmasirozni - a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállitásán. A Vasarely Múzeumban. A...sok helyen. Igen. Ott, ahol a fotó születése kiállitást tényleg alig lehetett megnézni a tömegtől szombaton, hétköznap kedélyesen csevegtem a teremőrökkel. És vidéken még rosszabb a helyzet. Máig mosolygok a veszprémi -egyébként hihetetlenül szinvonalas, nem is értem miért ott levő - absztrakt festészetet bemutató állandó kiállitás hölgyeményén, amikor közöltem, hogy én biza meg szeretném tekinteni a tárlatot. Eleve a szemben lévő boltból sietett vissza, aztán vagy ötször visszakérdezett, hogy nem apeh ellenőr vagyok-e. Az Amerigo Tot emlékháznál viszont egyszerűen tábla várt, hogy a kulcs Kati néninél, aki viszont pár sarokkal arrébb dolgozott valami máson, nem is értem utol.
Másfelől van két ellenpéldám. A Modem szinte mindig tömeggel megy, hogy honnan szedik? A másik a pécsi Nyolcak kiállitás volt, ahol még sorban is kellett állni. Volt is akkora nyüzsgés, mint a deák téri metrónál..

Csákány István a Documentán

A Documenta egy ötévenként jelentkező kiállitássorozat, amely mindig az emberiség lelkiismereteként működik - témája volt már a fenntarthatóság, növekedés, a mostani téma: erőforrások. Ez persze a művészet nyelvére forditva azt jelenti, hogy kapunk egy nagy lórugást, amiért nem védjük eléggé a környezetünket, amúgy jogosan. A Documenta mindig is politikai állásfoglalás is volt, ezért megpróbálok gyorsan áttérni a 3 magyar résztvevőre, aki Csörgő Attila, aki objekteket készit, leforditva vicces dolgokat, amiken lehet gondolkozni, lásd Ludwig kiállitását (és tulajdonképpen mit keres itt?), St. Auby Tamás, akinek tulajdonképpen egész élete egy nagy performansz, amolyan Tót Endrésen, és a harmadik a cimben szereplő név.
Csákány István nem viccel. Egyrészt a Documentán látható üres, fej nélküli emberek kiállitása jó, pedig ezt a poént már ezerszer elsütötték. Működik. Másrészt ő valamit nagyon jól csinál, mivel szinte az összes létező ösztöndijat, jelölést és piros pontot megkapta, persze most gonosz vagyok, szóval hagyjuk is az egészet. Az biztos, hogy óriási dolog kikerülni a Documentára, jár a gratuláció.

Bölcskey Miklós

Azért mostanában már ritkábban fordul elő, hogy egy teljesen ismeretlen névvel találkozzak a fotóvilágban, legalábbis itthon. Mondjuk camera obscura témakörben, amikor házilag készült lyukkamerával fotóznak, az Artbázis Telek Balázsa az egyik legismertebb, Kerekes, Kasza is erős, de ki az a Bölcskey Miklós? Ráadásul nincs is honlapja, ami ma már egy művésztől finoman szólva nevetséges.
Másfelől a szálak gyorsan összeérnek, mert a pozsonyi fotóhónap keretében már nem csak portfolió konzultációkat tartanak, hanem workshopokat (általában pár napos együtt dolgozás egy tanár irányitásával) is, ami egyértelműen jelzi, hogy kezdik kinőni a szegény lesajnált szomszéd státuszt, amit persze már jópár éve nem mondhatunk, miután pl Walter Bergmosert idehozták (jó, tudom, ki ő, de elhiheted, nagy név). Amúgy pl. Kerekes Gábor, aki szintén fontos ember, egy Mai Manós rendezvényen szintén kiemelte, hogy a pozsonyi kirándulás kötelező alkotó fotósoknak, csak helyeselni tudok, nekem is sokat adott. Hazánkat eddig mindig Szamódy Zsolt képviselte, ami jó, mert ő a fotószövetség elnöke, másrészt rossz, mert a fotószövetség nem szervez kiállitást és nem galéria. De ezzel nem őt szidom, hanem csak jobban örülnék, ha mondjuk a Vintage-os Pőcze Attila vagy a Nessim-es Surányi Mihály menne, vagy egy új galerista..Visszatérve a témához a cimben emlitett úriember vezeti az egyik workshopot, aki..padam! az egri főiskola tanára. Tanitott a képzőn is, viszont kiállitása nem volt sok, gondolom ő inkább tanár mint művész, és idén ő az egyik csoport vezetője, ami azért mégsem túl rossz, sőt.

Mégis vannak csodák

Nem szoktam ennyire személyes lenni, de most muszáj. Tavaly egy festőbarátomnak agyvérzése volt, a korosztályomba tartozik, szóval finoman szólva nem volt várható. A lány már jobban van, tehát túlélte, de azért közel sem rózsás a helyzet. Mindenféle kezelésre kellene járnia, amihez meg pénz kellene, igy jött az ötlet, hogy szerveznek neki egy kiállitást, és az ott eladott képek ára oda megy. Ahhoz, hogy ez tényleg létrejöjjön, szükség volt a Missionart galéria támogató hozzáállására, és az a helyzet, hogy bárhogy próbálok, nem birok nem patetikus lenni. Néhány kép elment, ezzel a kör bezárult, siker. Hogy is van ez? Tényleg lehetséges ez itthon, nálunk? A mosoly az arcokon mindent elárul.

rossz vicc

Gondoltam, itt a nyár, kicsit lazább az élet, és arra gondoltam, hogy néhány könyvvel hűsitem le kultúra iránti óhatatlan vágyamat. S bár könyvesboltban is jártam, nem szándékozom minden könyvet megvenni, amit el szeretnék olvasni, tehát az utam a könyvtárhoz vezetett. Gyors menet volt: a központi, Kálvin téri móka nyári szünetet tart. Végülis mikor olvassunk, ha nem nyáron? A kérdés teljesen hipotetikus, mert a Mai Manó és a Ludwig könyvtára is bezárt. Nézzek inkább foci vébét, csakhogy az is végetért. Persze simán lehet, hogy nem tolonganak elszánt Tót Endre olvasók a bejáratban, nem tipródnak a Csontváry önéletrajz érdeklődők sem, de azért ez ultragáz. Ez borzasztó, förtelmes, gagyi, méltatlan, szerencsétlen, lúzer.

Artbázel 2

Na jó, egy kicsit saját magamból is elegem lett. Megirtam az 1. részt Bázelről, amiben nagyjából azon nyafogok, hogy nem lehet átlátni az egész vásárt, meghogy mennyire nem érvényesek a művek nagy többsége nálunk, mit lehetne levonni 5000 autógumiból, mi a tanulság, ha kell neki lenni. Csakhogy nyilván volt nekem mindenféle egyéb gondolatom is, amit viszont nem osztottam meg, mert elég személyesek. Igen ám, de most végigolvasva az itthoni kritikákat az eseményről, hát finoman szólva nem vagyok elragadtatva, ezért úgy döntöttem, hogy a blog az egy személyes valami, úgyhogy tessék.
Van egyébként egy elméletem, miszerint mindenki csak a számára feldolgozható szintű művészeti produktumot tudja feldolgozni, pl. furcsán néztem egy kopott csónakra, hogy ez mit keres itt, aztán később elolvastam a történetét - egy házat a művész lebontott, csónakot épitett belőle, leúszott vele a tengerig, majd újra házzá épitette - és úgy már mindjárt más! Lassan amúgy meggyőződésem lett, hogy a művészet egyre inkább ilyen történetek halmaza, melyben a műtárgyak legfeljebb zavaró tényezők, de igazából a történet számit.
Mivel pesszimista magyarok vagyunk, egy csalódással kezdem. Jacqueline Hassink fotósorozatán üres tárgyalókat látunk, kétségtelenül szépen fotózva, de a képek üresek, semmitmondók, és unalmasak. No de mi a történet? A spanyoloknál találkoztam a művésszel, aki elmesélte, hogy a művészeti piacon egy gyorsan, tömören elmesélhető történet kell, ami viszont elég változatos ahhoz, hogy addig lehessen variálni, amig könyv és kiállitás nem készül belőle. Ő maga persze már régen máson elmélkedik, sőt mást is fotóz, viszont amióta ráharaptak a történetére, nincsenek anyagi gondjai. Mi ez a történet? Óriásvállalatok tárgyalóit fotózza, azzal az ötlettel, hogy ott születnek a fontos döntések, és mennyire elképesztő, hogy ezek a fontos döntések ilyen környezetben készülnek. Oké. Akkor most gondoljuk át újra. Attól kéne hasraesnem, hogy egy üres, unalmas tárgyalófotóba lássam bele a nagy döntések izgalmát.Azt gondolnánk, hogy egy ekkora marhaságra nincs vevő, pedig van. És ennyi.
Tehát a történet a minden. Szerencsére sokszor ez könnyebben felfejthető. Egy kinai művész megkért egy fickót, hogy irjon valamit egy papirlapra, miközben ő vékony sugárban vizet csöpögtet oda, ami leoldja a tintát. A fickó gyorsan ir, a viz lassan csöpög, mindenki boldog. Ám ekkor a viz felgyorsul, és mire a lap végére érne a toll, már sugárban ömlik a viz, ami persze eltünteti az összes szöveget. Ha ezen egy kicsit elmerengünk, szép üzeneteket lehet megfejteni. Mondjuk helyettesitsük be az irást a tradicionális kultúrával, a vizet meg mondjuk a modernnel, de ez persze csak egy első szint, de nem leszek szájbarágós.
Nagyon tetszett Sam Francis jelenléte. Na igen, nekem is fel kellett fedeznem, pedig kis túlzással Pollock jelentőségű emberke. Náluk. Merthogy hazai lapban én még nem láttam leirva a nevét (bár nem is keresek rá). A lényeg, hogy a képei esztétikailag is értelmezhetők, satöbbi satöbbi, mindig lehet tanulni valamit, sőt ez igencsak kivánatos is. De ahhoz, hogy elmeséljem az ő képi világát, kell a már emlitett Pollock-on kivül más is, márpedig az hosszú történet lenne. A lényeg, hogy ő számomra érdekes új élményt adott, és ezt az élményt kivánom mindenkinek..