Foam

Félig komoly kiállitást hozott össze az amúgy is mindig újitó Foam galéria a fotó és a múzeum jövőjéről. 4 kurátort kértek fel, hogy vázolja fel a fotómúzeum jövőjét. Ez aztán a könnyű feladat. Még mielőtt megnéznénk a képeket, már tudjuk is: installációk, internet, közösségi oldalak, videó és többcsatornás művek, ezek a trendek most. És tényleg. Az egyik kurátor az egyik közösségi oldalról szedett le többezer képet, hogy ezzel is mutassa, a múzeum mindenki számára szabad lesz és a művészi szempontok egyáltalán nem játszanak szerepet. Egy másik kurátor az egész termet képernyőkkel boritotta, hogy ezzel valami nagyon hasonlót mutasson, hiszen ha a fotónak nincs tárgyiasult formája, akkor bármikor összekeverhető vagy akár kitörölhető anélkül, hogy az feltűnne bárkinek is. Ez persze megint közhely, mint ahogy a fotó felületéből kinövő tárgyakat sem most kezdték el késziteni először.
Ettől függetlenül valóban megfigyelhető, hogy már mindenki fotózik, ha mással nem, mobillal, és persze nem minden fényképünket nyomtatjuk ki, miáltal az archiválás előtérbe kerül, mégha ez nem is nyilvánvaló elsőre. Oké. Csakhogy a múzeum vagy galérialátogató emberek nem azért mennek oda, hogy a közösségi oldalakról összeszedett képeket nézzenek, hiszen azt otthon is megtehetik, és elrontott nyaralási képek is bizonyára akadnak a számitógépükön. Hgy elitista vagyok? A művészet mindig is kevesek kiváltsága volt és ez igy is marad, ez az én jövőképem.

Évértékelő

Kicsit unalmas már minden évben a válságot emliteni, pláne hogy hivatalosan már el is múlt, de ez van. Egy new yorki beszámolót nem ezzel inditanék, bár ott is érezhető az, ami itt a végeken végképp leegyszerűsitette a helyzetet. Nem kell gondolkodni azon, hogy kitől vesznek, meg hogy az árak, merthogy nem nyilnak a pénztárcák. Se befutott alkotóra, se ismeretlenre, se jó műre, se rosszra. Illetve továbbra is van mondjuk 10 ember, akiket sajnos nem ismerek személyesen, akiket ez az egész nem érdekel, talán nem is hallottak erről a válságdologról, és ők azt teszik amit eddig. Mindenki más hallgat. Mondjuk az is érdekes, hogy a galériák is, már amelyik nem zárt be, kicsit vastagabban méri a művészetet: voltam olyan megnyitón, ahol az addig 200000 körül eladogató festő új képeit 960000-ért rakták ki, ez nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy teljesen mindegy, mit irnak ki.
Nagyon erősen megfigyelhető kicsit nyugatabbra a táblaképek trendből való kiesése, ami mondhatni 10 éve tart minimum. A művészeti lapok szivesebben és bővebben irnak installációkról, performance-okról vagy bármiről, ami nem hagyományos kép. Ezzel szemben a gyűjtők biztosra mennek, és szinte kizárólag olajfestményt vesznek még mindig, viszont a válság miatt csak befutott alkotótól. A többiek kopogtassanak a múzeumoknál, amik egyre fontosabbá válnak, merthogy közönséget vonzanak, és ez a mérhető tömeg elhiteti velük, hogy valóban formálhatják a művészettörténetet. Érdekes, hogy miközben a múzeumok kortárs galériákká válnak, a galériák múzeumi anyagokban gondolkodnak, egyre több a visszatekintő, nagy horderejű kiállitás.
Ahogy néztem idén a művészeti vásárokat, csak a biztos sikernek látszó dolgokkal jöttek elő, nyoma sem volt kisérletezgetésnek. Érdekes, hogy a klasszikus avantgárd, vagyis az 1920-as években készült művek mennyire tetszenek a vásárlóknak, el tudom képzelni, hogy az az utolsó korszak, amit még be tudnak fogadni - és most esztétikailag értékelek. Amúgy is van egy nagyon erős szembenállás a tömegek múzeuméhsége és a maréknyi művészetértő és bennfentes között, és persze a kettő között továbbra sem, sohasem képzelhető el átjárás...

Hans Belting: a művészettörténet vége könyvajánló

Ilyenkor év vége felé előkerülnek az áttekintő munkák, a művészettörténetre reagáló vagy azt különösen értelmező szerzők, s mig évközben legfeljebb mosolygok egy új elméleten, ilyenkor van is időm átgondolni. Persze nehéz a nagyotmondás és a szócséplés között lavirozni, ezért általában ezek a művek meg se próbálnak újat mondani, hiszen egy olyan mondattal, hogy "a múzeumok szerepe egyre inkább a szórakoztatás felé mozdul el", ki lehet tölteni párszáz oldalt. Hans Belting viszont van akkora név a szakmában, hogy a könyvét már csak sznobságból is komolyan kell venni. Na igen, az oximoron ott van elásva, hogy miközben Hans barátunk nagyotmond, és művészek százait rángatja elő kalapjából, csak hogy állitásait igazolja, azért a szövegben bőven kikacsint az olvasókra, hogy ti hülyék, azért amit mondok, az is csak egy elmélet, nem kell annyira komolyan venni. Ettől egy kicsit szimpatikussá is válik, de ha elárulom, hogy háromszor kezdem el olvasni ezt a könyvet, mert kétszer elaludtam rajta, azért mégsem borulok le előtte. De talán ez is csak az elméletét igazolja: azt állitja, hogy már nem érdemes átfogó művészettörténetet irni, csak egy szeletet megmutatni, és az olvasó majd összerakja a fejében a teljes képet, vagy nem. Az ő baja. A könyv maga is itt válik érdektelenné, ugyanis annyi stilust, irányzatot és nevet hoz fel, amivel nem tud megbirkózni, nem bir mindegyikről részletesen irni, a figyelmes olvasó, aki túltette magát a nyelvezeten, azt is kiszúrja, hogy a fele név csak megemlitve lett, és az égvilágon semmit sem tudtunk meg róluk. Igy aztán ezt a könyvet azoknak a művészettörténettel foglalkozó sznoboknak ajánlom, akik még nem ismernek többezer előrángatható nevet, de már elég mélyen beleásták magukat a témába ahhoz, hogy ne kelljen frusztrálódniuk az ismeretanyag miatt. Ők bizonyára tömött sorokban fogják megrohanni a könyvesboltokat...

Winkler Nóra: Csillagtúra

Bajban vagyok, mert a könyv nem jó. Amikor elkezdtem a blogot, azt mondtam magamnak, hogy nem irok a negativ dolgokról, nem húzok le senkit, mert egyrészt nem erre szeretném pazarolni az energiáimat, másrészt annyi értékes dolog történik, hogy az is bőven megtölti a blogot. Sokszor éppen azzal, hogy nem irtam valamiről, mondtam leginkább véleményt. Hiszen mi másról kellett volna irnom, mint az Artfolio könyvről, ami magyar művészek külföldi sikereit mutatja be? Mégsem került be, mert sajnos egy rosszizű reklámkiadvány. Ugyanigy elveszhettem volna az új fotográfiai múzeum terveiben, de az meg politikai ügy, abból is a rondábbik fajta. Hagyjuk.
Az utóbbi időben egyáltalán nem irtam itthoni kiállitásokról, ami nem azt jelenti, hogy mindegyikről rossz a véleményem, csak azt, hogy számomra nem voltak átütő erejűek. Vagy tompitsuk azzal, hogy nem vágtak a profilba, mint pl. a Bizottságról szóló. Vagy az is valószinű, hogy kevés helyen voltam, és amúgy is műveletlen vagyok. Ez mind rendben van, de Winkler Nórával úgy voltam, hogy elég sok helyen feltűnik ahhoz, hogy érdekeljen a könyve. Sajnos senki sem mondta meg neki, hogy ne engedje ki ezt a kezéből. Egy barátom kedvéért irom le: csajok csivitelve csacsognak. Erről van szó: Nóra elmeséli a gyerekkorát, hogy mit főz, milyen volt mexikói nyaralásán, és közben olyan bombasztikus dolgokat tudhatunk meg tőle, hogy a képeket szineik alapján is rendezhetjük. Persze igazságtalan az előző mondat, de én is voltam Barcelonában a Miró múzeumban, ne onnan kezdje, hogy egyébként milyen a város, és a dombon az épület, és legfőképpen ne azt állapitsa meg, hogy milyen belsőséges a kiállitás. De még ezzel együtt is tudom ajánlani a könyvet: csajoknak, egy barátnővel való találkozás előttre.

Carré d'artistes

Ennek a dolognak nem kéne működnie. Fix méretek, ráadásul több is, fix árak, maga a megtestesült szabványositás, megaplázát vizionálunk, és közben ez a galéria egy apró saroküzlet a latin negyed közelében. A látogatók többsége diák, vagy legalábbis nem gazdag, de nem is baj. Itt egyenlőség van. Minden művész ugyanannyiba kerül, csak a képmérettől függ az ár, ami nekem egy kicsit drága, de nekik talán egy jobb vacsora, egy hétvégi program. 300 euró a legdrágább kép, ami sok, ha úgy vesszük, hogy ismeretlen festő ismeretlen műve, de a kiállitott képek meglepően jók. Szó sincs a Lumasban látható közhelyes feldolgozásról, pár perc alatt azt veszem észre, hogy komolyan vizslatom a pénztárcámat, hogy kijön-e belőle az áhitott kép. Talán, ha nem ülnék be teázni, és nem vennék albumokat, és...És persze ekkor eszembe jut, hogy már megint a pénzre gondolok, holott a művészetre kéne..Csak ne lennének ilyen jók a képek! A Louvre-ban senki sem úgy sétál, hogy na jó, megveszem ezt a Boticellit, de ilyen árak mellett könnyebb műgyűjtőnek lenni, és hirtelen szimpatikussá válik az egész. Lehet, hogy itthon is igy kéne kezdeni?

Belterjes

az egész művészvilág, és ne gondoljuk, hogy csak nálunk. Vegyük az Artforum legújabb számát. Monika Zawadski-t mutatja be, aki a prágai Svit galériában állit ki, egy bizonyos Dan Perjovschi-val. Aki az előző mondatból a Prága szót találta csak ismerősnek, ne kedvetlenedjen el. Dan Perjovschit a Jiri Svetska galériából ismerem, miután egy megnyitón az amúgy abszolút középszerű munkák között megtaláltam a recesszió egyik rajzát. Miután fél óráig nem birtam abbahagyni a nevetést, átmentem a könyvesbolt részre és gyorsan megvettem a katalógusát. A Jiri Svetska galériába meg úgy kerültem, hogy pár éve Bázelben láttam őket, és felirtam a galéria nevét, mint figyelemre méltó helyet, amit meg kell látogatnom. Innentől a szálak egy irányba tartanak. A Svit galéria az utóbbi évek legmenőbb és legmodernebb művészeti helye, hihetetlenül bátrak és szemtelenek, teljesen eladhatatlan, és persze néha megemészthetetlen művészetet mutatnak be, profi személyzettel és sajtóval. Monika Zawadskit nem ismerem és nem is tetszenek a munkái, most hogy megismertem.
Az Artforum kritikusa velem ellentétben, merthogy amerikai a lap, Kölnben találkozott Dan Perjovschi kiállitással, és tuti, hogy felirta a nevét, mert Prágában régi ismerősként üdvözli.
A kör tehát bezárult, a kiállitást akár meg se tartsák, a lényeg, a sajtószereplés már megvolt. Mellesleg bármilyen kiállitást fel lehetne dobni egy kis Perjovschi rajzzal, igy eleve nem voltak nagy reményeim. A valóság azért mindig szembemegy a koncepcióimmal. a dolog valahogy mégis működik, vagy legalábbis mintha, nem érzem erőltetettnek. Azt azért nem mondom, hogy teljesen értem is, de azért mégis van valami nyughatatlan gondolatiság a tárlatban. Mondom én hogy belterjes..

Egy igényes cég

Ismételni tudom csak magamat: nagyon fontos, hogy külföldi újságokat olvassunk. A fenti képet 2007-ben találtam a Photo magazinban, és már akkor feltűnt, hogy az olasz kávégyártó mennyire igényesen tálalja a termékét, és persze elemezhetném, mennyivel több igy a reklám, mint direkt képekkel. Ettől szimpatikus lett a történet, pedig akkor még nem tudtam, hogy ma fel fogom ütni a Photo friss számát, és szembesülök azzal, hogy ugyanez a cég még mélyebbre merészkedett a fotós berkekbe, és új naptárukban fotósokat mutatnak be. De nem ám akármilyeneket, hanem Annie Leibovitz-ot, David Lachapelle-t, Mark Seligert, és ez már tulajdonképpen fotós belügy. Hisz elméletileg nem kell, hogy érdekeljen, ki áll a kamera mögött, kit érdekel, hogy néz ki Annie Leibovitz? Mindez azt mutatja, hogy a cég több annál, mintsem sok pénzért pr kampányként naptárat megjelentető multi. Úgy néz ki, tényleg érdekli őket a fotó, és ez már megér egy vaskos ollét a részemről.

Frank Horvat

A francia Photo magazin adott hirt arról, hogy az emlitett úriember, aki mellesleg Opatijában született, és Milánóban majd Párizsban élt, elkészült a fényképei ipad változatával. Ez egy önálló program, amely letölthető az emlitett készülékre, és nagyjából képnézegetésre, olvasásra jó, egyfajta útikalauz, ami mindig velünk lehet. A helyzet az, hogy ez zseniális. Többször vádoltam már mindenféle elektronikus kütyüt, de lám, lehet ezeket is máshogy használni. A dolog különös szépsége, hogy Frank 1928-ban született, tehát nem feltétlenül tőle vártam volna ezt a lépést. És ami külön széppé teszi az egészet, az a szövegek és képek minősége. No nem technikailag. Azonnal látszik, hogy a fotós igencsak átgondolta, hogy mit örökit meg és miért. Kezdő fotósoknak az Entre Vues bevezetőjét ajánlanám, néhány órát pedig könnyedén el lehet tölteni a napi képekkel - mindennap egy képet rakott albumba, aki próbált már ilyet, tudja milyen nehéz tartani a szintet. Öt teljes sorozat egyenként is többszáz képével lehet ismerkedni, és bizony el fog telni egy kis idő, mire otthonosan mozgung az ő világában. Szinte egy önismereti órának tekinthető a sorozat: aki a képek láttán nem kezd el gondolkodni a saját életéről, az nem is ember.

mit vegyünk 10000 euro alatt?

A Le Figaro melléklete elég széles szeletet mutat be a kezdő gyűjtőknek, hiszen 10000 euró manapság már nem olyan nagy összeg, amit az is alátámaszt, hogy a szerkesztők igen sok művet találtak vételre érdemesnek. Ami ráadásul érdekes, hogy olyan nevek is vannak, mint Alfred Stieglitz, Lucien Hervé, vagyis a fotó még mindig, és talán örökké egy olyan terep, ahol még nagy, komoly munkákat is vehetünk jó áron. Persze Richard Avedon nem tartozik közéjük, de a szerkesztők potom 220000 eurót is kifizetnének egy képéért, csak nyugodtan, már ami engem illet.. Az ajánlások nagy része azért nagyjából a kánont mondja fel, Eggleston innen sem hiányozhat. Ezért is furcsa az egyetlen magyar, Béöthy István gouche-ának feltűnése, mindössze 2200 euróért, ami az újságban feltétlenül a legalacsonyabb kategória, és persze irják is, hogy a magyar modernizmus eléggé alulértékelt, és most rohanjon mindenki, ha 1932-ből való művet ennyiért tud megvenni. Rohanunk mi, csak az a pénz még igy is 600000 ft...A Figaro ezúttal ezt ajánlja nekünk.

Paris photo 2.

A fiataloknak (és az afrikaiaknak, mivel ők voltak a kiemelt téma idén) egy külön elkeritett részben adtak helyet, a könyvszakasz mögött, ahol biztosan nem zavartak senkit, de ettől még ott voltak, csak nem sok izgalmas dolgot láttam ott. Valahogy az utóbbi időben - nem lehetek olyan öreg hogy nosztalgiázom - már nem számit a felszerelés, technikai pontosság és kivitelezés, ami viszont a napilapok szintjére viszi le a reprodukció minőségét, ami nem túl örvendetes.No de beszéljünk az érdekesekről. Patrick Devresse 64 éves már, de egyrészt most ment nyugdijba, másrészt nem hiszem, hogy bárki is hallotta volna a nevét. A jövő nők nélkül sorozata egyrészről nem több, mint egy tisztelgés a csajok előtt, fekete-fehérben, szép tónusokkal, másrészt majdnem az egyetlen anyag, amit kitaláltak, valahonnan tartott valahová, a fickó igenis dolgozott a sorozattal, mielőtt laborba küldte volna. A másik érdekes ember Marin Hock, aki ugyan a nem túl eredeti amerikai térfotózást műveli, és vagy 5000 fotóst kéne felsorolni, akiktől merithetett, de mégis, a new yorki Pearl utcáról készült teljesen embertelen -átvitt értelemben is- képe mégis megmozgat valamit, noha a képtipust ezerszer láttam már.
Idén elég sokszor meg kellett állnom egy-egy kép előtt, mert valamiért inspirált, több mint 20 nevet irtam fel magamnak. A nagy nyüzsgésben, és az újra és újra feltűnő gyűjtők hada miatt szinte majdnem mindegyik galériánál folyamatosan telt ház volt, ezért is hagytam egy kis időt, mert ami még egy hét elmúltával is érdekel, abban már van valami. Didier Naert olasz filmekhez készitett werkképeket, amikre persze rárajzolt, jegyzetelt, vonaalakat húzott...ettől csak hitelesebb lett. Érdekes, hogy pusztán azzal, hogy a fotóra ráirtak, érdekesebb lett, mint a csak fotó, valahogy az emberi munka érdekesebb, mint egy mégoly szép Hasselbladdal készült tárgyfotó.
Döbbenten álltam Sohei Nishino diorámájánál, egy 150 *175 centis képet látunk Rióról, kb 5 centis fotókból összerakva. Nem szoroztam ki, de jópárszáz képből rakta össze a látványt, ami egységes. Na most vagy az van, hogy titokban van otthon egy 2*3 méteres monitorja, amin elkezdte húzogatni a képeket, vagy minden elismerésem az övé. Ez a kép csattanós választ ad a csak kattintani kell, és kész jellegű szövegekre...
Aztán itt van In Sook Kim. A kép egy hotelt ábrázol, ahol 6 emeleten összesen kb 60 szoba látható, megintcsak őrületesen szépen kidolgozva. A képről ennek megfelelően szinte nem lehetett képet késziteni, hiszen mindig 800-an álltak előtte, és szobáról szobára figyelték az eseményeket. Nekem úgy rémlett, még mintha valami tanitói szándék is szorult volna némelyik jelenetbe, de ezt nehéz volt megállapitani a lökdösésben. Egy biztos: ha kijön tőle egy album, arra le kell csapni, mert ez az ember nem viccel. És persze ez a kép is több, mint egy méteres nagyságban terpeszkedett...
Van még hova fejlődni..

galérianegyed

Ha valaha lesz galériám Párizsban, akkor az a latin negyed közelében, a rue Bonaparte és mondjuk a Dauphine között lesz. Persze az igazán gazdagok a rue de Lille-hez mennek, de a hangulat ezerszer istenibb a Café Bucinál (tényleg igy hivják). Itt minden második kirakat galéria. Olyan teljesen egymásnak ellentmondó helyek vannak itt, mint mondjuk a Lumas, ahol párszáz euróért vehetünk fotókat, vagy a Pascal Lansberg, ahol eredeti Vasarely képeket sóznának ránk. Akiről viszont most beszélni fogok, az Nuboyoshi Araki. Fekete-fehér, persze igényesen fotózott lányokról készült fotókra fest, persze láttunk már ilyet, de ő annyira jól érzi, hogy mennyit kell hozzátennie a képhez, hogy az egészet abszolút harmónikusnak látjuk, pedig máskor azt mondanánk, hogy kiöntött egy festékesbödönt. A szineket is jól válaszotta meg, nem sablonos szinek, de jól kiegészitik egymást. Összesen négy szint használ, de nincs hiányérzetünk, pont elég. És még mindig csak az utca elején járunk...

Paris photo 1

A számunkra szinte felfoghatatlan érdeklődést jól jelzi, hogy már bejutni sem könnyű a Paris Photo-ra.
Pedig a régi világkiállitás óriási terében szinte elveszik az ember, és belépés után két végtelennek tűnő folyosó fogad, meg persze a pavilonok sokasága, azt se tudom, merre menjek. Mivel idén bőséges jegyzetet is készitettem, ezért az első gondolatom rögtön az volt: nyugi! A kiállitás megvár! És tényleg. Igazi szenzációt végülis nem láttam, senki sem találta meg Capa "másik", nem létező bőröndjét és ezúttal még Brassaitól sem hoztak új képet - nem úgy mint tavaly. Örömteli találkozásként kint volt ismét a Vintage és még egy "fél" magyar galéria, a Csaba Mórocz, aki persze franciaként volt kint és magyar szerzőktől hozott képeket - főleg a huszas évekből. Megértem. A nagy meglepetés viszont Dezső Tamás már itthon is látott zseniális éjjeliőr képének egy igen szép, méretes nagyitása egy Los Angelesben működő galériától.Abszolút értékben viszont Edward Burtinsky itt látható képe fogott meg, egy kicsit David Meiseles, mondjuk ez inkább dicséret itt. Burtinsky az utóbbi években hihetetlen volt: Kináról készitett nagyszabású albumot, aztán az olajról egy még gyönyörűbbet, lassan zaciba kell vágnom a fényképezőmet, hogy 8000 euróért vegyek tőle képet, amig még ilyen olcsó...Mondjuk ezzel mások is igy voltak, gyűltek szépen a piros pontok a képek mellett, a gyűjtők szerintem megunták a válságot, és "legfeljebb egy hétig nem szivarozom" felkiáltással belevetették magukat a kinálatba. Szinte mindegyik galériánál aktiv párbeszédek folytak, és messze nem az egyszer Lausanne-ban tapasztalt"úgy érzem, hogy az absztrakt és a szűrreál keveredése egy kicsit a megengedhetőnél jobban az expressziv konstruktivizmus felé billent", hanem árakról, karrierekről szólt az értékelés.
Amúgy mindentől függetlenül azt gondolom, hogy a művészeti piac egyre jobban eltávolodik a befogadótól, a nézőtől. Jól megkülönböztethetően a befogadhatótól a művészet felé mozdult el a piac. Marina Abramovics sorozatán egy átlagnéző legfeljebb fújolog, és az életmű ismerete nélkül esetleg olyan meggondolatlan következtetést von le, hogy a művésznő nem volt magánál, hogy ilyen képeket hozott létre. Szintén nehezen élvezető mondjuk William Eggleston sorozata, pedig ő aztán próbált egyszerűen fogalmazni, vagy emlithetnék szinte mindenki mást is. Ehhez képest mi történt? A közönség nem vett tudomást sem erről, sem pedig a műveltsége hiányosságairól, és bátran körbejárt, véleményezett, és egyáltalán, feldolgozta a kiállitást, mintha azt épp a Louvre-ban látta volna. Jan Soudek egymás mellé került igy mondjuk Julie Blackmon-al, ami egyrészt vicces, másrészt járjam körbe a vásárt úgy, hogy nem nézek oda, ha ilyet látok? A megoldás persze ez, hiszen most abszolút nem korrekt megjegyzést fogok tenni, de engem a sok éhező afrikai egyébként érdektelenül komponált és hatásvadász képe nem érdekel. Mivel ők voltak most a diszvendég, ezért még a szokottnál is több ilyen volt, és két perc után azt vettem észre, hogy már meg sem látom ezeket a képeket, egyszerűen átnéztem rajtuk. Maradt elég igy is jó képből. Kb három óra mászkálás után éreztem úgy, hogy most már vége lehetne az egésznek, ekkor kicsivel több mint a felét láttam a csarnoknak...Alighanem még vissza fogok térni néhány érdekesebb tételre, de csak úgy, ahogy körbejártam: szünetekkel, pihenőkkel. Az egész teljessége amúgy is befogadhatatlan, összeszámoltam, ha csak a művészeti újságokat veszem meg, több mint 100 eurót hagyok ott...Na nem, különben sincs időm mindet elolvasni mire megjelenne az új szám belőle..

Brassai Kölnben

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi lesz azokkal a fotótörténeti hirességekkel, akik bekerültek a könyvek tartalomjegyzékébe, nyilván a gazdagabb gyűjtők tartanak otthon néhány képet tőlük és amúgy a világ múzeumaiban elszórva megtalálhatók az életművük. Itt van pl. André Kertész, ha már nemzetközi segitséggel a Nemzeti Galériában kötöttek ki a képei. Az ő igazán jelentős korszaka Párizshoz köthető, ezért a jelentős képei Párizsban is maradtak, és halála után a késői képei is oda kerültek vissza, nem úgy, mint mondjuk Vasarely-é, ahol az örökösök még most is marakodnak a koncon. Az igazán jelentős gyűjtőknek nyilván van néhány képük tőle,, de azért nemzetközileg egy Brassai mondjuk jóval elismertebb. De nem is ez a kérdés, hanem hogy mitől marad meg Kertész életműve a fejünkben? Elolvasunk egy könyvet, amiben találkozunk a nevével, ez rendben van, aztán kimegyünk az Icp-be New Yorkba, ahol semmi...Ott Robert Capa a sztár. Akkor a Momába megyünk, ott meg Helmut Newton kiállitás van, és végül rá kell döbbennünk, hogy André Kertész képeit kiállitva már nagyon régen láttuk, ha egyáltalán. Moholy-Nagy és Robert Capa bezzeg végigturnézta a világot, Barcelonában a Ramblason plakátolták végig, persze abban benne volt Gerda Taro kapcsolata is, de mégis. Mi lesz ezekkel a nagy nevekkel, akiket mégsem látunk, legfeljebb a Ludwigban, néha, köszönet érte.
A válasz az, hogy a műkereskedelemben. Bármennyire is fájó, egy Brassainak meg kell küzdenie egy William Eggleston-al, hogy megbizonyosodjunk arról, érdemes ma is követni az életművét. A kölni Karsten Greve galériában most olyan 12000 euróért lehet venni egy eredeti 40*30 centis nagyitást, ami soknak tűnik, ha azon autót is vehetünk, de kevésnek, ha a fotótörténelem egy fontos darabjáról van szó. Kérdés, hogy ezzel a kölni kiállitással egyben művészettörténeti áttekintést is nyerhetünk, vagy ne legyünk ennyire naivak, és állapodjunk meg abban, hogy a galéria pénzt lát ezekben, és persze mindennek mekkora hatása van az életműre?

Budapest Art Fair

Persze most nem igy hivják, meg nem is ott van, de a lényeg azonos. Pestnek szüksége van egy ilyen fórumra, hogy megmutassa, még él a művészeti piaca. Mert bár hivatalosan senki sem panaszkodik, azért nem sok piros pötty szegélyezte utamat a csarnokban. Persze kár is ezt a kérdést feszegetni, egy igazi vásárló legfeljebb a galéria nevét jegyzi meg, majd később is ráér alkudozni.
Egy ilyen bevezető után már semmit sem kell irnom, gondolom mindenki érzi, mennyire érdekesnek találtam a bemutatkozást. Pedig jó ötlet volt az ingyenjegy, gondolom nem ezen múlt az anyagi siker, merthogy a látogatók csak úgy szálingóztak, mint a hó-tette volna, ha nincs 15 fok. Bizonyos galériáknak nagyon örültem, persze sokan meg nem állitottak ki, de persze a törzsközönség el tud menni a Moszkva tér mögé vagy az Andrássy útra.
Ha már abszolút belsőséges lett a tér, örültem volna, ha néhány klasszikusabb művet/alkotót is elhoznak, mert igy elég nehezen feldolgozható lett a tárlat. Gondolom direkt nem akartak húzóneveket hozni, de az is lehet, hogy én nem ismerem a kortársakat. Vagy egyszerűen hagyjuk a téteket, és foglalkozzunk a lakáshitelünkkel, a művészet majd megvár. Jövőre, veled vagy mással, ugyanitt vagy máshol.

Éva Besnyő Berlinben

A kiállitás és a megszokottan igényes könyv alcime: Budapest-Berlin-Amsterdam, persze ettől függetlenül Évánk az egyik leghiresebb holland fotós, ne legyenek kételyeink, a főműveit is ott alkotta. A kiállitás apropóját viszont az adta, hogy Moholy-Nagyhoz hasonlóan Berlinben is eltöltött némi időt, pont akkor, amikor a város a legfogékonyabb volt a művészetre, és az ebből az időből származó képeit alig ismerik, csakúgy, mint Moholy-Nagy itthon készült rajzait, amit ha jól emlékszem egyszer az Art magazin mutatott be. Éva Besnyő főleg riportként értelmezhető képei nem váltanak ki azonnali eufóriát, de azért elsőre látszik, hogy volt szeme a látvány összerakásához. Képei sosem túlmagyarázottak, a főmotivum számit, a kép többi részében inkább nem történik semmi. Bőven játszott a képméretbe beférő alakokkal, akikről gyorsan meg lehet állapitani, hogy számitanak-e, ettől talán ma már kicsit ódzkodunk, de akkoriban ez volt a művészet, sőt valójában ma sem lehet túl sok kifogásunk, hacsak az nem, hogy ezek olyan klasszikusok...

A Maimanó tündöklése és bukása

A Mai Manó ház vitathatatlanul a honi fotográfia fellegvára, legalábbis ami a szakmai programot illeti. Ezért is olyan fájó, amikor bizonyos dolgokat le kell szögeznünk. 1. A Mai Manó sajnos nem alkalmas komolyabb kiállitás szervezésére. Egész egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy egy témát bemutasson. Még ha nem is a Centre Pompidou-val hasonlitom össze, azért az első emeleten lévő két szoba, és a műteremnél lévő még kettő, amiből az egyik mondjuk előszoba, finoman szólva kevés. Pláne úgy, hogy a két szint igazán nem köthető össze, ezért is van másik kiállitás az emeleten. Csakhogy ott van egy előszoba, egy folyosó, meg egy szoba, amiben egy 70 * 100 -as kép már nagynak néz ki. 2. A kiállitások szinte értékelhetetlenek. Csortos Szabó Sándor anyagából szinte eldönthetetlen, hogy ő csak turistáskodott, csak jól sikerültek a képei, vagy tényleg művészi szándékkal készültek. Ráadásul egy cseh városról éjszaka készitett képei a leghalványabb érdeklődést sem képesek kiváltani döglött szineivel és téma nélküliségével. Egy nagyobb tárlaton pár rosszabb kép eltűnt volna, de 10 képnél ez nem működik.
Ami még nagyon zavart, az a szakmaiság hiánya. Teljesen alapvető, hogy a képek méreteit és technikáját jelölik, itt a méret lemaradt. Hiányolom a művészt kontextusba helyező bemutató szöveget, a kirakott plakátnál meg az olyan mondatok, hogy "a kiállitást Göncz Árpád is megtekintette", nem segitik az értelmezést. Mégis kinek referencia az, hogy az államfő megnéz egy kiállitást? Arról meg már ne is beszéljünk, hogy a keretek minden falon mások, a képek méretei össze-vissza változnak..De semmi sem lenne baj, ha a képek jók lennének.
A Maimanó egyre szűkebb, szakmai közönségnek, a kiállitó művészt jól ismerő barátoknak rendez tárlatokat, ami egy kicsit avittnak tűnik...

életművek változása

Nekem nagyon sokáig nem tűnt fel, hogy a különböző művészeknek egyrészt az életművük is változik, másrészt az értékelésük is drámaian meg tud változni. Mindez nem csak a kortársakra igaz, hanem klasszikusokra is, ettől még pikánsabb lesz a helyzet. Vegyük mondjuk.. most épp André Kertész jut eszembe. A két háború között elismert és keresett fotós volt, aztán Amerikában is volt egy jó periódusa, aztán egyszerűen elfelejtették. A nyolcvanas években aztán rácsodálkoztak, hogy nahát, ez nem is rossz...Persze ebben nagy szerepet játszottak a műkereskedők is, hiszen ha ők valamelyik lóra, bocsánat művészre tesznek, akkor a felivelő árakból lecsapódó jutalékot ők is vágják zsebre. De nem minden a pénz, hiába volt mondjuk Amerigo Tot a szocializmusban világsztár, 1990-től már nem kellett. Egy Ludwig kiállitásnak kellett jönnie az újrafelfedezéshez. Aztán persze olyan is van, hogy a felivelést elfelejtés követ, vagy eleve kimarad a felivelés, és az amúgy jó nevű művész teljes elszigeteltségben tengeti életét, noha korábban már jutott a fényből is.
Legutóbb a Nyolcak kiállitás kapcsán mondta a szakma, hogy most át kell értékelni az egész korszakot, a festőket. Mondjuk ez részben meg is történt, gondoljunk csak Rockenbauer Zoltán Márffy könyveire, amik kapcsán csak annyit tudok mondani: még, még..De emlithetném a Kogart egyre klasszikusabbá váló gyűjteményét, Paál Lászlóval pl. aki azért nem kifejezetten számit ma progresszivnek.
Aztán olyan is van, hogy hamisitványok tűnnek fel, és a közönség vagy beveszi a csalit, vagy nem. Megjelenik mondjuk egy hamisitvány, de bekerül az árverési katalógusba, és onnantól arra hivatkozva lehet eredetinek mondani, holott mondjuk az árverésen már el sem inditották.
Nekem sokáig furcsa volt, hogy klasszikusnak számitó alkotótól megjelent egy új kép, aminek kapcsán aztán a többi kép is átértékelődött, de egy nagy életművel rendelkező alkotónál ez jóformán kikerülhetetlen. Kár, hogy legtöbbször még abban is kételkedni kell, ami már könyvben is megjelent...

Nono, már megint

optimista voltam. Múlt héten irtam az André Kertész kiállitásról, ami mellesleg a Nemzeti Múzeumban lesz, szóval nem egy garázstárlat, meg eleve a képeket is Párizsból hozzák. Viszont vicces, hogy ez az esemény finoman fogalmazva is visszafogott a népszerűsitést tekintve. Sehol egy óriásplakát, sehol egy hirdetés, vagy bármi, újságok nem irnak róla, az egész egy titkos zugkiállitás igy. A sajtóst amúgy se halmoznám el a dicséretekkel, a blog szekcióban két héttel ezelőtti az utolsó bejegyzés, a honlapon az információk összevissza...Pár év múlva meg majd mesélhetem, hogy voltam egy ilyen kiállitáson, és senki sem fogja tudni, miről beszélek...

travelgallery

Van egy vicces galéria Bécsben, amely csak utazási fotókkal foglalkozik. No persze nem azokkal ,amiket te csinálsz az eldobható kompakt játékgépeddel, hanem utazással foglalkozó, vagy e témából elinduló képekkel. Végülis ha ellövünk egy utcaképet, az is lehet utazás, szóval nem kell rögtön Jamaicára gondolni..És persze a kiállitók nem is fognak soha ilyen helyeken feltűnni, az egészben ez csak a vázat adja. Tulajdonképpen elég laza váz ez. Egy kicsit -nagyon- a giccs felé hajló, zömmel alternativ képek ezek, most a párizsi Lumas jutott eszembe róluk.. A képek elsőre nagyon látványosak, aztán ha öt másodpercnél tovább nézzük őket, akkor zavarni kezd valami, végül 20 másodperc múlva ráébredünk, hogy irtózatos giccs az egész. Azért ettől még szerethető ez a dolog, főleg mert őszinte. A kiállitóknak tényleg van saját stilusuk, és tényleg szeretnének valamit mondani, csak hát ugye a világbéke, hasonlók... De még igy is, ha öt percet töltünk el a nézésükkel, addig se a tévét bámultuk...

André Kertész itthon

Ennyire ellentmondásos is régen volt egy kiállitás, mint most az André Kertész a Nemzeti Múzeumban. Egyrészről ott a nagyon profi, utoljára talán az Amerigo Tot kiállitás során látott elemek, vagyis blog, konferencia, beszélgetések, műhelytitkok, ami mind azt mutatja, hogy ez egy fantasztikus esemény lesz, ami már csak azért is valószinű, mert az anyag Párizsból érkezett, nekünk idézőjelben semmi közünk hozzá, a kiállitás döntő többsége külföldi anyag. Az is fantasztikus, hogy a titkon mindig lenézett, és mostanában a Ludwig által felkarolt nemzedék végre méltó helyén mutatkozik be, nem eldugott egyszobás galériában az Elte jogi kara mögött. Ugyanakkor rémisztő, hogy egy fotós barátom hivta fel a figyelmemet az eseményre. Egy héttel a megnyitó előtt! Hol vannak a plakátok, a hirdetések, az újságcikkek, az érdeklődő, feszülten várakozó tömeg...Szóval nagyon ciki, hogy simán lemaradtam volna az egészről, ha nem beszélek épp azzal az emberrel. Szóval naptárt elő...

A képzőművészeti egyetem

mindig is azok közé a helyek közé tartozott, ami számomra egy misztikus ködként jelent meg. Egyrészt nem vettek fel oda, mivel nem is jelentkeztem, másrészt azért az intézmény elvégzése sem jelent rögtön világhirt, épp elég zárkózott, az állami intézményeken kivül kiállitani nem tudó művészt is neveltek. Igy aztán, amikor a hétvégén lehetőségem volt belülről körbeszaglásznom, kaptam az alkalmon.Az épület a régi Műcsarnok is egyben, rengeteg kiállitótérrel, ahol persze meglehetősen belterjes alkotások láthatók, inkább tanulmányok, persze ez is a cél, mivel a hallgatókon kivül úgyse látja senki. Az épület ettől függetlenül családias, barátságos, még épp elviselhető terekkel. Azt viszont el nem tudom képzelni, hogy hova fér évfolyamonként 100 ember, akiket felvesznek minden évben. A termek 8-10 főig kényelmesek, a grafikai részlegen még néhány fővel is zsúfoltságot lehet előidézni, és a műtermek, amik 1-2 embernek tágasak lennének, 10 emberre már máshogy festenek. Persze ez legyen az ő gondjuk, az meg már a mienk, hogy ebből a 100 emberből mennyi akar majd a pályán elhelyezkedni. Mert az szinte bizonyos, hogy nem lehet évenként 100 festővel elárasztani a galériákat, jelenleg persze 1-el sem, hiszen senki sem ad el képet, de mi lesz ezekkel az emberekkel? Műsoron kivüli hir, hogy bezárt az Apacuka, a hétvégén bontották a berendezést, ezzel csatlakozott a népes táborhoz...
Kicsit szomorú vagyok, mert a kép, ami eddig a képzőről volt a fejemben, egész más volt. Másfelől továbbra is egy intim, zárt, és fanatikusan szerethető hely. A beázó falakat meg nem kell nézni...

Albertina

A Batliner gyűjteményen, ami most az Albertinában látható, remekül lemérhető a gyűjteményekkel szembeni összes fenntartásom. Az alcim Monet-tól Picasso-ig, ami már önmagában túl nagy falat, és persze a gyűjtemény nem áll meg ott: Francis Bacon-ön át átvezet szinte a mába, ami viszont egy kicsit komikus is már. Hiszen miről is szól egy gyűjtemény? A gyűjtő személyéről, stilusáról, arról, hogy hova akasztja a festményeket, miket rak ki, ettől lesz személyes az egész. A Batliner gyűjtemény viszont felmondja a művészettörténetet egy az egyben. Ez pedig alig hihető. Monet vizililiomjainak egy változata kerül össze mondjuk Sisley idilljeivel - nincs az az ember, aki ezeket egyszerre élvezi. Ha viszont arról van szó, hogy nagyzolunk, mert nekünk vannak Picassoink, akkor ezt szivesebben látnám a múzeumon kivül. A másik bajom, hogy a képek nem mindig tükrözik alkotóik nagyságát. Vegyük mondjuk a Modigliani képet, amely egy kicsit banba nőt ábrázol, akin kétségtelenül felsejlenek a művész jellegzetes vonalai, de a kép összességében nem fantasztikus. Kis jóindulattal is a képek fele olyan, hogy az alkotó neve bombasztikus, a kép kevésbé. Ezért aztán a kiállitás viszonylag gyorsan bejárható, ha nem olvassuk el a képaláirásokat.
Jó, persze az én lehetőségeimmel szinte felfoghatatlan, hogy valaki egymagában többszáz képet gyűjtsön össze, ráadásul csupa jónevű alkotótól - vagy a kiállitás válogatói száműzték a kevésbé jól hangzó neveket..
Azon is elgondolkodtam, hogy a gyűjtők ebben a relációban pozitiv figurák-e. Oké, pénzt adtak a képekért, a művész tudott enni, ugyanakkor ezek a képek a közönség számára eltűntek, hiszen egy olyan falon lógtak, ahol néhány ember láthatta őket. És most, mi fog történni, ha végetér a kiállitás? A látogatók hümmögnek a nagynevű képek láttán, de nem éri őket egységes hatás vagy koncepció. Hát, ezek a festők aztán tényleg mindenfélét összemázoltak - mondják majd, és azt fogják gondolni, hogy ennyi az egész. Pedig itt még csak kezdődik.

Bécs hét 1. Hundertwasser

Kétségtelen, hogy a hőn áhitott nyugat Bécsnél kezdődik, mégha európai viszonylatban nincs is az élvonalban, azért egészen a legutóbbi időkig Bécsbe kellett menni egy valamirevaló Picasso kiállitásért, mondjuk. Bécs már nyugat, és ez legkésőbb az autókat elnézve egyértelművé válik, mégis bő két óra alatt kocsival is elérhető, ezért tényleg elképzelhető, hogy egy-egy jó kiállitásért kiruccanjunk, ami mondjuk Izland esetében kicsit nehezebb lenne..
Bécs persze maga a konzervatizmus, mégha próbálnak is néha lazák lenni, ami persze azt jelenti, hogy nem vesznek nyakkendőt az öltönyhöz. A könnyedség és a bécsi kiállitások nem sűrűn kerülnek egy mondatba, épp ezért nagyon meg kell becsülni a művészházat, köznapi nevén Hundertwasser múzeumot.


A festő maga is egy bohém figura. Mint szinte mindenki, ő is Párizsban szivta magába a művészetet, de később is fütyült a konvenciókra: Japánból hozott feleséget, hajót vett, hogy azon Új-Zélandra utazzon, és egyáltalán nem vette komolyan magát, ami megmagyarázza azt is, hogy miként kerülhetett ennyi játékosság és spanyolos életöröm a képekre. Természetesen nagyon keveset élt Bécsben, de az elszánt környezetvédő még a múzeuma tetejére is növényeket rakott, ami sajnos ma már nem látható, de az épület előtti minipark azért igen látványos és teljesen egyedülálló hangulatot ad a helynek. Az épület talán egy mini Gaudi ház akar lenni, de a képek erősek és jól installáltak. Tényleg, miért is nem beszélünk róluk gyakrabban? Óriási élmény megtapasztalni, hogy a kiállitás modernebb és erősebb, összefogottabb is, mint mondjuk a Mumok, modern múzeum vagy az Albertina ugyancsak modernkedő, ám nagyon is hagyományos tárlatai.

Újra

szeptember van, ami azért is örvendetes, mert újraindult a kiállitási szezon is. Ma rögtön három megnyitón is jártam, és a következő napokra is akad néhány lehetőség, mindenkinek a kedvenc galériájában. Én legalábbis azt figyeltem meg, hogy a törzsközönség nemigen mozdul meg más galériák kinálatára akkor sem, ha éppen témába is vágna a másik galéria anyaga. Ez persze azért is érthető, mert a galériába járás is egy társas cselekmény, ahova azért megy az ember, hogy találkozzon a barátaival, az elmúlt évek pedig sikeresen leszoktatták a vásárlásról még a kitartóbbakat is. Ám igazából az zavar, hogy a 3 kiállitásból, ahol jártam, egyiket sem tudnám igazán ajánlani. Persze semmi gond, az izlések, satöbbi, csak kissé váratlan. De lehet, hogy még gondolkodnom kell rajta...

Visura magazin

Hmm, szép kis szünet volt ez, jól is esett, kicsit nehéz is visszarázódnom a dolgokba..Kezdjük tehát valami nagyon lazával. Ha épp nincs kedvem teljesen elmerülni a szimbólumok értelmezésében, vagy csak valami könnyedre vágyom, a Visura magazint szoktam felkeresni. Ez egy kizárólag online felület, ahol feltörekvő fotósok küldhetnek be anyagot. A szerkesztők úgy tesznek, mintha nem is lett volna online robbanás, és ugyanúgy számokra tördelik a lapot, mint a papirújságok, ami nekem eleve szimpatikussá teszi őket. És a megjelenő anyag sem rossz. A legtöbb anyag természetesen riport, és az érdekességüket nem a fotózás minősége adja, hanem a bekukkantás érdekessége, de most könnyedek vagyunk. Ha le tudjuk vetkőzni az elborult művészt, rá fogunk jönni, hogy a válogatás igazán remek, és az anyagok többsége érdekes. Igen, válogatás, vagyis ebben is a nyomtatott magazinokat követik.
Nézzük csak meg a divatvilágról készitett összeállitást. Tagadhatatlanul sekélyes, néha bemutat apró dolgokat, amiken elgondolkodhatunk, de a látvány működik, a lányok szépek, már ahol nem az ellenkezője volt a cél. Vagy ott van az illegális bevándorlókról készült anyag. Amellett, hogy nem fogom őket kikémlelni, pláne követni napokon keresztül, a sorozat azáltal, hogy megmutatja azt a világot, egy kicsit felfoghatóbbá teszi az egészet. És mivel ezek csak fotók, nincsenek szövegek, ezért nem kell kioktató sorokon átrágnunk magunkat. Könnyed 20 perc, a végén mégis érezzük az igyekezetet.

A technika

Néhány olvasóm megjegyezte, hogy sosem szólok a fényképezőkről, úgy teszek, mintha nem is léteznének, pedig rettenetesen fontos, hogy C vagy N márkával fotóznak. Nos, szerintem ez a kérdés nem is igazán kérdés. Egyrészt mint mindenhol máshol, az igazán jó minőségű gép drága, mindig is az volt, másrészt meg a gyártók túlértékelik a kérdést. Az valóban fontos, hogy egy gyártónak a csúcsmodelljét vesszük, vagy a belépő gépét, hiszen ez technikai sport, és van különbség, másfelől akit frusztrál az, hogy nem tudja megvenni a drága modellt, az valamit elértett a művészetben.
A két japán gyártó közti küzdelem azért is vicces, mert valójában van feljebb, a középformátumú gépek még szebb, még részletesebb képet adnak, csak hát az ár is 2 milliótól kezdődik, azt meg már nem lehet zsebpénzből kigazdálkodni. Másfelől az is igaz, hogy láttam már nemzetközi kiállitáson művészt olcsó géppel, akit nem is igen vettek komolyan: az olcsóság a képein is átütött.
A kérdés tehát megmarad a közhelyek szintjén, és ezért nem szivesen foglalkozom a kérdéssel...

Rencontres d'Arles

No persze, ez is egy kötelező látnivaló, de nem hiszem, hogy tőlünk túlságosan sokan mennének arra..Tehát az arlesi fesztivál abszolút fontos, és nemzetközileg jegyzett fotófesztivál, gyakorlatilag az egész várost elözönlik a kiállitások, szimpóziumok, koncertek és minden, ami ezzel jár. Fontos tudnunk, hogy a fesztivál fő témája a portré. Tavaly Mick Jagger volt a sztárvendég, a róla készült igen szép és drága könyv kapcsán, de most nem kezdek bele a programok végtelen felsorolásába, nyilván mindenki tud franciául..Amit mindig meg szoktam nézni, az a kurátorok választása. Idén 6 kurátor választotta ki a számára legfontosabb 3 fotóst, és mivel ők nemzetközi emberek, ezért a választásaik is a világ minden táját tükrözik, persze ne gondoljuk, hogy nem francia fölénnyel, de van annyira nemzetközi a rendezvény, hogy ez nem zavaró. Aztán az is tetszik, hogy júliustól szeptemberig vannak programok, kiállitások, amik hetente változnak, igy annak is van tétje, mikor megyünk arra. Ha úgy tetszik, ez egy szinte végtelen játszótér ismerkedni és barátkozni..

Személyes

Nem tartozik a témához, de a hangulatomnak most éppen Julie Blackmon képei felelnek meg. Ha van kedvetek, nézzetek utána.

újságok

Nem tudom, hogy az elmúlt rendszerrel való kritikai hozzáállás teszi-e, de egészen megdöbbentő árakon lehet venni régi művészeti folyóiratokat. Itt van a kezemben a Műterem 1. száma, 1958-ból, és még ezer forintot sem adtam érte. Pedig Márffy Ödöntől Bernáth Aurélig terjed a bemutatott művészek köre, és az A4-nél nagyobb, szines lapra sem mondanám, hogy értéktelen. Az is könnyen megfigyelhető, hogy külföldön a hasonló újságok bőven elérik a 100-1000 eurós értéket, persze ott is rangsor alapján. Többféle elméletet is felállithatunk, miért nincs ez igy nálunk. Kezdhetjük azzal, hogy a válság, bizony nálunk elég erőteljes, nemhogy újságot, de festményt se vesznek az emberek, fotót meg eddig se vettek. Mondhatjuk azt is, hogy az emberek nem is tudják, hogy van ilyen, és antikváriumba, galériába meg csak az jár, aki a lemaradt egy Nick Hornby könyvről.
Nehéz kérdés, látva mondjuk a Kogart-ban a Paál László festményeket, amiket akkor vettek, amikor még nem voltak 20-30 milliók.. A Kieselbach kinálatából is hiányzik ez az elem. Lehet, hogy van itt egy piaci rés?

Moholy-Nagy a Ludwigban

Kezdjük az őszinte vallomással. Moholy-Nagy számomra nemcsak példakép, hanem az alfája az egész művész létnek, egy olyan megkerülhetetlen, s mellesleg világhirű alkotó, akinél érdemes elkezdeni a művészettörténetet, a fotózást. Nem véletlen, hogy mindegyik fotókönyvben ott van a legfontosabbak között, és ezt a külföld állitja, ahol élete nagyobb részét töltötte.


Oké, ez volt a feltétlenül szükséges bevezető, hiszen alighanem hiába is próbálnék függetlennek látszani. Másfelől viszont itt van ez a kiállitás, és nem tetszik. Nem a helyszinnel van a gond, nem a teremőrökkel, még csak a kiállitótérbe illesztett boltrész sem zavar, bár ha már bolt, akkor lehetne nagyobb a választék, hiszen a Moholy-Nagy könyveket sorba téve el is fogyott a lendület, egy bögre és egy szatyor maradt, ami mondjuk elfogadható lenne Szigetváron, de nem itt. De ne kerteljünk: a képekkel van a bajom. Néhány éve láttam utoljára képet tőle, nyilván könyvben, amikor még tanulgattam a művtörit. Mondjuk nagyjából ő volt az első, akinek a képeit tanulmányoztam, egyáltalán, akinek tetszettek a képei. Hihetletlen felfedezés volt megismerkedni a fotogramjaival, és szintén ő volt az, aki először elszakadt a valóságábrázolástól. Na igen, megint a nagy szavak. De ez van. Viszont most úgy voltam a képekkel, mintha már láttam volna mindegyiket. Persze láttam is, de könyvben, ilyen-olyan újságokban, vagy akár tankönyvben. Ez alkalommal már úgy voltam vele, hogy igen, látom a képeket, de azóta eltelt 100 év, és az a fajta ábrázolás átment már a köztudatba, lenyúlták az összes kompoziciós és képi trükkjét, sőt, uram bocsá, meg is haladták. Vegyük mondjuk a fényképező nélküli képeit, mind csodálatos, és akkor döbbenetes lehetett azokkal szembesülni, csakhogy azóta ötvenmillióan utánozták már, köztük én is. Óhatatlanul új elemek, figurák helyett tárgyak kerültek a középpontba, felsorolhatnám ide a fotósok 70 %-át.


Vegyük észre, és fogadjuk el, hogy Moholy-Nagy a kezdet. Ő Picasso a fotóban, ő Velazquez, ő Leonardo és ő Giotto is. Őt már azért kell szeretni, mert elkezdett valamit, ami máig hatással van mindenkire, mert keretet adott az absztraktnak, mindenki tőle nyúlt, mint a Beatlestől..Én értettem félre valamit, mert bennem nem a klasszikus, a kezdet volt eddig, hanem az újitó, az érdekes, a hihetetlen. Jó lenne újra rácsodálkozni, de már nem lehet.

Az örökség

Aligha van okunk az elkeseredettségre, ha elkezdjük összehasonlitani hazánk művészeti életét a környező országokkal. Nyilván nem a franciákkal kell versenyre kelnünk, ez aligha sikerülne. Azt viszont nem mondanám, hogy a régiónkban lényegesen le lennénk maradva. Hiába a hires magyar pesszimizmus, hogy egy egészen nyilvánvaló példával éljek, a horvátoknak nem volt még idejük az országuk megalapitása óta eltelt időben megteremteni ugyanazt, mint mondjuk mi többszáz év alatt. De példálózhatnék Szlovákiával is, az pedig gondolom szintén nyilvánvaló, hogy az ukrán művészeti élet nem annyira kifinomult mondjuk a galériák száma és forgalma szerint, mint a miénk.

Nem érdemes azonban elbiznunk magunkat, mert a lengyelek és a csehek valóban erős vetélytársak. A lengyelek például erős amerikai orientáltsággal birnak, ez pedig sok területen előny, a csehek pedig már az 1900-as években egyenrangúak voltak nemcsak velünk, hanem a velük összemérhető országokkal. Hogy mást ne mondjak, náluk is volt Nyolcak csoport, sőt egy évvel azelőtt, mint nálunk. A lengyelek a létszámukból adódóan előnyben vannak, pl. tavaly a new york-i Artexpo-n legalább 5 kiállitójuk volt, mig tőlünk 2. Persze ez nem egy verseny, csak megemlitem.

Kezembe akadt egy 1978-as Művészet cimű újság, és szomorúan olvastam, hogy akkoriban bizony erősen virágnyelven irtak, vagy pedig olyanokról, akikről ma elképzelésem sincs, hogy kicsodák. A szocializmus a többi országban is tombolt, és hihetetlen öröm számomra, hogy az a világ elmúlt. Én mindig úgy tekintek erre, mintha sose lett volna, mert nagyon könnyű ezzel magyarázni mondjuk a nyelvtudás hiányát, de valójában rányomja a bélyegét a művészeti életre még most is.

Nincs okunk szégyenkezni a galériák örvendetesen növekvő számán, és ezek közül néhány már nemzetközi vizekre is kimerészkedett. Van 3 művészeti újságunk, plusz 1 csak a fotónak, ez is jó. A könyvtárakban bőséges választékban sorakoznak a könyvek, és könyvesboltok, kiadók terén is jók vagyunk. A Műcsarnok (bár most új vezetés lesz, ki tudja), az Ernst múzeum erős nemzetközi kitekintéssel bir. A Mai Manó ház egyedülálló, ilyenje senkinek sincs, Párizsig kell menni, hogy hasonlót találjunk.

Akkor tehát minden rendben? Azért ne bizzuk el magunkat, mert nemzetközi kapcsolatok terén korántsem állunk jól, pedig...De tartsuk magunkat az eredeti gondolatmenethez. Ha Budapest művészeti életére gondolok, nem egy szánalmasan perifériára szorult valamit látok. A többi pedig még alakul..

3. dimenzió

Hosszan sorolhatnám azokat a művészeket, akiknek nem volt elég a két dimenzió. Bár a gyűjtők konzervativsága sokáig a táblaképet merevitette művészetté kizárólagosan, azért Vasarely-től Picasso-ig, vagy tulajdonképpen felsorolhatnám majdnem az egész művészettörténetet, a festők mindig is keresték a kitörési pontokat. Már jóval a fotó, az installáció, performance előtt is próbáltak a művészek kitörni a két dimenzióból: az 1900-as években, az izmusoknál aztán végképp elgurult a józanság, és mihelyt rájöttek az alkotók,hogy nem akarják eladni a képeiket, a fantázia és a kreativitás teljes tárházát bevetették. Gondoljunk csak a fluxusra: szinházi előadás, álkoncert, kártyavetés: itt bizony képről nem esett szó! Ha úgy vesszük, minden, magára valamit is adó művésznek egyszer el kell rugaszkodnia a 2 dimenzióból, hogy felfedezze, mit tud adni a térbeliség. Daniel Spoerri betonműterme, egy háromszor négy méteres tömbből kiöntve, az a bizonyos faház, ami csónakká alakulva, majd újra faházzá eszkábálva, Marina Abramovics mellékhelységből átalakitott lakása jelzik, hogy a kreativitásnak kevés egy kifeszitett vászon. De beszélhetnék a Brassai szobrokról, a De Stijl épitészeti törekvéseiről, vagy akár Telek Balázs 3 dimenziós fotóiról: a kérdés sokkal inkább az, hogy miért létezik még a táblakép, főleg, ha ilyen ötletekkel találkozunk?
A válasz ismét a sznobizmusban keresendő, hiszen az emlitett dolgok kevés kivételtől eltekintve kisérleti, soha meg nem vásárolt, legfeljebb múzeumban kiállitott művészei megnyilvánulások. A gyűjtő, akinél a csekkfüzet van, nem jön lázba egy 3*3 méteres faháztól, egyenesen rühellné, ha egy A4-es lapot tudna csak kirakni, melyen utasitások vannak, és bizonyára Németh Hajnal összetört BMW-jét is szervizbe küldené. Ez van, de legalább már tudok egy okot, amiért érdemes múzeumokba járni...

Magyarok a Michael Hoppen Galleryben

Hoppá, ilyen sem sűrűn fordul elő, a londoni neves galéria kifejezetten az 1920-as évek magyar anyagából hozott össze kiállitást. És nem csak a 4 kötelező név szerepel, hanem olyanok is, mint Danassy Károly, Hanga István, Pap Gyula. A meghivóban ráadásul olyanokat irnak, hogy a fotó megkerülhetetlen a magyarok emlitése nélkül..Az itthoni fotó gazdagsága kiemelkedően hatott a legfontosabb alkotókra..A tárlat dupla ideig, két hónapig tart nyitva, reméljük sokan elmennek rá.

Mi újság a nagyvilágban?

Az utóbbi években a múzeumok egyre inkább fókuszba kerültek, ami nem feltétlenül szerencsés változás. A művészet mindig is belterjes, ismerősökön alapuló, elit klub volt, itthon is, és ez nagyjából a művészet minden ágára igaz, érdemes áttanulmányozni mondjuk a párizsi csónakház történetét, kezdve mondjuk Modiglianival.. Sajnos az utóbbi időben, talán a pop art után, megjelentek olyan üzletemberek, akik kiszagolták, hogy mekkora pénz is van ebben a játékban, már ha elég nagyban játsszák. A recept egyszerű: kell egy alkotó, akit még nem fedeztek fel, ezért olcsó, de fontos, hogy már a saját korában is tudjanak azért róla, és elegendő művel rendelkezzen ahhoz, hogy érdemes legyen foglalkozni vele. Ekkor, a szinte ismeretlenségből, fel kell vásárolni az életművet, a művész olcsón fogja adni, sőt még a megmentő szerepében is tetszeleghet a befektető, hiszen a művészt "megmenti" az éheshalástól, vehet neki nagyobb műtermet, autót, bármit. Ami ezután történik, annak már nincs sok köze a művészethez. A befektetők megkeresik a legnagyobb múzeumokat, és ajándékozások meg ezer más úton elérik, hogy életmű kiállitást hozzanak össze a művésznek, akinek a képeit igy, mondjuk egy év múlva többszörös haszonnal lehet piacra dobni. A vicc az, hogy a kockázat minimális, pl. amerikában a befektető adókedvezményt is kap, tehát már eleve "ingyen" veszi meg a képeket, hiszen befizette volna adóban.
Az a hisztéria, ami a Guggenheim, a Moma és a többi nagy körül zajlik, csak kis részben múlt a látogatók számának növekedésén. Mondom, a művészet mindig is szűk körben zajlik...

múzeumok éjszakája

Szinte hihetetlen, de még mindig vannak, akik egyáltalán nem voltak ezen a programon. A héten felhivott valaki, hogy mi ez a program, és mit nézzen meg, ha először megy el. Szinte nem is lehet válaszolni egy ilyen kérdésre, annyira egyértelműnek tűnik, hogy ez egy kötelező program.A legfontosabb az, hogy a legtöbb helyen be lehet menni olyan helyekre is, ahova máskor nemigen. Igy voltam már a Széchenyi könyvtár raktárában, az Elte restaurátor műhelyében, és tényleg hosszan lehetne sorolni. A résztvevő intézmények szinte mindig ugyanazok, igy évente lehet súlyozni, hogy mi fontos, mi nem. Halkan jegyzem meg, hogy mintha idén kevesebb attrakció lett volna, egy tárlatvezetésre el lehet menni bármikor. Persze az is vicces, amikor egy tősgyökeres pesti szembesül azzal, hogy vannak még számára is ismeretlen múzeumok...

Könyvajánló: Ébli Gábor

Az abszolút nélkülözhetetlen és kötelező olvasmány Műgyűjtők Múzeum Mecenatúra után itt az újabb szösszenet, ezúttal a Hogyan alapitsunk múzeumot cimmel. A téma a Műértő két oldalas összeállitása révén amúgy is aktuális, és persze az, hogy az állam hogyan rendezi és menyi pénzt ad a múzeumoknak, nem kizárólag szakmai kérdés, ezért aztán nem is megyek itt bele részletekbe. Azért a könyv jóval több, mint aktuális siránkozás a finanszirozás miatt. A szemléletmódja pont azért figyelemreméltó, mert az általában annyira hiányolt nemzetköziséget emeli be a könyvébe. Már a könyv első irása Párizsba visz minket, az ottani -egyébként irigyelt - múzeumpolitikába. Hiszen arrafelé sem új az, hogy pl. a kulturális miniszter Pompidou kortárs múzeumot hozzon létre, csak a hangsúlyok mások. Ott azért aggódnak, hogy a kezdetben a legfrissebb áramlatokat bemutató komplexum a nagy népszerűség hatására enged a kisérletiségből, és szélesebb tömegek számára is vonzó kiállitásokat rendez. Ezzel a kérdéskörrel egyébként egy korábbi gondolatfutamomra reagálnak, amikor azt elemeztem, hogy mennyire való a kortárs művészet a szélesebb közönségnek. Ettől függetlenül, a Pomipou központ őrült nagy presztizse miatt véleményformáló hatása is van, tehát amit ott kiállitanak, az óhatatlanul bekerül egy szélesebb körbe. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a Pompidou 3 szintjét megtöteni anyaggal nem egyszerű, és nem hiszem, hogy a művészek csak úgy leakasztanak a műtermükből 200 képet, ami a tárlatra kell. Ezzel együtt a múzeumok többsége kortársosodik, vagyis egyre frisebb műveket mutat be, és egyre kisebb különbség van a galériák és múzeumok között, ami további kérdéseket is felvet. És a válaszok egy része a könyvben található...

Újra Velencei Biennálé

Ez egy fogalom. Ilyenből ugyanúgy egy van, mint a Tate Modernből, a Centre Pompidou-ból, vagy nem is tudom, mondjuk a Europ'art-ból. Nemzeti pavilonok sokasága mutatja be, hogy hol is tart éppen egy ország, mit tart fontosnak. Amikor a legutóbbi biennálén elhoztuk a fődijat, ennek itthon nemhogy örültek volna a kritikusok, de belemásztak abba, hogy Andreas Fogarasi munkája nem is érdemelte meg, nem jó stb. A művész egy Ernst múzeumbeli kiállitással vigasztalódhatott, ha éppen Bécsből érdekelte ez a kérdés. S noha mindig lehet jönni azzal, hogy Van Gogh sem adott el egy képet sem életében, azért szögezzük le, hogy ez nem olyan jó.
Idén Németh Hajnal installációja utazik, ami érdekes annak fényében, hogy ő meg Berlinben él...Viszont ezt az anyagot láthattuk a Műcsarnokban, zseniális.
Az idei felhozatalból egyébként az iraki anyag tetszik egyelőre a legjobban, ez még nyilván változik. Az viszont biztos, hogy a biennálé is kötelező anyag.

American Photo magazin az esküvőkről

készitett különszámot. Szinte nincs is olyan fotós, akit fel ne kérnének, hogy esküvőn is mutassa meg tudását, ha mások nem, a barátok, családtagok mindenképp. Ilyenkor nehéz elmagyarázni, ha esetleg az érdeklődésünk más irányokba vonz. Érdekes volt látnom, hogy mig nálunk egyre kevésbé és egyre olcsóbban biznak meg fotósokat, hiszen úgyis mindenki hoz gépet, meg aztán "nehogymár kifizess ennyit", addig máshol egyre inkább előretör az igényesség a fotós kiválasztásában, az ár pedig kevésbé fontos. A lap 10 idézőjelben sztárfotóst, vagyis a szakmájukban jó fotóst mutat be. A képeken gyönyörűen látszik, hogy a különböző művészeti irányultságok hogy jelennek meg az esküvői képeken. Akad, aki halszemobjektivvel hoz létre érdekes perspektivát, ami biztosan nem mindegyik megrendelőnek tetszik, egy másik tájképet készit, gyönyörű szinekkel, melyben a főszereplők apró hangulati elemek csupán.
Kell is a változatosság, mert a legtöbb esküvői fotó, amit mostanság láttam, kiábránditóan ötlettelen volt. A pár jobbról, a pár balról, egy fa, egy autó, borzasztó. Az esküvői fotóról amúgy minden fotóskönyvben megemlitik, hogy a legkomplexebb, legnehezebb műfaj, mert sokféle stilus keveredik: a riport, ráadásul megismételhetetlen pillanatokkal, portré, és azon túl is minden. A fotós nem mondhatja, hogy bocsi, lemaradtam a gyertyagyújtásról, mert akkumulátort kellett cserélnem..Túl a technikai dolgokon, számomra az egyik legnehezebb feladat az, hogy tudom átmenteni a saját stilusomat a képekre? Hiszen vegyünk egy átlagos szertartást: tulajdonképpen tizből tiz fotós majdnem ugyanúgy fotózná le. Persze másik oldalról az se jó, ha túlzottan és céltalanul egyénieskedő képek készülnek. Ki örülne, ha minden esküvői képe egy 200 mm-es telével készülne? Vagy halszemmel? A legjobb az lenne, ha a pár megértené, hogy fotózásra legalább 2-3 óra kell, és és kevés, de karakteres kép fog készülni. Ez nem egyszerű..

A kötelezőt nem

irom meg, arra ott vannak a nagy médiumok. A múltkor kérdezte valaki, hogy miért nem irok a nagy, hogy úgy mondjam, szinte kötelező tárlatokról, amikre a művészetre éhes megfáradt olvasó elmenne, ha nem felejtené el. A helyzet az, hogy őszintén szólva nem igazán érdekelnek ezek a kiállitások. Persze kötelező darabok, és nem is állitom, hogy minden fontos művésznek jártam a kiállitásán, de előbb-utóbb mindenkinek kialakul az izlése, és akkor már pontosan tudja, hogy mit keres, és kit miért becsül a művészettörténetben. De akárhogy vesszük, ez a múlt. Lehet vitatkozni azon, hogy Derkovits vagy Kondor a nagyobb művész, csak minek. Az olyan lenne, mint a Canon-Nikon párhuzam. Mindig is arra törekedtem, hogy az eseményeket nemzetközi kitekintésben vizsgáljam, egyszerűen azért, mert ez nekem fontos, és az itthoni élet meglehetősen belterjes. Ha irok, hmm, kiről is?, mondjuk egy feltörekvő tehetségről, akkor rögtön 50 levelet fogok kapni, hogy miért nem x-ről meg z-ről irtam. De ez a kisebb gond. A helyzet az, hogy a világ nem körülöttünk forog. Elég elmenni Párizsba, Londonba, Shanghaiba, bárhová, és látni fogjuk, mi a dörgés. Néha, mondjuk a századelőn, az 1910-es években együtt mozogtunk Párizs legmodernebb irányzataival, de annak az időnek vége. Ettől még elmentem az Egry Józsefre a Kogartba, a gyűjtők bemutatkozására a Műcsarnokba, Munkácsyra a várba, vagy akár a Várfokba most a 20 év gyűjtését átfogó tárlatra, és ezekről van is véleményem, de nem akarok belesüppedni az oly régóta beragadt virtusba, miszerint itt zsenik élnek, csak hát a világ nem ért meg minket, és a lehetőségek..meg a körülmények...és akkor irnom kellene Petrányi Zsoltról, és az már politika, márpedig attól igyekszem távol tartani magam.
Mindezek miatt nem irok most a Mai Manóról sem. Akit érdekel, feliratkozhat a heti hirlevélre, és megismerheti az aktuális kiállitásokat. Csak azt tudom mondani, bár többen lennénk akik eljárunk ilyen helyekre. Ennyit erről.

No de mi a helyzet a galériákkal?

kiálthatnánk fel, hiszen nemcsak itthon, de tőlünk nyugatabbra sem alakult mostanában túl sok galéria, és akik vannak se tűnnek ki semmivel - legalábbis az én szememmel nézve. Mert mit is láttunk? Jött a válság, és hirtelen senki sem vett műtárgyat. Erre a galériák kevesebb ételt hozattak a megnyitókra, és nem festették át a falakat két kiállitás között. Aztán eltelt fél év, és rájöttek, hogy ez nemhogy nem elég, hanem elképzelhető, hogy a sokkal drasztikusabb lépések is kevésnek bizonyulnak. Ekkor törölték az összes hirdetésüket, abbahagyták a nemzetközi szerepléseiket, és alaposan szűkitették a művészeik körét is. Persze nekem, aki bennmaradt a körben, ez akár kellemes is lehet, sőt többen nyilatkozták, hogy jót tett a válság, azért nincs ok az örömre. Ez a válság úgy tűnik, hogy egy alattomos négyes metró: sosem jutunk túl rajta. A galériák egyre hatékonyabbak, csak a művész hal éhen.
Érdekes trendeket látok a nemzetközi vonalon. A galériások, miután rájöttek, hogy az eladásoknak lőttek, de legalábbis hiába várják a korábbi szintet, ráadásul ez az állapot hosszabb ideig tart, akkor elkezdtek végre egyéniesedni. A galériás rájött, hogy mindegy, hogy mit csinál, és akkor már miért ne kövesse az álmait? Nagyon érdekes projektek jöttek létre a galériás személyes érdeklődése által vezetve - de ezek annak a kiválasztottaknak szólnak, akik szorosabban követik a galéria működését.
Egyre kevésbé lehetséges az, hogy valaki igazán hasznos információkhoz jut pusztán azáltal, hogy évente párszor benéz egy galériába. A tulajdonosok szorosabbra vették a kötődést, és exkluziv kedvezményeket kinálnak, de csak azoknak, akik valóban kötődnek egy galériához, és legalább havonta meg is látogatják. Számukra exkluziv vacsorák, műterem látogatások, extra 5 % kedvezmény jár, mindamellett, hogy a galériás más területeken is próbál kedvére tenni. Aki viszont nem tartozik egyetlen körhöz sem, az nem jut információhoz.
Egy másik trend a múzeumok előretörése. Ma már jóformán egy jobbfajta galéria kinálatát nyújtják, s mivel nincsenek a megtérüléshez kötve, sokszor nagyobb felhajtást tudnak csinálni. A francia Arts magazine sikertörténetekről beszél, és megállapitja, hogy egyre keskenyebb a különbség egy galéria és egy múzeum között. Valójában persze a múzeumot a látogatottságon mérik, ezért jól hangzó összeállitásokat találnak ki, és nem riadnak vissza attól sem, ha el kell csábitani egy művészt egy galériától. A célközönség viszont egész más, mert a múzeum közönsége sokkal szélesebb, és kevésbé koncentrált látogatókból áll, akik legtöbbször nem is értik a kirakott tárgyakat, mig egy galériában még mindig nagyon fontos az eszmeiség.
A jövő megint csak a nemzetköziesedés irányába vezet. A legtöbb galéria vevőköre által rá is van kényszeritve a nyitásra, és ez csak gyorsulni fog. A válság ebből a szempontból mégiscsak jót tett, de azért jöhetne már az a metró az alagút végéről...

Fotókönyv aukció

a Swann galériában New Yorkban. És akkor most felteszem a kérdést, hogy ki tudja, melyek a legfontosabb fotóskönyvek mondjuk 1850-től máig. Hümm. Na ilyet nem tanitanak sehol, pedig egy ritkább Avedon katalógus kikiáltási ára is 1000 dollár, persze olyat aligha fogunk találni a szekrény tetején...
Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a ritkább, különlegesebb könyveknek külön árfolyama van, és sokszor egészen extrém magasságokba is katapultálhat - annak a 100 embernek, aki világszinten ezeknek a gyűjtésével foglalkozik. Persze könnyen mondhatnánk, hogy ha a nagymamám mondjuk 1920-ban New Yorkban járva vett volna egy Alfred Stiglitz albumot akkor 20 dollárért, akkor ma 25000 dollárt kaszirozhatnánk, feltéve hogy jó állapotban maradt meg és nem lopták el azóta...
Érdekesség, hogy mig nálunk már eredeti műtárgyat sem vesz senki, addig máshol nemcsak a műtárgy, hanem számos, a maga idejében szinte értéktelen tárgy is lehet gyűjtők célpontja. Nikon kezelési utasitások, dobozok, és gyakorlatilag bármi, aminek köze van a fotózáshoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy ma el kell rakni ezeket a dobozokat, hiszen ez az akkori csúcsmodellekre, és azokon belül is egy hierarchia szerint értékelődik. Visszatérve a könyvekre, ha befektetési céllal néznénk ma könyvet, akkor nem csak azt kellene tudni biztositani, hogy a következő 100 évben senki sem nyúl hozzájuk, hanem azt is jól kellene kiválasztani, hogy kiből lesz az igazán értékes művész. Stieglitz példájával élve, a 25000 dolcsiról könnyen 1100 pénzre csökkenhet a vagyonunk, ha Jacob Riis könyvet őrizgetünk.
Innen nézve úri passziónak tűnik az egész, de érdemes átnézni a listát, egy teljes fotótörténet órával ér fel.

Könyvajánló: Andrea Bellini

A könyv cime: minden, amit mindig is tudni akartál a galeristákról, de féltél megkérdezni (Everything you always wanted to know about gallerists but were afraid to ask)
Nyilván a cime miatt vettem le a polcról Párizsban, a Centre Pompidou-ban, és ha nem is mondom azt, hogy a cim a legérdekesebb része a könyvnek, azért vannak fenntartásaim. Az első rögtön a szemlélet. Én, mint alkotó, azt kérdezném a galeristától, hogyan választ, mit néz meg jelentkezőkön, a könyv szerzője viszont a műgyűjtők felől közelit, és szinte minden interjúban kimondatja ugyanazt a közhelycsokrot, vagyis: ne vásárolj azonnal, ismerd meg a piacot, csak olyat vegyél ami tetszik, próbálj meg egy galériával hosszabb távon együttműködni, tehát csupa olyan dolgot, amit egy valamirevaló gyűjtő már rég tud, viszont nem szól, vagy ő sem meri megkérdezni azokat a kényes kérdéseket, amik foglalkoztatnak. Végső soron minden interjúalany nagyon udvariasan elmeséli a dolgait, és persze végül ez történetmesélésbe csap át, ami persze nem érdektelen, csak hihetetlen (pl. hogy hogyan lettek galériatulajdonosok). Ami viszont a legnagyobb erénye a könyvnek, hogy egy kicsit közelebb hozza a galériásokat, megtudunk néhány apróságot, amiről meg lehet őket jegyezni és ez nem kevés, tekintve, hogy hány galéria is van a világon.
Van azért aggasztó dolog is. Mindenki tudja, hogy az olaszok a futottak még kategóriában vannak kortárs művészetben. Ennek ellenére Andrea barátnőnk összeszedett annyi olasz galériát, amennyi nincs is, és végeláthatatlan csevelyt folytat az olasz művészet nagyságáról. Értem én, hogy minden szentnek.., de itt kifejezetten kilóg a lóláb. Aztán bele lehetne kötni még a galériák listájába is, de gondolom, ismerősi alapon ment ez, és azért annyira nem rossz a lista. Egyébként ha még valami kételyünk lenne, hogy mi alapján választanak a galériások művészeket, akkor most elszállnak: gyakorlatilag mindenki azt nyilatkozta, hogy gyerekkori barát, kivéve azt a 20 embert, akit minden galériás felvenne a portfóliójába.
Okosabbak lettünk a könyvtől? Mindenképpen, noha egy újszülöttnek minden közhely új...

Csiszér Zsuzsi

Egy blog szükségképpen szubjektiv, ezért megengedhetem magamnak, hogy "csak úgy" dicsérjem egy kicsit Csiszér Zsuzsit. Legújabb önálló kiállitása a Várfok galériában már önmagában jelzi, hogy befutott, hiszen..no de mindenki ismeri a Várfok galériát, az biztos, hogy meglehetősen elit hely, már ha a kiállitott képek áraira gondolok. Csiszér Zsuzsiban az tetszik, hogy láthatóan másmilyen, megkülönböztethető festészete van. Ez pedig manapság nem kis szó. Már tavaly is, egy csoportos kiállitáson bemutatott két kollázsánál is azt mondtam magamban, hogy ő kifejezetten valamilyen, mondhatnám merész, és ez nagyon tetszik. Új anyaga szintén az összerakott képekre épit, de ezúttal minden festés, gondolom rájött, hogy az elit közönség fanyalog az újságpapirra, és más hasonlóan olcsó anyagokra, mégha azok kifejezőek is. Semmi gond, a mesterségbeli tudás ezúttal is segitett, és cserébe a képfelület is egyenletesebb lett, ami merőben szokatlan a kollázstól. Nekem hiányzik is a különböző anyagok által keltett karcosság, felületi hatás, hogy úgy mondjam, egyfajta ki nem dolgozottság, ami mondjuk Vajdánál még külön izgalmas az ábrázolás mellett. Viszont a jó hirem az, hogy a képek immár végtelenül profik, szemtelenek, maiak, simán beleillenek a modern világképünkbe, de mégsem teljesen elégitik ki, vagyis megmaradtak műalkotásnak. Üvegfalú otthonokba szinte kötelező darabok, és a célközönség nem fog visszarettenni az ártól sem, végülis több méteres képekről van szó. Nekünk, aköznek meg marad az elismerő fütty.

A mexikói bőrönd - helyett

Az Icp-ben (New York) Robert Capa mexikói bőröndjéből mutatnak be egy csokornyit, de nem erről fogok irni, mert a képek eléggé közepesek, vagy gyengébbek, kb. olyanok, mint amikor Hendrix vagy bárki más ki nem adott számait hallgatom: van benne valami morzsa, ötlet, de igazából érdektelen. Nem várhatjuk el azt a zsenialitást, mint amit a főműveitől, a sietősen komponált, életlen, vagy téma nélküli képeket meg miért méltassam, mégha ez gonoszság is tőlem. Van viszont egy másik kiállitás, Wang Qingsongé, amibe viszont beleszerettem. A képeiben a monumentalitást imádom. Még azt is el tudom képzelni, hogy Kinában centiméterben mérik a művészek munkáit, mert ilyen méretű ábrázolásokat ritkán látni. Amikor méretről beszélek, nem arra gondolok, hogy maga a nagyitás óriási: persze az, több méteres, de ezt ma már tudja mindenki - mondjuk elég Andreas Gursky 99 cent képére gondolnom, ami 2,5 * 4 méteres. Inkább a kézműves munka mennyisége döbbent meg. A tanár a táblánál magyaráz képénél például a krétával apró betűkkel felrajzolt terület úgy érzésre 8*4 méteres. Eldolgozgatott pár napig-hétig a művész, mielőtt a fényképezőhöz nyúlt. Vagy ott van a plakátos kép, már eleve 10-nél több szereplője van, akik mégis aprók, mint a hangyák. Plakátokat próbálnak leszedni a falról, ami legalább 20 méter magas, nagyjából egy sportcsarnoknyi méretű sarok, amibe nyilván le kellett gyártatni a plakátokat, aztán felrakni...brr. Mennyi munka. Persze nem csak ettől lesz jó a kép, de ez egy olyan sajátosság, amireemlékezni lehet...

Hová tűnt a Wam design center?

Már amikor elindult, akkor is ingattam a fejem, hogy mi lesz ebből. A beharangozó szerint legalábbis a legnagyobb, legfontosabb, legakármilyenebb kortárs művészközpont jött létre, műtermekkel, kiállitásokkal, garantált vásárlásokkal, több száz millió ft bedobásával. Ezek a dolgok nálunk legtöbbször kétféleképpen folytatódnak: az egyik lehetőség, hogy kiderül, kamu az egész, a másik, hogy egy éven belül az egész eltűnik, s a nagy beharangozásból szintén nem lesz semmi, mire elemezni lehetne. Most megnéztem, 2007-ben indult a Wam, és nem is tudom, mikor fulladt ki az egész, a honlapon mindenesetre tavalyi az utolsó bejegyzés. Legyinthetnénk, hogy törvényszerű ez, de engem inkább az érdekelne, hogy miért rak bárki is ennyi pénzt kortárs művészetbe, az interjúkban persze 20 év megtérülést nyilatkozik, ha aztán pár év múlva, amikor látja, hogy nyilvánvalóan semmi sem fog megtérülni a pénzéből, gyorsan kiszálljon. Minek vágott akkor bele? Azt gondolta, hogy majd ő szembemegy a trenddel? Vagy csak túl könnyen szerzett pénzét legalizálja? Mégha elismerem a jó szándékot, akkor sem világos számomra, hogy hogyan gondolja, hogy tömegével futtat be művészeket, ráadásul itthon. Nem véletlen, hogy pl. a Kogart is erőteljesen a klasszikusok felé mozdult.
Persze aki a Saatchi felé mutogat, hogy bezzeg nekik megy a dolog, az hasonlitsa össze a mi Art fair-ünket a Frieze-el, vagy Damian Hirst-öt bárkivel. Ettől függetlenül az ötlet jó, vagy legalábbis jól hangzik, csak éppen szinte beláthatatlan pénzt kéne beleölni, és nem 3, hanem 30 év alatt jönne vissza bármi is. Van jelentkező?

Verebics Ági az Apacukában

Miközben folyamatosan azon kesergek, hogy nincs elég szintér itthon, a galériák olyanok, amilyenek, satöbbi, a helyzet az, hogy nagyon is vannak érdekes események, csak ezek nem jutnak túl az ismerősi körön. Akármennyire is próbálkozott pl. a Roham, a helyzet az, hogy senki sem sétálgat a 8. kerületben alternativ helyszint keresve, máshogy meg elég nehéz összefutni az egyébként szimpatikus helyszinnel. Mit mondjunk arra, hogy a Tűzraktérnek is egy politikai botrány kellett, hogy legalább észrevegyék? A helyzet hasonló az Apacukával is. Oké, közel van az Artbázis, meg a Lumen, de azok közönsége is csak ismerősökből áll, egyébként meg az utcáról nézve az Apa tulajdonképpen egy kávézó.
Ettől függetlenül egyre inkább az a véleményem, hogy Ági lassan klasszikussá érett. Már az Art market, ellen art fair-en is kitűnt nagyméretű, hogy úgy mondjam, az esztétikusságot súroló arcaival, és azóta csak jobb lett. Jól áll neki a nagy méret és a női, de nem feminista ábrázolás, bár ez utóbbi Ágival beszélgetve már nem is annyira egyértelmű. Nem szokás manapság a technikai kivitelezést méltatni, de nem tudok szó nélkül elmenni azon a profizmuson, ami süt a képekről. A téma viszont csalóka egy kissé, mert először arra gondoltam, hogy a klasszikus nőábrázolás kigyúnyolásáról van szó, aztán a kliséknek megfelelő beállitást szemlélve már nem vagyok ebben biztos. Legalább van min elmélkednem. Szerencsére a képek nem a gyűjtőknek kedveznek, annál sokkal jobbak, mintsem dekorativ felületet nyújtanának. Hosszú idő óta végre egy olyan anyagot láttam, amihez kedvem támadt visszamenni a megnyitó után - és nem csak a társaság miatt.

Könyv: András Edit: Kulturális átöltözés

1989 utáni nőművészetről szól ez a könyv, ne tévesszen meg senkit a cim. Mondjuk ez a nőművészet dolog nekem egy kicsit eleve gyanús. Oké, a nők egyenjogúsága, meg minden, de ugyanakkor nagyon is egyenjogúak már. Vagy legalábbis szeretném azt hinni, de persze én nem vagyok az, szóval nem tudom. Messzire vezet ez a téma, de eszembe nem jutna pl. Eperjesi Ágnes képeinél morfondirozni, hogy a képei vajon nőművészet-e. Nem mintha a könyv következetes lenne ebben, hiszen néha férfi alkotókról is beszél, habár a kontextus ilyenkor is női vonalon mozog.

A másik bajom, hogy korántsem mindig hiszem el a könyvnek, amit állit. Mondjuk van a képen egy fürdőkád részlet, felette meg két harisnyás láb. A könyvben fél oldalas elemzést kapunk arról, hogy ez azt jelenti, hogy a női krisztus is tud vizen járni. Hát nem tudom. Lehet, hogy ez az üzenet, de mi van, ha nem?

Mégis vissza fogok tehát kanyarodni ehhez a nőművészet dologhoz. Igazából szeretném azt mutatni, hogy semlegesen mutatom be a témát, és akkor előtűnnek az erősségek is. Viszonylag átfogó képet kapunk a 89 utáni női alkotókról, és persze nagyon sok művet nem ismertem eddig, amit a könyv ismertet. Az is pluszpont lehet, hogy eddig ritkán olvastam művészettörténetről kifejezetten női szemmel, vagy csak nem tűnt fel. Egy olvasatnak érdekes tehát, csak most meg a ló túloldalán vagyunk, habár nem vagyok egészen biztos abban, hogy egy lónak van feminista oldala is...

A könyvben bemutatott művek egyébként -talán nem véletlenül - zömmel olyan műveket mutatnak be, ahol azt látjuk, hogy a nők elnyomottak, soha semmilyen öröm nincs, ami egy kicsit elgondolkodtató. Nem tudok egyetérteni a művészet = depresszió gondolattal sem, ami végigvonul a könyvön, de ez igazából egy afféle honi sajátosságnak tűnik. Bár az is lehet, hogy egyszerűen ezt nem érthetem meg. Feminizmus ide vagy oda, puszilom a csajokat, innen üzenem ,hogy a másik oldalon sem könnyű.

A könnyedségről

Hú, ez nyálas lesz, előre is bocsi. Arról akartam irni, hogy a fotózás, ha mint művészeti ágat nézzük, egyáltalán nem ötperces feladat. Hiába találta ki a Kodak a hires jelmondatát a kattintásról, a legtöbb fotós már akkor sem és most sem elégedett meg ezzel. Az exponálógomb megnyomása ugyanis korántsem a legnagyobb feladat a fotózásban. Mesélhetnék mondjuk Ansel Adams-ről, aki a fotós túráit úgy valósitotta meg, hogy több hónapra bevette magát a Grand Canyonba, a felszerelést egy szamár szállitotta neki, és azt a pár hónapot kizárólag fotózással töltötte. Ja, és nem volt Iphone-ja, se mobil nete. Helyette komplett előhivó labort cipelt a megfelelő vegyszerekkel, amik egyébként nem voltak készre keverve. Nem volt Eos-1d-je se, se markIV, se mark III, helyette 6* 9-es sikfilmre dolgozott, ami úgy ötször nagyobb, mint a Leica kocka. Ezeken felül nem lógott a cseten és fórumokba se irt.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az elmélyülés különösen fontos a fotózásban. Lám, nemrégen volt –kinek is? – kiállitása a MEP-ben Párizsban, ahol 30 éves munkásságának eszenciáját mutatták be. Még Annie Leibovitz is, akinek a képeit elsőre néha nézhetnénk elkapott képnek is, különösen ügyelt a világitásra, nem véletlen, hogy könyvet is adtak ki a technikájáról. És amikor nézzük a képet, nem tudjuk megmondani miért, de érezzük a profizmust. Hát ezért.

Egy fotósorozatban általánosságban a fotók elkattintása veszi el a legkevesebb időt. Ha modell van, akkor fodrász, sminkes, öltöztető, a megfelelő helyszin letárgyalása, világitás, diszlet, tereptárgyak megszervezése sok időt vesz el, de jobb esetben a legtöbb idő a tervezésé. Mi lesz a kép üzenete, milyen tárgyakkal tudom erősiteni a mondanivalót, milyen szineket érdemes egymás mellé tenni, és ezek csak néhány apróságok, amikre gondolni kell. De ami ennél is több időt vesz el, az a felkészülés. A századelőn pl. majdnem mindenki Párizsba ment, hogy ott szivja magába a képeket, amiket látni lehet, és a város hangulatát, a mesterek munkamódszereit. Sok időt töltöttek el azzal, hogy bejárták a világot, sokszor akár éveket töltve egy helyen. No persze Brassai, miután André Kertésztől megtanult fotózni, már a következő évben albumot állitott össze. Vagy ott van Robert Capa. De egészen általánosságban azt lehet mondani, hogy nem árt kicsit elmélyülni. Igen, zárd le a számitógépet, és irány a könyvtár. És fél év múlva beszélhetünk, addig ne jelentkezz.

Hatással van-e az online világ a fotóra?

Először jöttek a digitális kamerák, azt igérve, hogy bárki tud jó képet fotózni. Ez volt a 90-es évek. Mára a kamerák fejlődése lelassult, hiszen a fényképezőgépek szolgáltatásaira komoly fotósnak nincs szüksége, a jó minőségű optika pedig akkor is, most is drága. Nemzetközi szinten teljesen komolytalan, ha valaki egy automata kattingatós géppel akar boldogulni. Ami viszont megváltozott, hogy a két fő gyártó automatikáit elfogadják, vagyis nem muszáj manuális módban fotózni, habár továbbra is ajánlott. Szép lassan a nagyítási technikák is rögzültek, a c-printet felváltotta a lambda print és részlegesen a giclée. Viszont továbbra is menő analógra fotózni, főleg, miután kiderült, hogy sokkal emberibbek, hibáikkal is szerethetőbbek az analóg nagyitások, hasonlóan mondjuk a lemezjátszóhoz vagy a csöves erősitőkhöz, amelyek szintén nagyon menők, noha technikailag a cd elvileg jobb. Újra és újra kiderült, hogy a tökéletesség unalmas, és az analóg fotó olyat tud, amit semmi más. Egy Fuji Velvia finomsága...mondom ezt úgy, hogy én is digitálissal fotózom nagyrészt, szóval maradjak szépen csöndben. Oké. Valahogy mégsem tudok elmenni amellett, hogy pl. a párizsi MEP fotóház szinte kizárólag analóg technikával készült képeket állít ki. El tudom képzelni, hogy ez addig lesz igy, amig élnek azok, akik analógra fotóztak, de azért pár megszállott fiatal újra használja a negativokat.

Aztán itt van az internet, ami elvileg alap, de valójában sok galériának nincs a mai napig oldala, és akiknek van, azoknak se frissül folyamatosan. Technikai kőbaltások lennének ezek az emberek? Vagy inkább kimondatlanul ugyan, de arra utalnak, hogy igazi ügyfélkapcsolatot csak személyesen lehet kialakitani? Az biztos, hogy eddig nagyon kevés olyan galériával találkoztam, akik valóban kapcsolatba szerettek volna kerülni a netelő tömegekkel. Tetszik vagy nem: a műkereskedelem a kiválasztott kevesek kiváltsága, és semmi értelme annak, hogy a tudással és pénzzel nem rendelkező Mari nénik és Pista bácsik online szörföljenek a galériák kinálatában, mint ahogy nem is teszik. A honlap szerepe tehát legfeljebb a figyelemfelkeltésé, és csak elenyésző részben új kapcsolatok kiépitéséé. Sok honlapra eleve ki is irják, hogy ne küldjenek e-mailt vagy bármilyen anyagot, mert a galériák nem igy szerzik a művészeiket. Persze én is beleestem abba a hibába, hogy amikor valahol jártam, beadtam egy-egy portfóliót vagy könyvet egy szimpatikus galériába, de valójában más útjai vannak a galériába bekerülésnek. Hasonló a helyzet a facebook-al és egyéb klónjaival: fantasztikus, ha egy galériának 5000 rajongója van, de ettől még nem lesz jobb galéria, mint akármelyik másik. Tulajdonképpen eddig egyetlen galériát láttam, amelyik tényleg használta a webet, mint galéria, és ez a Jen Bekman New Yorkban. Az általa meghirdetett fotópályázatra tényleg 8 millióan jelentkeztek, más kérdés, hogy a nyertes eddig még mindig egy olyan művész volt, aki a referenciái alapján amúgy is átvitte a lécet. Sajnos tudomásul kell venni, hogy öt perc alatt nem leszünk művészek, egy fotóstanfolyamtól meg pláne.

Ha jobban belegondolok, az online világ talán még inkább zárkózottá tette a művészetet: művészeti egyetem és megfelelő tapasztalat/referencia/nyelvtudás nélkül szinte lehetetlen akárcsak egy lépést is tenni. Amiben viszont igenis változott ez a világ, az az, hogy a közönséget/Mari néniket/érdeklődőket egyszerűbben és persze olcsóbban el lehet érni egy művészeti programmal. Sőt, mostanában a közönség el is megy kiállitásokra, mégha csak a Szépművészeti Múzeumba is, és megnézi – noha továbbra sem érti – a művészeti alkotásokat, és ráadásul még fejleszti is ezáltal a szépérzékét. Én csak örülök neki, mégha iPadot nyomogat is...

prágai fotófesztivál

Csak szólok, ha valaki esetleg nem találkozott vele: Prágában május 5-ig fotófesztivál van. Ezt persze úgy kell érteni, hogy néhány kiállitás mögé odabiggyesztették a fesztivál nevet, de csodák csodájára, a dolog mégis működik. Egyébként pontosan ugyanazt nézhetjük meg mondjuk a Langhans galériában, hogy egy jó helyet is emlitsek, mint fesztivál nélkül, de az átlag közönségnek kell a hivószó. A látogatóknak összegyűjtötték -egyébként ugyanazt - a 10 galériát, akik fotóval foglalkoznak, hozzácsapták a Rudolfinumot, mint helyszint, és kész is. Lehet plakátokat, szórólapokat nyomtatni, amikből persze kevés látható, a költségvetés ugye...Pl. a Leica galériába belépve az asztalokra vannak szórva a meghivók - tehát ha valaki amúgy is arra jár, akkor megtudhatja, hogy éppen fesztivál van...Mosolyoghatunk ezen, de érdekes módon pl. a párizsi Centre Pompidou-ban a cseh fotó helyet kapott, magyar vonatkozású könyv nem akad.. Ha már látjuk, hogy ennyire fontos a csomagolás, úgy értem a marketing, mi is kitalálhatnánk már valamit..Mondok egy példát. Ember nem tud finn, svéd vagy norvég fotóst emliteni, de az egész világon tudják, mi az a helsinki iskola. A róluk készült könyv New York-tól nem is tudom, Genfig mindenhol megvan, és akkor most két olyan helyet emlitettem, ahol a saját szememmel láttam. Visszatérve Prágára, lehet hogy csak nekem volt új, de Josef Sudek műtermét megnyitották a szélesebb közönségnek, ajánlom megtekintésre.

Boltives galéria

Az ember azt hinné, hogy ilyen időkben senki sem nyit galériát, aztán tessék. Illetve mégsem, gyorsan ellenőriztem, hogy mit irok le, igy máris megbuktam, a galéria 2008-ban nyitott. Akkor hol volt eddig? Na mindegy. Teljességgel esetleges, hogy milyen galériáról szerzek tudomást, igaz, nekem is kialakult az a, hm, 10, ahová járok. Nem dicsekedhetek vele, de sokszor nem megyek el ismeretlen helyre, csak ha valami okom is van rá. Ebből a szempontból dicséretes az Artmagazin szervezése, mert rendszeresen szerveznek tárlatvezetéseket, bemutatókat, amik igy jobban meg is maradnak a fejemben. Ezúttal mégsem erről volt szó, de a lényeg, hogy megjelentem, leesett az állam, és meg is irom miért. A kiállitott anyag legalább annyira friss volt, mint egy harmatcsepp az Alpokban. A téma "fű, gyep, mező", ennek megfelelően a képek zöme zöld volt, ez viszont egyáltalán nem hátrány, mert olyan ritkán látok máskor zöld képeket, pedig a természet, blabla.. Elég sok stilus jelent meg, ami szintén örvendetes, és a szinvonal is tetszetős. Több kedvencem is volt, ami nem sűrűn fordul velem elő. A képek a zöld szinen kivül is frissnek mutatkoztak. Vagy irjak inkább modernet? Szóval úgy tűnt, hogy a készitők a mában élnek, és nem próbálnak meg múlt századi stilusban festeni, mégis érthetőek a gondolataik. Ráadásul a megnyitón csupa fiatal jelent meg, nem görcsöltek, jó hangulat uralkodott. Szóval nem sok érvem maradt arra, hogy miért nem ismertem a galériát. Még egy szalmaszálam van: a weblapról gyakorlatilag semmi se derül ki, még az aktuális kiállitás sincs fent, ami egy kicsit.. hm. orrolható. Amivel persze visszajutottunk a belterjességhez, mégha nem is erről akartam irni...

Drégely Imre a Nessimben

Egyébként van jó oldala is a belterjes hazai állóviz művészeti életünknek, bár sokáig nekem se esett le a tantusz. Mégpedig az, hogy a kiállitó művészek, jelen esetben egy fotós, egyáltalán nem elbújva az asztal alá, vagy agyonsztárolva egy partin lóg, hanem egyszerű halandóként is találkozhatunk vele. Fogjuk magunkat, és ha a Király utcában járunk, eszünkbe jut, hogy a Nessim csak egy utcára van, és belépve ott találjuk magát a művészt, akit a galériás azonnal be is mutat, és aki a legtermészetesebb módon magyarázza el a képeit. Próbálnánk ezt mondjuk David Lachapelle-el! Maguk a képek persze ellentmondásosak. Én mostanában jutottam el oda, hogy mintha már meg tudnék különböztetni egy Drégely Imre képet valaki másétól, de még nem vagyok biztos benne. Sok bennük a játék a képelemekkel, ám összességében néha öncélúak a megoldások. Viszont először láttam olyat, hogy megosztott szerzőség, ami ezúttal szó szerint értendő: a kép alsó fele a művészé, a felső pedig egy felkért másik fotósé. Az expozició alatt egy félbevágott objektivkupak takarja el a nemkivánt területet. Zseniális ötlet!

Párizs hét 5- galériavilág

Rendben, nem volt nálam polárszűrő, igy a kirakatfotó mintha egy önálló alkotás lenne. Nem is kezdem el leirni a képet, amiről mesélni akarok, az inkább a galériavilág. Megdöbbentő, hogy mennyi galéria van a városban, tulajdonképpen csak a gyümölcsboltokkal vetekedhet. Kintlétem alatt rendszeresen láttam képpel mászkáló emberkéket, ami végülis evidens, hiszen másként nehezen élnének meg e helyek, de akkor is jó érzés. Néhány kivételtől eltekintve sosem láttam üres galériát. Érdekes, hogy a nagy nemzetközi cégek mellett könnyedén megélnek a helyi, kisebb helyek is. Szinte lehetetlen lenne leirnom az összes galéria kinálatát, vagy azzal az erővel könyvet is kiadhatnék, ha már. Ami a fotón (alig) látható, az Alecci e Di Paola tárlata, de akár egy egész évet is rászánhatnék az összes galéria felfedezésére...

Párizs hét 4 - Photo magazin

Leszámitva, hogy csak franciául olvasható, valószinüleg a Photo magazin az egyik legjobb a műfajban. Totális döbbenettel töltött el, amikor először a kezembe vettem, és mindaz hiányzott benne, ami annyira jellemző a francia sajtóra: csak hazai témák, ha mégis külföldi téma, akkor csak olyan, aki beszél franciául, az észak-afrikai események követése, mintha az is az országhoz tartozna, és persze az elfogódottság minden apróság iránt, amit francia művelt. Ehhez képest a Photo magazinban gyakran amerikai anyag jelenik meg, mintegy elismerésül, hogy ott történik a legtöbb érdekes dolog a fotóban. Az például igazi szenzáció volt, amikor Elvisről új album jelent meg, az Icp egyből bemutatta az anyagot, és kellemes meglepetésként az újság is egyből beszámolt róla. Rendszeresen jelennek meg tudósitások szlovákiai, romániai, és más országok fotóséletéről...Nocsak. Most pedig, bizonyára a csökkenő példányszámok miatt az új szám mellé egy régit ingyen adnak. Kedves tőlük. Többek közt új David Drebin album jelent meg, ha valakinek ez mond valamit, bár nem fogom az összes hirt kiirni. Több, mint 100 oldal tömény fotózás, egyszerűen megkerülhetetlen. Uff.

Párizs hét 3 - MEP

Ez kötelező kör. Az európai fotósház tulajdonképpen már hosszú ideje csodálatom tárgya. Eddigi látogatásaimkor csupa többéves előkészitő munkával készült sorozatot mutatott be, az életmű-kiállitásokat leszámitva. Ezúttal is öt név szerepel a szórólapon, mégse vagyok lenyűgözve.
Mintha a Mep ezúttal a világ lelkiismerete szeretne lenni, és csupa olyan témát hoz, ami engem valahogy nem hoz lázba. Ott van Henri Huet Vietnámról, mármint a háborúról szóló képei: teljesen tökéletesek, nyilván a szenvedésre koncentrálnak, hogy ne legyen egysikú, néha akad kép a katonák erőfeszitéseiről is. Mi a bajom ezzel? Csak az, hogy ez a háború - és most nyilván elnézést kérek mindenkitől, akit ez sért - történelem. Semmiképpen sem beszédtéma. Ott van Marc Trivier, aki hires irókat fotózott le, de gyakorlatilag háttér nélkül, kiragadva a környezetéből. Kit érdekelnek mondjuk Marquez arcvonásai? Inkább a környezete: hol él, iróasztalnál ir-e, hány könyve van, de eből semmit se látunk. A képek túlságosan is üresek. Ezzel egyébként Anton Corbijn-re emlékeztetnek: az ő képein is az üresség látszik, bármi is van a képen. Nem mondom, hogy nem lehet tanulni belőle, mégha csak azt is, hogyan kell beégés nélkül fehériteni a hátteret, de én pont a skála ellenkező végén helyezkedem el a részleteket illetően.
Aztán ott van Hervé Guibert, aki saját szenvedéseit irta meg 8 millió oldalon: hogy úgy mondjam, nem normális kapcsolatai, barátai, talán még az álmai is megjelennek, és noha nem akarom őt bántani, de ehhez én felszines vagyok. Persze örök kérdés, hogy a jókedvet ábrázolni végtelen banalitás-e, a szenvedés viszont nem művészet automatikusan, teszem hozzá. Két könyve jelent meg, az egyik hátlapszövege igy kezdődik: amikor megtudtam, hogy aids-es vagyok, három hónapig sirtam. Nem kaptam kedvet az olvasásához.
Akárhogy is, a Mep teljességgel megkerülhetetlen a fotózásban, ezt mutatja is a tömeg a könyvesboltban, ami mellesleg megérdemelné a könyveslyuk nevet is...

Párizs hét 2 - Yellow korner

A francia Photo magazinban olvastam egy kellemes hangvételű interjút a galéria vezetőivel, és megjött a kedvem meglátogatni őket. Elmondásuk szerint valóban olcsón, akár 100 euróért vehetünk náluk műalkotást, ami Párizsban egészen figyelemre méltó. Hol van az átverés, kérdeztem magamtól, mert az nem lehet, hogy ez mind igaz legyen.
A galéria a rue de Buci legelején található, forgalmas, de kávéházas környéken, mint az a fotón is látszik. Belépve viszonylag sok, kis méretű kép tűnik fel, korrekt cimkével, melyen az ár valóban párszáz euró, de még a nagyobb képek sem érik el az 500 eurót, néhány kivételtől eltekintve. A készitők..persze nem ismert nevek, a képek viszont első ránézésre egész kellemesek, kicsit túl élesek, meg a szineket is felhúzták, de még ezzel együtt is fogyaszható. Az apró előtérből a hátsó szobáig csak pár lépés az út, és ez alatt döbbenek rá, hogy ezek a képek mekkora giccsek. Egy new york-i házsor, egy oroszlán, egy jégtábla, mind rettentően kellemesre fotózva, vagy még inkább alakitva, ahogy közelebb lépek egy képhez, hogy megvizsgáljam a felületét. Alighanem lambda printek. Már szégyellem magam, hogy egy fél percre egészen kellemesnek láttam a valójában szörnyű képeket. Sehol egy eredeti gondolat, sehol egy ötlet, kizárólag a vizuálisan klisévé változott tájképek, néhol egy-egy női portré. Ahogy bosszankodom magamban, feltűnik még valami. A képek nincsenek sorszámozva, sőt, egy kép többféle méretben is előfordul. Ez komolytalan, nem méltó egy galériához. Aztán az egyik képnél megtalálom a limited edition feliratot, a leirás szerint 500 példányban maximált darabszámmal. 500 példány? Amikor a műkereskedelemben a maximum a 10? Most már helyére tudom tenni a galériát. A cél itt az volt, hogy az amúgy Ikea képosztályán vásárló közönséget csábitsák el fiatal, névtelen szerzők nyilvánvalóan a közönségnek tetszeni akaró képeivel. Ehhez méltó az ár is, ami ilyen összefüggésben már nem is olyan olcsó. Hiszen a képek sosem fognak semmit sem érni, nem minősülnek műalkotásnak, már ha ez érdekel valakit. A javaslatom: bárki felhúzhatja a szineket és az élességet egy jobban sikerült nyaralási képén, amit ha jó minőségben előhivat, akkor olcsóbban kijön, mintha a galériából venné. De sokan vannak azok is, akik az olcsó árakat meglátva elcsábulnak egy-egy képre, és büszkén mesélik majd barátaiknak a vásárlásukat. Talán előbb-utóbb ők egy valódi galériába is eljutnak.

Párizs hét 1.

Párizs hetet inditok, mert rengeteg érdekes dolog történik ott. Az persze kétségtelen, hogy napjainkban már nem számit a világ elsődleges művészeti központjának, de azért továbbra is nagyon erős. Most nem elsősorban a turisták által generált értelmiségi mozzanatokra gondolok (vasárnap reggel 9-kor már sor áll a múzeumok előtt), és persze a Louvre... meg a többi közismert látnivalóra, hanem a kisebb galériákra, ahol mindig történik valami eredeti. Beleszippantok a trendekbe, mert érdekel, hogy milyen lesz a művészet pár év múlva, kik lesznek a sztárolt arcok, és egyáltalán, miről maradunk le, hogy majd 50 év múlva valakinek itthon is eszébe jusson... Azt találtam ki, hogy a teljesen közismerttől haladok a legapróbbig, de nem vagyok benne biztos, hogy tartom is magam ehhez.És voilá. Aki nem ismerte fel a Centre Pompidou-t, az talán még nem is járt Párizsban. Vagy ha mégis szégyellje magát. Az épületről lehet vitatkozni, de az biztos, hogy jellegzetes és modern, valamint élhető, szerethető teret ad. Én hétfő délben mentem, hogy elkerüljem a hétvégi tolongást, de nem jártam sikerrel: néha kifejezetten várnom kellett 1-1 kép előtt, hogy a hátak mögül előbukkanjon a kép. Hétfő délben... Az épület előtt diákok piknikeznek, a kávézók tele vannak, mindenki nyüzsög..ezt a látványt szeretem. A fő kiállitás Mondrian és a De stijl. A Pompidou központ kiállitóterei fantasztikusak, bőven van tér, de még nem érzem barlangban magam. A világ időközben eltanulta tőlük, hogy egy kiállitáson érdemes háttéranyagokat is bemutatni, korabeli újságokat, könyveket stb, igy most már természetesnek veszem, pedig a 920-as években vagyunk. A kiállitásban (meg már a korábbiakban is, Kandinszkijtól Rothkoig) az a jó, hogy bemutatják az előzményeket is, vagyis láthatjuk, hogy a mára szinte védjeggyé vált vonal-téglalap összeállitás miből indult ki, szinte érezzük, ahogy a festő bizonytanul létrehoz egy képet, majd ránéz, és abban a stilusban folytatja. Érdekes látni, hogy miből alakultak ki a festő jellegzetes formái. Mivel ez nem művészettörténeti óra, a kiállitáson pedig nem lehetett fotózni, ezért tovább is lépek. A másik kedvencem a könyvesbolt. Először is, a mérete összevethető egy hazai lánc bármelyik boltjával, pedig ott csak művészeti könyvek vannak, másrészt gyakran vannak leárazások. Igaz, sajnos a mindenki által keresett könyveket árazzák le, de az is valami. Egy éves átlagfizetést minden gond nélkül el lehetne költeni, csak győzzük hazacipelni utána a sok szépséget...Azért persze ott is megfigyelhető, hogy az irányultság erősen a hazai vagy legalábbis francia vonatkozású szerzőkre irányul. Lassan ott tartunk, hogy kizárólag a szerzőtől rendelhetünk könyvet. Arra nem számitottam, hogy pl. David Meisel nem lesz kapható...Magyar vonatkozású könyv pedig nincs, igaz, lengyel se. A csehek viszont jól állnak, ők valahogy jobban benne vannak a köztudatban. De még ezzel is, ez az intézmény bármelyik városnak példa lehet. Mint például...